1940, amikor a zord tél után pusztító árvizek jöttek

Az 1939 december végétől 1940 március elejéig terjedő, hozzávetőleg 73 napból 21 napon -15 C° alá süllyedt a hőmérséklet. A hideg időt csak még zordabbá tette, hogy rengeteg csapadék – értelemszerűen hó – esett 1940 január és február hónapjaiban. A leesett hó az ország területének túlnyomó részén a kétszerese volt az addig szokásos átlagnak.
Borítóképen: Csónakkal Pócsmegyer utcáin 1940-ben
A problémát csak fokozta, hogy a nagy hidegben a talaj is átfagyott. Ezek a körülmények olyan veszélyes elegyet jelentettek, de azt nem lehetett tudni, mikor „robban”…

Így összefoglalva könnyen érthető a helyzet, de érdemes kissé részletesebben is kibontani, milyen volt az a helyzet, ami ellen nem volt eszköz, csakis arra lehetett felkészülni, hogy lehetőség szerint csökkentsék a károkat. Sajnos meg kell említeni a politikai vonatkozásokat is, hiszen ez már második nagy világégés kora volt, de Magyarországon még nem voltak harcok, ugyanakkor a gazdaságot már igyekeztek háborús „üzemmódra” átállítani, illetve a bécsi döntések során visszatért területek fejlesztése is igen komoly forrásokat igényelt (Felvidék és Kárpátalja).
Adott volt tehát egy olyan időjárás okozta időzített bomba, háborús átállás volt, és szerencsétlen esetben a mezőgazdaság is komoly károkat szenvedhetett.
A hőmérsékleti adatokat részletesebben megvizsgálva azt találjuk, hogy a már említett 73 napon, március 4-én nem fagyott és mindössze 14 napon emelkedett a hőmérséklet napközben, rövid időre, a fagypont fölé. A talaj hőmérsékleti viszonyai is jelentősen elütöttek az átlagtól; az altalaj december 28-án már 60 cm. mélységben is át volt fagyva!

Ez pedig azt jelentette, hogy a hó formájában érkező csapadék egész egyszerűen nem került be a talajba, ha volt is némi olvadás, az csakis a folyóvizek irányába talált lefolyást. De még ez sem volt pontosan igaz, hiszen a hosszan tartó fagyos idő miatt valójában nem jutott el az esetleges hóolvadék a folyóvizekig.
Mindez azt jelentette, hogy az 1940 januári és februári csapadék teljes egészében felhalmozódott, és aztán az olvadás beindulása idején a márciusi csapadékkal együtt terhelte a folyóvizeket.

Az olvadás általános megindulásakor tehát országos átlagban mintegy 80—100 milliméternyi vizet kellett volna a medreknek befogadniuk. Igen ám, de a rendkívüli hótömeg nem helyi, hanem országos jelenség volt. A 80-100 mm csapadék még nyári eső alakjában is igen jelentős, de feltétlenül súlyos csapást jelent olyankor, amikor a párolgás még jelentéktelen, a talaj vízfelvétele pedig szünetel (60 cm mélységben március 13-án mértek először fagypont feletti hőmérsékletet) és a medrek befogadóképességét fél méternél is erősebb jégpáncél korlátozza.
Ilyen előzmények után indult meg március első napjaiban, a német Dunán a jég zajlása. A zajlás mindig súlyos dolog volt a magyar Dunán, mert;
A zajlás általában 2-3 héttel hamarabb indult meg Bécsnél, mint a Dráva torkolatánál és így bőven van lehetőség veszedelmes jégtorlódások keletkezésére.
Az első olvadásos árhullám tehát, amely útnak indul, mint valami seprő tolja maga előtt a jeget. Lefelé haladva mind több és több jégtábla verődik össze, és minden szigetcsúcsnál és éles kanyarulatban torlaszképződéssel fenyeget mindaddig, amíg a Dráva-torkolat alatti bővebb, és éghajlati okokból akkor már jégmentes Dunaszakaszra érkezve eloszlik.
1940 márciusában a visegrádi S-alakú éles kanyarulatnál, ahol egyben két ágra is szakad a folyam, és a Paks alatti kanyargós, átvágásokkal tarkított szakaszon akkoriban szokott módon torlódott a jég, de ezúttal rosszabb volt a helyzet, ugyanis szinte minden 10—20 km-en torlódások alakultak ki.
Pozsonynál március 10-én, Gönyűnél 14-én, a visegrádi kanyarnál 16-án este ment el a jég. A Budapest alatt, Százhalombattánál keletkezett torlasz 18-án mozdult meg. Közben a budapesti vízmércén +724 centiméterre ugrott fel a vízállás.

Ilyen magasságot 14 éve nem észleltek és jelentőségét különösen kidomborítja az a tény, hogy Budapesten a szabályozás utáni legmagasabb jégmentes vízszintként +684 cm-t tartottak nyilván.
Sokkal nagyobb volt azonban a baj lejjebb, mert a Csepel-sziget mentén és Dunaföldvárnál kb. 100 centiméterrel az eddig ismert legmagasabb szintje fölé emelkedett a Duna.
A jég állapotának felderítésében a repülőgépek ekkor már fontos szerephez jutottak, és március 18-21-én a honvéd légierők rendszeresen bombázták a torlaszokat. Talán ennek is része volt abban, hogy a Mohács alatti szakaszon ebben az évben nem vált veszedelmessé a helyzet és 23-ára a magyar Duna meg szabadult a jégtől.
Igen ám, de ez még „csak” a dunai jégzajlás volt, a már említett felhalmozódott hómennyiség viszont sokkal nagyobb veszedelmet jelentett. Különösen azért, mert a március 12-14-én országszerte megindult a hóolvadás, ráadásul a felmelegedéssel nagy csapadék is érkezett…

A Dunántúl déli részén, – ahonnan a melegbetörés jött, – egy nap alatt úgy megáradtak a kisebb-nagyobb vízfolyások (Kapos, Sió, Zala, Rinya, Karasica, Marcal stb.), hogy vízállásuk 100-120 centiméterrel haladta meg eddig ismert legnagyobb árvizüket és szerény méretű gátjaik nem voltak tarthatók ilyen rendkívüli víztömegekkel szemben.
Az olvadó hólé óriási tömegei nem találtak lefolyást a még fenékig befagyott árkokban és így különösen kisebb közúti és vasúti áteresztőkben volt igen nagy a pusztulás. Március 14-én egyszerre 9 vasúti vonalon szűnt meg a forgalom a Dunántúlon.
A hegy- és dombvidékek vizein az olvadásos árhullám hirtelen levonult. Nem úgy azonban a 100.000 km²-es Alföldön, a Kárpátmedence legmélyebb helyén, ahol a környező magasabb fekvésű helyek vizei mind összetalálkoznak. A belvíz mind nagyobb területeket árasztott el. Március 15-én már a legtöbb szivattyútelepet üzembe kellett helyezni, de a katasztrofális vízmennyiségek levezetését sem a csatornák, sem a szivattyúk nem győzték.
De ezzel még nem volt vége… Március 21-23-án újabb meleghullámérkezett, amely az északnyugati és északkeleti Kárpátok hótakaróját olvasztotta meg hirtelen. A már áradásban lévő Dunába az Innhez és társaihoz képest egyébként jelentéktelen hozamú folyók 5-6 napon keresztül úgy ontották a vizet, hogy a második, jég nélküli, dunai árhullámmagasságban majdnem utolérte az elsőt: Budapesten március 30-án 689cm magasantetőzött. Ez alkalommal a viszonylag gyenge és már megviselt Szentendre szigeti védtöltés szakadt át és a Duna betört Pócsmegyerre (ld. a borítóképen).

De nemcsak a Duna felvidéki mellékfolyói áradtak meg; rendkívül magasra emelkedett a Felső-Bodrog, a Hernád, Bódva, a Zagyva és Tarna vize is, és ennek következtében hatalmas árhullám alakult ki magán a Tiszán is. A mellékfolyók egynémelyikén, különösen csekély esésű torkolati szakaszukon, amely majdnem fenékig volt fagyva, veszedelmes jégtorlaszok voltak még március 20—25-e közt is (Sajó, Latorca, Ronyva).
A befogadó folyók magas vízállása nagyon megnehezítette a belvízlevezetést, mert a szivattyúk munkája a nagyobb emelőmagasság miatt lényegesen megnövekedett. A belvízi helyzet különösen négy helyen volt súlyos: egyrészt Szeged vidékén, ahol a Duna—Tisza közti hátság keleti lejtőin a belvízrendezés kb. 50 év óta vajúdó kérdése pénz hiányában teljesen megoldatlan. Itt csak a vizek mesterséges visszatartásával lehetett segíteni, ami természetesen nem történhetett meg nagyobb, tárolásra szánt, területek feláldozása nélkül. Másrészt Dél-Borsodban és Hevesben, Tiszafüred és a Sajótorok között, ahol az 1932. évi nagy tiszai árvíz után az utak szintjének emelésével biztosították ugyan a veszélyeztetett községeket.
Az 1940-es március-áprilisi árvizek 1.500.000 holdnyi területet sújtottak Magyarországon. Ha ez a tervület a vizek gyors lefolyása, ill. az ármentesítő társulatok szivattyútelepeinek többheti szakadatlan munkája következtében csak rövid ideig volt is víz alatt, mégis mintegy 40.000 holdon a termés teljes kiesésével, az ország többi részein pedig a téli fagyok, a megkésett tavaszi munkálatok és az esőzések miatt általában gyenge volt a mezőgazdasági termés.
A mezőgazdasági károkhoz járult 14.000 lakóépület és 270 két méteren felüli nyílású közúti, ill. 18 vasúti híd pusztulása, vagy megrongálódása.

Mi volt az a tapasztalat, amit az árvíz okozta problémákon keresztül megszereztek a szakemberek, illetve azok, akiknek az árvízvédelem a feladata. Talán a legnagyobb tapasztalat az volt, hogy a nagyobb károk azokon a nem hajózható, kisebb folyókon voltak, melyeknek árvízvédelme nem állami feladat.
Talán ez a tapasztalat volt az, ami végül elvezetett területi vízügyi igazgatóságokig, melyek a területükön lévő vizek tekintetében felelős vízgazdálkodást kötelesek folytatni.