1205 május 29.: II. András koronázása
1205 május 29-én II. András magyar királyt (uralkodott: 1205-1235) koronázták meg. András III. Béla (uralkodott: 1172-1196) másodszülött fia volt.
Borítóképen: II. András ábrázolása a Képes Krónikában
András 1177-ben született második fiúként, nem kapott lehetőséget a magyar trónra. Az apja azonban átadta neki a meghódoltatott Halicsot, ahol 13 éves koráig uralkodott. Miután az Árpádokat elűzték a lengyel fejedelemségből, András a királyi udvarban élt egészen III. Béla 1196-ban bekövetkező haláláig.
Amikor Imre (uralkodott: 1196-1204) lett a király, András felkelést szított, így 1198-ban megkapta a horvát-szlavón bán rangját. András sikeresen hódoltatta Ráma és Hulm vidékét, és jelentős területeket szerzett a Balkánon.
Azonban ez sem volt elegendő számára, mert Imre uralkodása idején továbbra is számos sikertelen lázadást szervezett. 1199-ben vereséget szenvedett Rádnál, majd négy évvel később Keve várába zárták. Azonban az idő az ő javára dolgozott. Imre ugyanis súlyosan megbetegedett, és kényszerhelyzetben Andrásra bízta gyermekét, a csecsemő László gyámságát, hogy megóvja örökösét.
A király 1204-ben halt meg, és nem sokkal később III. László (uralkodott: 1204-1205) és a hozzá hű főurak Bécsbe menekültek, ahol a csecsemő király néhány hónappal később életét vesztette. Miután András értesült unokaöccse haláláról, 1205. május 29-én Székesfehérváron megkoronáztatta magát királlyá.
II. András hatalma alatt Magyarország királya volt hosszú, három évtizeden keresztül, és bár számos hibát követett el, ennek az időszaknak az eredményei évszázadokra meghatározták az ország politikai rendszerét.
Miután trónra lépett, András Magyarországra hívta feleségét, Merániai Gertrúdiszt, valamint a rokonait is, és első intézkedései során megyényi területeket és értékes kiváltságokat adományozott nekik. Az új király általában ajándékokkal próbálta megszerezni a hívek támogatását, ami azzal járt, hogy hamarosan eladósodott, annak ellenére, hogy emelte az adókat, pénzt rombolt és kölcsönöket vett fel.
Az András-féle adományozó politika elleni első lázadás a 1213-as Gertrúdisz meggyilkolása volt, amelyet az összeesküvő nemesek a pilisi erdőben követtek el.
Péter ispán és társai nagy valószínűséggel az “idegenek” térhódításától való félelmükben követték el merényletüket, és a királyné volt ennek a legfőbb szimbóluma. András vagyonát uralkodása alatt főként a nagyszabású külpolitika falta fel. Megkísérelte terjeszkedését Halics felé és a Balkán-félszigeten.
Valószínűleg a keleti terjeszkedés előkészítéseként telepítette be a Barcaságba a johannitákat, de 1225-ben kényszerült fegyverrel kiűzni őket, mert túlzottan önállóságra törekedtek a régióban.
Feltehetőleg a keleti terjeszkedés inspirálta a szászok letelepítését is, akik számára 1224-ben András előjogokat biztosított Erdélyben az Andreanum révén. András követte elődei halicsi hadjáratait, de költséges hadműveletei csak részleges sikereket hoztak, és András herceg halála után, 1234-ben végleg kiszorult a fejedelemségből.
Egy másik jelentős célja III. Béla ígéretének teljesítése volt, a szentföldi hadjárat és a latin császári cím megszerzése, amit II. András új felesége, a bizánci Courtenay Jolánta révén remélt elérni.
András hadjárata nem hozott győzelmet, viszont nagy költségekkel járt: a király sok ereklyét gyűjtött a Szentföldön, támogatást nyújtott a Krak des Chevaliers-nak, és hazafelé Bizánc felé is eltért az útvonalon, de végül csalódni kellett. A költséges hadjárat egyetlen eredménye II. András jeruzsálemi királyi címe volt, bár soha nem jutott el a Szent Városba.
A király vállalkozásai – és adósságai – közben a nagybirtokosok és uzsorások hatalmaskodásához vezettek, ezért András ellenzéki pártja korán Béla mellett akarta látni az országot.
Az elégedetlenek ereje olyan nagyra nőtt, hogy a király 1222-es fehérvári törvényhatósági napokon kénytelen volt kiadni az Aranybullát. Ez a dokumentum – meghatározva a szerviensek és a bárók jogait – rendezte a társadalmi viszonyokat, véget vetett a bárói hatalmaskodásnak, és célja az volt, hogy a jövőben megakadályozza hasonló válságok kialakulását.
Az Aranybulla rendelkezései kötelezték a királyt arra, hogy a főbb tisztségeket magyarokkal töltse be, és visszafogottabb adakozó politikát folytasson.
Az ellenállási záradék volt a fő garancia arra, hogy az alattvalók lázadást szervezhessenek jogtipró uralkodójuk ellen. Később az egyház kötelezte Andrást az Aranybulla megújítására, és az 1231-es dokumentumban a klérus jelentős kiváltságokat ért el az adószedés, a sóvám és a földbirtokok terén is.
Az Aranybulla, sok megújítás után is, érvényben maradt egészen a polgári állam kialakulásáig.
András király uralkodása alatt az Árpád-házban továbbra is jellemző volt a trónviszályok általános jellege. Azonban különleges volt a későbbi IV. Béla és apja közötti konfliktus abban az értelemben, hogy Béla, mint trónörökös, az András által követett felelőtlen politika ellenzékének szerepében jelent meg.
Az emberek nem feltétlenül Bélát kívánták trónra emelni, inkább az volt a céljuk, hogy visszaszerezzék az általa adományozott birtokokat és helyreállítsák a gyengülő királyi hatalmat.
Béla 1220-ban bán lett, majd 1231-ben az ország kormányzójává választották. Miután 1235-ben örökölte András trónját, folytatta tekintélyének megerősítését. András király három évtizedes uralkodása gazdasági és katonai szempontból nem volt fénykorszak a magyar történelemben.
Az általa hozott törvények és rendelkezések azonban – hibái ellenére! – jogosan helyezik őt az Árpád-ház egyik legjelentősebb uralkodója közé.
