1944 október: Harc a szentesi hídfőért!
„Egy most indult másfél éves projekt során lőszermentesítik a szentesi Tisza-hídfő védelmi létesítményeinek területét, hadisírokat kutatnak fel és emlékhelyet is létesítenek az elesett katonáknak. <…> a szentesi Tisza-hídfő védelmi létesítményeinek, az 1944-ben Szentes környékén zajlott harcok hadtörténeti örökségnek minősülő tárgyaknak és hadisíroknak hadtörténeti régészeti módszerekkel történő kutatási és együttműködési programja kezdődött” – írja a delmagyar.hu.
Borítóképen: Turán harckocsi roncsa Szentes környékén
Miért olyan fontos ez a történelmi hely? Annak tárgyalásába nem kezdünk bele, hogy miért, hogyan és különösképpen, hogy ilyen politikai vitákra adott okot Magyarország szerepe a háborúban, mert ez önmagában több könyvtárnyi téma, ellenben a kialakult helyzetet adottságnak tekintjük. Ennek oka, hogy a történelmi-, politikai megítélés korról korra változik, az viszont, hogy mi történt a fronton, hogyan zajlottak az események hozzávetőleg állandó, így tényként kezelhető.
Véleményünk szerint a történet visszavezet egészen 1943 júliusáig, a kurszki csatáig. Több okból látunk összefüggést; ekkor ugyanis a németek számszaki értelemben győzelmet aratnak, ugyanakkor elvesztik a kezdeményezés képességét, valamint a szovjeteket ráébreszti arra a világ legnagyobb tankcsatája, hogy hibás irányba módosították harckocsifejlesztési doktrínájukat, és vissza kell térniük a korábbi irányba; a nagyobb teljesítményű harckocsiágyúk fejlesztése ismét jelentős prioritást kapott!
Ekkor a magyar csapatok már a keleti fronton van, hiszen a teljes Magyar 2. hadsereg előrevonása a Don vonalához 1942. augusztus 25-re fejeződött be.
A doni katasztrófa 1943 januárjában következett be, és innentől nem volt megállás, különösen úgy nem, hogy 1944 augusztusában a románok átáltak, és ezzel a magyarok, Magyarország ellen fordulnak.
A német vezérkar a Dél-Ukrajna hadseregcsoport arcvonalának augusztus 20-i áttörése után, újabb védővonalát a Déli-Kárpátok bércei között kívánta kialakítani. Ezért indítványozta a magyar állam- és hadvezetésnek az ott átvezető hágók birtokba vételét és szilárd lezárását.
A gyors kezdeti sikerek után, a szovjet csapatok Erdélybe érkezésének hírére a Kis-Küküllőig előrejutott magyar csapatokat megállították, majd az egységeket szeptember 10-én, a Maros és Aranyos vonalára rendelték vissza védelembe.
A magyar védelem erős volt, de a román kormány kérésére a szovjet főhadiszállás szeptember 5-én utasította a front közepén, a román alföldön gyorsan előre haladó csapatait, hogy forduljanak északra, keljenek át a Déli-Kárpátokon és nyújtsanak segítséget az erdélyi medencében védekező román hadseregnek.
A román alföldről északnyugati irányba fordított 53. hadsereg és 18. harckocsi hadtest céljául pedig a Brád–Lugos vonal szeptember 19-i elérését tűzték ki. E terepszakaszról a fokozatosan szélesedő folyóvölgyekben már közvetlenül a magyar Alföldre vezetnek az utak….
A magyar erők még elfoglalják Aradot, de aztán kiürítették a várost (szeptember 21.-én), de tartotta magát, azonban amikor valamennyi szovjet egység elérte a szétbontakozásra alkalmas síkság peremét, megindult az általános támadás.
1944. október 6-án hajnali 4 óra 30 perckor csaknem 800 km-es arcvonalon támadásba lendült.
A „Plijev” csoport és az 53. hadsereg csapatai a Nagyszalonta – Szeged arcvonalon a hadművelet első napján mintegy 100 km-es szélességben és 40 km mélységben áttörték a magyar 3. hadsereg védelmét, amelyet parancsnoka, Heszlényi József altábornagy kénytelen volt a Tisza mögé visszavonni. Október 7-én nagy lendülettel folytatódott a szovjettámadás.
„Szentes, 1944. október 7. 7 h-kor beérkezett az orosházi csendőrőrs kerékpáron. Jelentésükből értesültem, hogy 5 h – kor az oroszok Árpádhalmon és Nagymágocson is bent vannak. Sok jogtalanul visszajövő, idegen alakulatbeli katonát fogtunk fel és állítottunk sorainkba szeretett helyőrségünk védelmére. A fejetlenség és pánik előttünk úgy látszik teljes” – írta A szentesi m. kir. „Árpád fejedelem” 2/1. huszárosztály harctéri naplójába.
Este pedig jött a parancs:
Tomka örgy.!
Amennyiben a tágabb hídfő elhagyása válna szükségessé, úgy az 1. és 2. század szűkebb hídfőben Idrányi alez. parancsnoksága alá lép.
Szentes, október 07.
Németh alez.
Lezárva 21 h-kor.
Komoly átcsoportosításokat terveztek a szentesi hídfő védelmére, de ezeket valójában csak nagyon részlegesen, vagy egyáltalán nem hajtották végre…
A 21. és 24. gyalogezred részei csak lassan érkeztek be. Erejük külön-külön nem tett ki egy századot. A felváltott 1. századot azonnal át kellett adni Vastagh ezredesnek, aki a csongrádi hidat erősen támadó oroszok ellen vetetett be. Ugyanez okból az 5. és II. nehézfegyver századot nem érkezett meg. A védőkörlet megerősítésére csak a 4. századot maradt, amit azonnal be kellett vetni a 2. század jobbszárnyán. Így nem maradt tartalék…
Bodó Tihamér páncéltörő ágyúi hat T-34-est kilőttek, mire a többi, a szomszédban lévő téglagyár mellett keresett fedezéket. Ugyanekkor viszont az észak felől megindult orosz támadás elérte a csongrádi hidat és annak keleti bejáratát elzárta. így visszavonulási út el lett vágva…
Az I. páncéloshadosztály részei, az 1., 5. és 6. lovas század a hidat visszafoglalta ugyan, de a berekháti szakaszon biztosító páncéltörő ágyúkat az ellenség sorjában mind kilőtte, mire a 3. század a megújuló harckocsi támadás elől a város széléig hátrált. így ezek kitartására már semmi remény nem volt…
Ekkor a támadás súlya alatt – és természetesen parancsra – a magyar erők megkezdték a harccal visszavonulást, azaz kezdtek beszorulni a városba. Hamarosan elérték a hidat is, melyen keresztül, na meg a Tiszán – igyekeztek mentetni a menthetőt, de az így is belőtt hidat védő 2. és 4. szd. század a parancsnoki törzs kivételével az orosz átkarolás martaléka lett.
Éjszaka a szovjetek nagy zajjal átkelést színleltek, folyamatosan lőtték a Tisza vonalát, a tűz a leghevesebb volt a híd nyugati bejárata körül. A sebesült Deák ezredest hátraszállították. Vastagh ezredes harcálláspontján súlyosan megsebesült és hátraszállítás közben hősi halált halt. Németh Lajos alezredes, a szintén sebesült Auerhammer ezredessel együtt Kiskunfélegyházára távozott, így a délután megszervezett Tisza védelem teljesen vezetés nélkül maradt.
1944. október 9. reggel hat órakor az egyik gyalogos rész otthagyta a védelmet. Egy százados bejeletette ezt, így a védők tudták, hogy többé nem számíthatnak a távozókra. A távozást azzal indokolták, hogy tudomásuk szerint, az oroszok Szentestől északra és délre már átkeltek a Tiszán.
A többi védő is elhatározta a visszavonulást, és alighanem igaza volt a gyalogosoknak, ugyanis, amikor az utolsóként elmenekülő védők a csongrádi út felé haladva azt tudták meg a helyi lakosoktól, hogy az oroszok a műúton már dél felől Csongrád felé nyomulnak.
Az oroszok Csongrádtól északra és Mindszentnél keltek át a Tiszán minden ellenállás nélkül. A két átkelt csoport Csongrádon találkozott, az utolsó védők pedig Csongrádtól délre közéjük és a Tisza közé ékelődtek. Tervük volt először a Mindszent felől előnyomulok éle előtt elmenekülni, de ez csak a lovasoknak sikerült.
Ezután nem maradt más választás, mint a Mindszent felől előnyomulók mélységében hézagot keresni és azon átcsúszni, ami sikerült is, de ezzel együtt már látszott, hogy a Tisza vonala is elesett, ahogy az is látszott, hogy ebből a háborúból nem lehet győztesen kikerülni…
Nos, ezért fontos a szentesi csata, mert a hortobágyi más néven alföldi, vagy debreceni páncéloscsata mellett ennek a csatának a kimenetele már megpecsételte a magyar haderő sorsát – még akkor is, ha a későbbiekben is kifejtett – egyre gyengülő… – ellenállást.