100 éve: Mit akar a magyar?

A Székely Nép 1923. évi 2. száma, ami napra pontosan száz évvel ezelőtt jelent meg Sepsiszentgyörgyön, a következő cikkel (vagy kiáltvánnyal) kezdődik:

Borítóképen: Az idézett lap címlapja

Gyanúval és az irredentizmus vádjával illettek bennünket. Hasztalan volt minden férfias, nyílt kijelentésünk és vallástételünk, hogy fáj ugyan nekünk szomorú helyzetünk, — hazudnánk, ha mást mondanánk, — de megnyugszunk Isten akaratában és az uj alakulat keretein belül hiven, becsülettel és hátsó gondolat nélkül szolgálni akarjuk az uj hazát.

A magyar emberre valóban ráillik az a mondás, hogy mindig az volt a száján, ami a szíved. Mutasson valaki a magyarság ezeréves történetében csak egyetlenegy sikerült összeesküvést is. A Szent István korabeli Vatta-féle lázadástól kezdve Bánk bánokon, Csák Mátén, Héderváry Kontakon át a Wesselénynél összeesküvésig mind dugába dőlt a magyar összeesküvés, mert amit öt-hat magyar ember nagytitokban összebeszél, azt holnap már a verebek is csiripelik a házfedeleken.

Ne tessék félni senkinek a magyar ember irredentizmusától, igazán nem érdemes attól megijedni. A magyar ember sok mindenre alkalmas lehet, de képrautalásra, alattomosságra soha se. De menjünk tovább és nézzük meg ezzel a magyaros nyíltsággal, hogy;

Mit akarunk mi szervezkedésünkkel, az egységes Magyar Párt megalakításával?

Nem akarunk mi semmi egyebet, mint azt, amit úgy az ország alaptörvényei, mint a békeszerződések ránk vonatkozó pontjai többszörösen biztosítanak a számunkra, de a valóságban eddig nem igen láttunk emberi és népkisebbségi jogaink érvényesítését.

Azt akarjuk, amit úgy az alkotmány, mint a kormánynyilatkozatok többszörösen biztosítanak a számunkra, hogy nyelvünkkel, iskolánkkal, kultúránkkal szabadon élhessünk és mint az állam bekebelezett polgárai is mindig szabadon és önérzettel vallhassuk magunkat magyaroknak.

Eddig a cikk, majd pedig egy másik idézet következik Györgyi Béla doktori disszertációjából, ami a romániai Országos Magyar Párt történetét dolgozza fel, és a román kisebbségi politikára világít rá:

„A korszak meghatározó személyisége, Ion I. C. Brătianu, politikai elgondolásában az ország nem román lakósságát két osztályba osztotta. Ez szerint a zsidók nem lehetnek irredenták, hanem alkalmazkodnak az új helyzethez, míg a magyarok, a bolgárok, az ukránok, sőt még a szászok is, mivel ragaszkodnak etnikai identitásukhoz, és a genfi székhelyű Nemzetek Szövetsége felé tekintgetnek, irredenta veszélyforrást jelentettek. Brătianu szerint a Nemzetek Szövetsége nem szabhat feltételeket egy erős államnak, amely el sem fogadja azokat.”

Nem fogalmazunk meg véleményt az idézettekről, azt gondoljuk, mindenki meg tudj ítélni enny év távlatából az akkori történéseket.