1936-tól 1973-ig az Árpád sínautóbuszok ötcsillagos guruló hotelje: a Lél

Nem olvashatunk túl sokat erről az Árpád sínautóbusz családba tartozó luxuscsodáról, aminek talán az lehet az oka, hogy eredetileg Gömbös Gyula számára készült kormányzati célokra. Számunkra ez mellékes, ugyanis mi sokkal inkább a műszaki- és esztétikai témákra koncentrálunk, illetve arra, hogy megmutassuk, mire volt képes a magyar ipar 1936-ban.

Borítóképen: A szerény külső ellenére a Lél minden luxust kínál belül!

Ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor inkább azt kell mondanunk, hogy 1935 a megfelelő évszám, hiszen a Lél szalon motorkocsik átadása 1936 januárjában volt, így nyilvánvaló, hogy a gépet 1935-ben építette a Ganz.

Az Árpád motorvonat nyilvános bemutatója 1934-ben volt, az akkor vadonatúj Árpád motorvonat 70 perc alatt suhant le Budapestről Komáromba:

A konstrukció igencsak jónak bizonyult, így nem csoda, hogy hamarosan megjöttek azok a megrendelések, amelyekre a Ganz számított is, hiszen a vállalat mérete, illetve termékei minősége okán ekkor már bőven a nemzetközi piacra termelő vállalatok sorába tartozott.

Igen, légkondicionálás is volt, így nem véletlen, hogy éppen Egyiptom szeretett volna a típusból magának. Ezt aztán alaposan továbbgondolták a mérnökök, amikor áruszállításra is alkalmas gépeket rendelt a Ganztól az afrikai ország:

Természetesen nem ebbe az irányba mozdultak el, amikor luxusfelszereltségű kormányzati sínautóbuszt építettek, de az biztos, hogy minden addigi tapasztalatot (is) beépítettek a Lél sínautóbuszba. Nézzük tehát, mit tettek le a sínre a szakemberek!

Ha a fenti ábrát alaposan áttekintjük, kiderül, hogy ez a motoros szalonkocsi bizony minden kényelmet megadott annak a kormányzati személynek, aki használta, de lehetett itt tárgyalni, vendégeket fogadni, és őket elszállásolni is, de a titkárok, és a „személyi őrző” is kapott helyet, ahogy azoknak is volt helye, akik kiszolgálták a kormány képviselőjét, illetve vendégeit.

A szalonkocsi legnyugodtabban járó középső részét foglalta el a kocsi teljes szélességére kiterjedő szalon, a vele szomszédos hálófülke és az ebből nyíló fürdőszakasz.

A szalon belső burkolata kaukázusi diófából készült, bútorzata az asztalon kívül egy pamlag és négy kényelmes karosszék volt, valamint egy egyesített rádió-gramofon készülék. A rádió antennája a kocsi tetején volt elhelyezve.

A háló belső burkolata afrikai körte volt. Bútorzata a kényelmes ágyon kívül egy éjjeli szekrényből, egy ruhaszekrényből, egy kerek asztalkából és egy karosszékből állt.

A fürdőszakasz a fürdőkádon kívül fel volt szerelve egy hideg-meleg vizet szolgáltató fajansz mosdótállal, egy WC-csészével és a fürdő- és mosdóberendezéshez szükséges összes szerelvényekkel és tartozékokkal.

A szalonhoz csatlakozott a kocsi folyosójára nyíló két titkárfülke pácolt szemesjávor belső faburkolattal, egy-egy hálóhellyé berendezhető üléssel, a válaszfalon elhelyezett csapóasztallal, felette egy tükrös szekrénnyel és a sarokban elhelyezett mosdószekrénnyel:

A titkárfülkék után az alkalmazottak fülkéje következett két ülőhellyel, amelyek háttámlái felsőágyakká voltak felhajthatók, úgy, hogy a szakaszban négy alkalmazott részére volt fekvőhely. A szakasz burkolata sima jávorfából készítették el:

Az alkalmazott-fülke és a motorszakasz között volt végül a konyha egy takaréktűzhellyel, tányérmelegítővel, mosogatóval, jégszekrénnyel, villamos tüzelőlappal és a szükséges konyhaszekrénnyel:

A kocsi el volt látva telefonnal is, ami nemcsak a szakaszok közti beszélgetésre volt alkalmas, hanem a rendes telefonhálózatba is bekapcsolható és helyi és nemzetközi beszélgetésre is felhasználható volt!

A nagyobb poggyászok elhelyezésére a kocsi alváza alatt két, egyenként 2.3×0.68=1.564 m² alapterületű, 0,42 m magas szekrény volt elhelyezve, amelyek a kocsi hosszoldalairól a légkötényekből kiképzett csapóajtókkal vannak elzárva.

Milyen lehetett fénykorában ez a gép? Nos, erről így írt a korabeli sajtó:

„A szalonkocsi, a tervezésével és szerkesztésével járó nehéz és különleges műszaki problémák átgondolt és kifogástalan megoldásával, gondos és lelkiismeretes kivitelével, berendendezésének művészi ízlésével nemcsak a magyar mérnöki tudománynak, a vasúti kocsiépítő iparnak, a kocsi építésével kapcsolatos összes iparágaknak, de nem utolsó sorban a magyar berendező- és iparművészetnek is plasztikus propagandája. Ezt igazolják azok az elismerő nyilatkozatok is, amelyekkel a kocsik eddig igénybevett bel- és külföldi magas és előkelő vendégek a kocsiról és abban megtett utazásaikról megemlékeztek.”

Nincs okunk kételkedni abban, hogy az 1973-ban leállított, és Istvántelken „őrzött” gép igen kiváló volt!