Magyarság Történelem Történelem Videók

1940, amikor a zord tél után pusztító árvizek jöttek

Az 1939 december végétől 1940 március elejéig terjedő, hozzávetőleg 73 napból 21 napon -15 C° alá süllyedt a hőmérséklet. A hideg időt csak még zordabbá tette, hogy rengeteg csapadék – értelemszerűen hó – esett 1940 január és február hónapjaiban. A leesett hó az ország területének túlnyomó részén a kétszerese volt az addig szokásos átlagnak.

Borítóképen: Csónakkal Pócsmegyer utcáin 1940-ben

A problémát csak fokozta, hogy a nagy hidegben a talaj is átfagyott. Ezek a körülmények olyan veszélyes elegyet jelentettek, de azt nem lehetett tudni, mikor „robban”…

Az 1940. évi országos árvízcsapást előidéző időjárás jellemző adatai, összehasonlítva a 30 évesátlagos adatokkal

Így összefoglalva könnyen érthető a helyzet, de érdemes kissé részletesebben is kibontani, milyen volt az a helyzet, ami ellen nem volt eszköz, csakis arra lehetett felkészülni, hogy lehetőség szerint csökkentsék a károkat. Sajnos meg kell említeni a politikai vonatkozásokat is, hiszen ez már második nagy világégés kora volt, de Magyarországon még nem voltak harcok, ugyanakkor a gazdaságot már igyekeztek háborús „üzemmódra” átállítani, illetve a bécsi döntések során visszatért területek fejlesztése is igen komoly forrásokat igényelt (Felvidék és Kárpátalja).

Adott volt tehát egy olyan időjárás okozta időzített bomba, háborús átállás volt, és szerencsétlen esetben a mezőgazdaság is komoly károkat szenvedhetett.

A hőmérsékleti adatokat részletesebben megvizsgálva azt találjuk, hogy a már említett 73 napon, március 4-én nem fagyott és mindössze 14 napon emelkedett a hőmérséklet napközben, rövid időre, a fagypont fölé. A talaj hőmérsékleti viszonyai is jelentősen elütöttek az átlagtól; az altalaj december 28-án már 60 cm. mélységben is át volt fagyva!

Az 1940. évi januári és februári csapadék együttes mennyisége az átlagos mennyiség százalélékában

Ez pedig azt jelentette, hogy a hó formájában érkező csapadék egész egyszerűen nem került be a talajba, ha volt is némi olvadás, az csakis a folyóvizek irányába talált lefolyást. De még ez sem volt pontosan igaz, hiszen a hosszan tartó fagyos idő miatt valójában nem jutott el az esetleges hóolvadék a folyóvizekig.

Mindez azt jelentette, hogy az 1940 januári és februári csapadék teljes egészében felhalmozódott, és aztán az olvadás beindulása idején a márciusi csapadékkal együtt terhelte a folyóvizeket.

A háztetőig érő hótorlasz – Balatonboglár 1940.február havában.

Az olvadás általános megindulásakor tehát országos átlagban mintegy 80—100 milliméternyi vizet kellett volna a medreknek befogadniuk. Igen ám, de a rendkívüli hótömeg nem helyi, hanem országos jelenség volt. A 80-100 mm csapadék még nyári eső alakjában is igen jelentős, de feltétlenül súlyos csapást jelent olyankor, amikor a párolgás még jelentéktelen, a talaj vízfelvétele pedig szünetel (60 cm mélységben március 13-án mértek először fagypont feletti hőmérsékletet) és a medrek befogadóképességét fél méternél is erősebb jégpáncél korlátozza.

Ilyen előzmények után indult meg március első napjaiban, a német Dunán a jég zajlása. A zajlás mindig súlyos dolog volt a magyar Dunán, mert;

A zajlás általában 2-3 héttel hamarabb indult meg Bécsnél, mint a Dráva torkolatánál és így bőven van lehetőség veszedelmes jégtorlódások keletkezésére.

Az első olvadásos árhullám tehát, amely útnak indul, mint valami seprő tolja maga előtt a jeget. Lefelé haladva mind több és több jégtábla verődik össze, és minden szigetcsúcsnál és éles kanyarulatban torlaszképződéssel fenyeget mindaddig, amíg a Dráva-torkolat alatti bővebb, és éghajlati okokból akkor már jégmentes Dunaszakaszra érkezve eloszlik.

1940 márciusában a visegrádi S-alakú éles kanyarulatnál, ahol egyben két ágra is szakad a folyam, és a Paks alatti kanyargós, átvágásokkal tarkított szakaszon akkoriban szokott módon torlódott a jég, de ezúttal rosszabb volt a helyzet, ugyanis szinte minden 10—20 km-en torlódások alakultak ki.

Pozsonynál március 10-én, Gönyűnél 14-én, a visegrádi kanyarnál 16-án este ment el a jég. A Budapest alatt, Százhalombattánál keletkezett torlasz 18-án mozdult meg. Közben a budapesti vízmércén +724 centiméterre ugrott fel a vízállás.

Jégtorlasz a Felső-Dunán, 1940. március 8.

Ilyen magasságot 14 éve nem észleltek és jelentőségét különösen kidomborítja az a tény, hogy Budapesten a szabályozás utáni legmagasabb jégmentes vízszintként +684 cm-t tartottak nyilván.

Sokkal nagyobb volt azonban a baj lejjebb, mert a Csepel-sziget mentén és Dunaföldvárnál kb. 100 centiméterrel az eddig ismert legmagasabb szintje fölé emelkedett a Duna.

A jég állapotának felderítésében a repülőgépek ekkor már fontos szerephez jutottak, és március 18-21-én a honvéd légierők rendszeresen bombázták a torlaszokat. Talán ennek is része volt abban, hogy a Mohács alatti szakaszon ebben az évben nem vált veszedelmessé a helyzet és 23-ára a magyar Duna meg szabadult a jégtől.

Igen ám, de ez még „csak” a dunai jégzajlás volt, a már említett felhalmozódott hómennyiség viszont sokkal nagyobb veszedelmet jelentett. Különösen azért, mert a március 12-14-én országszerte megindult a hóolvadás, ráadásul a felmelegedéssel nagy csapadék is érkezett…

A Zagyva árvize elmosta a vasúti pályát

A Dunántúl déli részén, – ahonnan a melegbetörés jött, – egy nap alatt úgy megáradtak a kisebb-nagyobb vízfolyások (Kapos, Sió, Zala, Rinya, Karasica, Marcal stb.), hogy vízállásuk 100-120 centiméterrel haladta meg eddig ismert legnagyobb árvizüket és szerény méretű gátjaik nem voltak tarthatók ilyen rendkívüli víztömegekkel szemben.

Az olvadó hólé óriási tömegei nem találtak lefolyást a még fenékig befagyott árkokban és így különösen kisebb közúti és vasúti áteresztőkben volt igen nagy a pusztulás. Március 14-én egyszerre 9 vasúti vonalon szűnt meg a forgalom a Dunántúlon.

A hegy- és dombvidékek vizein az olvadásos árhullám hirtelen levonult. Nem úgy azonban a 100.000 km²-es Alföldön, a Kárpátmedence legmélyebb helyén, ahol a környező magasabb fekvésű helyek vizei mind összetalálkoznak. A belvíz mind nagyobb területeket árasztott el. Március 15-én már a legtöbb szivattyútelepet üzembe kellett helyezni, de a katasztrofális vízmennyiségek levezetését sem a csatornák, sem a szivattyúk nem győzték.

De ezzel még nem volt vége… Március 21-23-án újabb meleghullámérkezett, amely az északnyugati és északkeleti Kárpátok hótakaróját olvasztotta meg hirtelen. A már áradásban lévő Dunába az Innhez és társaihoz képest egyébként jelentéktelen hozamú folyók 5-6 napon keresztül úgy ontották a vizet, hogy a második, jég nélküli, dunai árhullámmagasságban majdnem utolérte az elsőt: Budapesten március 30-án 689cm magasantetőzött. Ez alkalommal a viszonylag gyenge és már megviselt Szentendre szigeti védtöltés szakadt át és a Duna betört Pócsmegyerre (ld. a borítóképen).

A dunai gátszakadás következtében elöntött Pócsmegyer, 1940. március 28.

De nemcsak a Duna felvidéki mellékfolyói áradtak meg; rendkívül magasra emelkedett a Felső-Bodrog, a Hernád, Bódva, a Zagyva és Tarna vize is, és ennek következtében hatalmas árhullám alakult ki magán a Tiszán is. A mellékfolyók egynémelyikén, különösen csekély esésű torkolati szakaszukon, amely majdnem fenékig volt fagyva, veszedelmes jégtorlaszok voltak még március 20—25-e közt is (Sajó, Latorca, Ronyva).

A befogadó folyók magas vízállása nagyon megnehezítette a belvízlevezetést, mert a szivattyúk munkája a nagyobb emelőmagasság miatt lényegesen megnövekedett. A belvízi helyzet különösen négy helyen volt súlyos: egyrészt Szeged vidékén, ahol a Duna—Tisza közti hátság keleti lejtőin a belvízrendezés kb. 50 év óta vajúdó kérdése pénz hiányában teljesen megoldatlan. Itt csak a vizek mesterséges visszatartásával lehetett segíteni, ami természetesen nem történhetett meg nagyobb, tárolásra szánt, területek feláldozása nélkül. Másrészt Dél-Borsodban és Hevesben, Tiszafüred és a Sajótorok között, ahol az 1932. évi nagy tiszai árvíz után az utak szintjének emelésével biztosították ugyan a veszélyeztetett községeket.

Az 1940-es március-áprilisi árvizek 1.500.000 holdnyi területet sújtottak Magyarországon. Ha ez a tervület a vizek gyors lefolyása, ill. az ármentesítő társulatok szivattyútelepeinek többheti szakadatlan munkája következtében csak rövid ideig volt is víz alatt, mégis mintegy 40.000 holdon a termés teljes kiesésével, az ország többi részein pedig a téli fagyok, a megkésett tavaszi munkálatok és az esőzések miatt általában gyenge volt a mezőgazdasági termés.

A mezőgazdasági károkhoz járult 14.000 lakóépület és 270 két méteren felüli nyílású közúti, ill. 18 vasúti híd pusztulása, vagy megrongálódása.

A 1,5 millió holdnyi elöntött terület természetesen nem egyidőben került víz alá és kb.csak 40.000 holdon tartott az elöntés olyan hosszú ideig, hogy ott már ez évben mezőgazdasági termelésről nem lehet szó.

Mi volt az a tapasztalat, amit az árvíz okozta problémákon keresztül megszereztek a szakemberek, illetve azok, akiknek az árvízvédelem a feladata. Talán a legnagyobb tapasztalat az volt, hogy a nagyobb károk azokon a nem hajózható, kisebb folyókon voltak, melyeknek árvízvédelme nem állami feladat.

Talán ez a tapasztalat volt az, ami végül elvezetett területi vízügyi igazgatóságokig, melyek a területükön lévő vizek tekintetében felelős vízgazdálkodást kötelesek folytatni.

Ajánlott Cikkek