1867. május 29-én Létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia
1867. május 29-én fogadta el a magyar országgyűlés a “közösügyi törvényt”, és ezzel létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia.
A kiegyezés, amelyet az osztrák–magyar kiegyezés néven is ismerünk (németül: Österreichisch-Ungarischer Ausgleich), az 1867-es évi megegyezésre utal, amely a Habsburg-uralkodóház, nevezetesen I. Ferenc József császár, valamint Deák Ferenc és gróf Andrássy Gyula vezette magyar tárgyalódelegáció között jött létre. Ez a megállapodás újraformálta az Osztrák Birodalom és a Magyar Királyság közötti politikai, jogi és gazdasági viszonyokat. Az Osztrák–Magyar Monarchia létrejöttét Ferenc József a következőképpen jellemezte: „Ezt csak három ember, Deák, Andrássy és én, együttes munkája révén érhettük el.”
Sok országgyűlési képviselő határozott szándékkal kezdett neki a munkának, hogy a kiegyezést szükség esetén jelentős áldozatok árán is létrehozza. Az osztrák politika korlátolt hozzáállása abban mutatkozott meg, hogy még ebben az időszakban is olyan feltételekkel állt elő, amik nem alkothattak megfelelő tárgyalási alapot. A tárgyalásokat megnyitó királyi felirat csupán a februári pátens bizonyos módosításait tartotta megvalósíthatónak, ugyanakkor a megállapodás egyik előfeltételeként a ’48-as törvények átdolgozását követelte még a magyar kormány megalakulása előtt.
Deák, bár Eötvös József és Andrássy Gyula ellenkező tanácsára, ezt nem fogadta el. Az országgyűlés szilárdan ragaszkodott a jogfolytonosság elvéhez, elutasította a pátenset, és látott lehetőséget a ’48-as törvények modernizálására, de kizárólag egy felelős magyar kormány kinevezése után. Standját saját párttársai között is érvényesítette, elsősorban a balközép párt (korábbi felirali párt) támogatásával, különösen Tisza Kálmán és Ghyczy Kálmán segítségével. Így készült el az országgyűlés első felirata az uralkodóhoz, amelyet elutasítottak. Deák azonban nem adta fel, és azonnal hozzálátott egy új felirat megalkotásához, lényegében az első szellemében, és ebben a körben javasolta az úgynevezett “hatvanhetes” bizottság létrehozását, ami a kiegyezési előkészületeket és később a “tizenötös” bizottság munkáját támogatta.
A “tizenötös” bizottság a kiegyezési törvény tervezetét a “májusi levelek” szellemében alakította ki. Egyetértésre jutottak abban, hogy az uralkodó mellett a külügyi, hadügyi és pénzügyi tárcák lesznek közösök; Magyarország hozzájárul az osztrák államadósság arányos átvállalásához és elismeri a vám- és kereskedelmi ügyek közös kezelésének szükségességét. Megállapodtak a hadsereg vezényletében és belső szervezetében az uralkodó felségjogaiban, míg a hadsereg kiegészítése, elhelyezése és élelmezése, valamint a védelmi rendszer átalakítása az országgyűlés hatáskörébe tartozik. Végül egyetértettek abban is, hogy a közös feladatok ellátására később delegációkat kell szervezni.
A tervezett javaslatok és ötletek részletes vitája egyelőre elmaradt, mivel a közben kitört porosz-osztrák háború miatt az országgyűlést határozatlan ideig felfüggesztették. Ebben az időben a háború eredménye vált a kiegyezési tárgyalások sorsfordító pontjává; a várakozásoknak megfelelően a háborút a poroszok nyerték meg, ami Bécs számára elképzelhetetlen fordulat volt. A königgrätzi csata utáni prágai béke (1866. augusztus 23.) új kihívások elé állította Ausztriát, melynek következtében kiszorult a német szövetségből és fel kellett adnia a német vezető szerep elérésére irányuló törekvéseit.
A politikai erőviszonyok átrendeződése a kormányzati politika változásában is megmutatkozott. Nem sokkal később, októberben, Friedrich Beust báró lett a Monarchia külügyminisztere, aki ismert volt poroszellenességéről és revans vágyáról, és akitől Ausztria nagyhatalmi státuszának megerősítését várták az osztrák-németek és a magyarok közötti végső kiegyezéstől. Beust támogatást talált az alkotmánypárti osztrák-német liberálisok körében, akik szerettek volna megszabadulni az arisztokrata és klerikális kormányzattól. Végül az udvar is hajlandónak mutatkozott a kompromisszumos megoldásra; a kiegyezési folyamatot Beust vezette.
A november 19-én újranyitott magyar országgyűléshez intézett uralkodói felirat már a dualizmus alapelveire épült, de még ragaszkodott a tizenötös bizottság javaslatainak módosításához; a minisztérium kinevezését ezen feltételek teljesüléséhez kötötte. Beust ebben a szellemben tárgyalt Deákkal, de az eredménytelenül zárult, mivel a Deák vezette országgyűlési többség elutasította az uralkodó új feliratát. Az elutasítás hatására az országgyűlésben és a Deák-pártban is polarizáció kezdődött; a balközép távol tartotta magát a szélsőbal szélsőségeitől, hogy ne erősítse az ellenzéket és ne veszélyeztesse a kiegyezés esélyeit, míg Andrássy Gyula, Eötvös József és Lónyay Menyhért vezette csoport szembehelyezkedett Deákkal, nagyobb engedményeket sürgetve Bécs felé. A párton belüli nézetkülönbségek során felmerült az a lehetőség is, hogy szükség esetén Deák nélkül kössék meg a kiegyezést. Végül Deák engedményeket tett a párt szakadásának megakadályozása érdekében, hasonlóan cselekedett az Andrássy-csoport és a bécsi kabinet is. Ez volt a kiegyezési tárgyalások utolsó szakasza.
Én, a szerző, ezt a művemet ezennel közkinccsé nyilvánítom. Ez a világ minden részén érvényes.
Egyes országokban ez jogilag nem lehetséges. Ha így van, akkor:
Jogot adok bárkinek, hogy bármilyen célból, feltétel nélkül használhassa ezt a fájlt, kivéve a törvény által kötelezően előírt feltételeket.
A kiegyezés következtében az osztrák birodalom dualista, kétközpontú állammá alakult, így jött létre az Osztrák–Magyar Monarchia. Mind Ausztria, mind Magyarország saját kormánnyal rendelkezett, amelyek felelősséggel tartoztak a saját parlamentjeik felé. A Monarchia közös ügyeit, mint a hadügy, a külügy és a pénzügy, közös minisztériumok kezelték, de mindkét országnak megmaradt a saját hadügyi és pénzügyi minisztériuma is. A közös ügyek irányítását a delegációk vették át, amelyeket az osztrák és a magyar fél egyenlő arányban küldött a tárgyalásokra. A közös költségvetési hozzájárulást úgy határozták meg, hogy Magyarország a költségek harminc százalékát, Ausztria pedig hetven százalékát vállalta. A pénzügyi megállapodások és a vám- valamint kereskedelmi szövetségek tízéves érvényűek voltak. Végezetül, Magyarország a régi államadósságból évente harminc millió forint kamat- és törlesztést, valamint a háromszáz millió forint értékű, fedezet nélküli pénzváltójegyek harminc százalékát vállalta.
Összefoglalva, az 1848–49-es forradalmakat, Európa más országaihoz hasonlóan, Ausztriában és Magyarországon is a földbirtokos és burzsoá vezető rétegek indították el. Ezek az erők akadályozták a ’48–’49-es magyarországi események forradalmi vagy a társadalmi viszonyokat lényegesen átalakító lezárását a hatvanas években; és végül ezek az erők gátolták az osztrák birodalom bomlását vagy progresszív irányba történő átalakulását a következő évtizedben.
Mint láthattuk, az európai hatalmi viszonyok a kiegyezés előtt már eleve megnehezítették a nemzeti felszabadulási harcok és a forradalmi mozgalmak sikerességét. Megfigyelhető volt, hogy sem Magyarországon, sem a Habsburg-birodalom más területein nem voltak meg a szükséges és kezdeményező erők az újabb forradalmakhoz vagy a további nemzeti ellenállások irányításához azokban az években. Azt is észrevehettük, hogy a magyar nemesi osztályok, beleértve a nagy- és középbirtokos nemességet, már 1849-től, különösen 1861-től kezdve egyre inkább ragaszkodtak a monarchia fennmaradásához, és részben passzivitásuk, részben aktív ellenállásuk csökkentésével próbálták elősegíteni a válság megoldását és a kiegyezést.
Végső következtetésként két fontos tanulságot vonhatunk le elemzéseinkből. Először is, az 1867-es kiegyezés elkerülhetetlen és reális kompromisszumnak bizonyult az akkori európai hatalmi erőviszonyok és a magyarországi társadalmi-politikai helyzet fényében. Másodszor, a helyzet által diktált, reálisnak tűnő kompromisszum történelmileg irreálisnak bizonyult, mivel a magyar társadalom konzervatív erőit hozta hatalomra, és a kiegyezés résztvevői nem mint átmeneti megoldást, hanem mint osztályuralmuk és nemzeti céljaik, a hegemónia megszerzésének eszközét fogták fel.
forrás Arcanum
