1945 november 29. megalakult a kommunista Jugoszlávia
1945. november 29-én alakult meg a kommunista Jugoszlávia. Ez nekünk magyaroknak nem ünnep, mert országunknak és különösen délvidéki nemzettársainknak sok szenvedést hozott. Ivan Ribar lett az államfő, a kormányfő Josip Broz Tito. A szerbiai partizánok 1944-ben kivívták Szerbia függetlenségét, a többi jugoszláv tartományból 1945-ben űzték el a németeket.
A második Jugoszlávia 1946. január 31-én alakult meg és a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság nevet viselte. Ez egy föderatív alapon szerveződő szocialista állam volt, de nem kötelezte el magát a sztálini Szovjetuniónak. A hidegháború alatt semleges maradt. 1961-ben az egyiptomi Gamal Abden-Nasszer, az indiai Nehru és Tito alapították a harmadik világ országaival szoros kapcsolatokat ápoló elnemkötelezett országok mozgalmát.
Tito 1953-tól államfő, 1963-tól örökös államfő lett, amely tisztséget haláláig betöltött. Noha integráló politikájával arra törekedett, hogy népeit egységesítse létrehozva a jugoszláv nemzetet, a mélyen levő gazdasági és nemzetiségi ellentéteket nem tudta eltörölni. 1981-ben a lakosság 5,4%-a vallotta magát jugoszlávnak, ám Tito halála és a kis népek nacionalizmusa erősödésével párhuzamosan számuk egyre csökkent, s mára már nagyon kevesen vallják magukat jugoszlávnak.
Az ország neve 1963-tól Jugoszláv Szocialista Szövetségi köztársaság (szerbhorvátul Socijalistička Federativna Republika Jugoslavija), röviden SFRJ lett. 1971-ben leverték a horvát ellenállást, az ún. horvát tavaszt. Ez volt a legjelentősebb felkelés a rendszer ellen a hetvenes években.
Tito halála
Tito utolsó szereplése 1979-ben volt Havannában az el nem kötelezett országok mozgalmának konferenciáján. 1980 január elején keringési problémákkal a Ljubljanai Klinikára került, ahol bal lábát nem sokkal később amputálni kellett. Május 4-én, három nappal 88. születésnapja előtt hunyt el. Holttestét a szlovén fővárosból a híres „Kékvonat” vitte Zágrábon keresztül Belgrádba.
Temetése hatalmas politikai- és médiaesemény volt. A résztvevő politikusok és külföldi delegációk száma alapján a világ addigi legnagyobb szabású gyászszertartása volt: 127 ország 209 delegációja jelent meg. A temetésen 4 király, 31 államelnök, 22 miniszterelnök, 47 külügyminiszter és ismert személyiség (Indira Gandhi, Margaret Thatcher, Willy Brandt) vett részt. A belgrádi Képviselőházban felállított ravatala előtt százezrek rótták le kegyeletüket. Földi maradványait a belgrádi Virágház (Kuća Cveća) nevű mauzóleumba temették el, egy márványtömb alá, amelyet később emlékmúzeummá alakítottak.
Jugoszlávia nemzeteit hazafias nemzeti gyász hatotta át. Mahmut Bakalli albán nemzetiségű pártfunkcionárius később így emlékezett vissza ezekre a napokra: Valamennyien sirattuk, de még nem tudtuk, hogy Jugoszláviát temetjük”
A válság
Tito halála után több elnök és miniszerelnök vezette Jugoszláviát, ám egyikük sem tudott már olyan integráló politikát folytatni, mint ő. Az 1990-es évekre erősen megnövekedett a nacionalizmus. Szerbiában Slobodan Milošević a szerb (ortodox), Franjo Tuđman a horvát (katolikus), Alija Izetbegović pedig a bosnyák (muzulmán) lakosságban ébresztette fel a nacionalizmust. Ekkor feloszlatták a Jugoszláv Kommunista Pártot. 1991. június 25-én kivált Szlovénia, ettől a naptól kezdve számítják Jugoszlávia széthullását.
Jugoszlávia jövőjéről folytatott sikertelen tárgyalások sorozata után 1991. június 26 –án Szlovénia és Horvátország kihirdette függetlenségét. Szlovénia kezdeményezőként demonstratívan átvette a szövetségi hatóságoktól a határellenőrzést és a légi irányítást, leállította a vámilletékek befizetését a szövetségi büdzsébe, elkezdte a szlovén-horvát határ felállítását. A nagyszerb politika, azaz Milošević és köre nem emelt kifogást Szlovénia függetlensége ellen, habár nyilvánosan ellenezték. Számításaik szerint egy felesleges féltől szabadulhatnak meg, hiszen Szlovéniában nem éltek szerbek. A honvédelmi miniszter – Veljko Kadiljević tábornok, aki horvát és szerb szülőktől származott – többször kifejtette, hogy ha a szlovén és a horvát vezetőség Jugoszlávia alkotmányában lefektetett területi integritást megsértené, a haderő azonnal beavatkozna. A JNA tábornokai számára, kik közül nem egy horvát és szlovén származású is volt, Szlovénia és Horvátország megtartása még elérhető célként szerepelt. A jugoszlávizmust képviselő egyetlen intézmény a haderő maradt.
A haderő korlátozott erők bevetését hajtotta végre 1991.junius 27-én a határellenőrzés visszavétele céljából. Az államelnökség, azaz a formális főparancsnokság működésképtelensége miatt, az alkotmány 25-i rendelkezésére hivatkoztak, mely a szövetségi kormány határellenőrzéséről rendelkezett. Konrad Kolšek a JNA zágrábi Ötödik hadosztályának parancsnoka és helyettese Andrija Rešeta tábornok vezették a hadműveleteket (mindketten szlovén származásúak voltak). A szlovén fél és a JNA állandó rádióösszeköttetésben volt. A néphadsereg minden lépéséről tájékoztatta a szlovéneket. A furcsa háború tíz napig zajlott, mely végül a TO győzelmével ért véget. A JNA elhagyta Szlovénia területét.(Juhász 1997 pp. 75-76/Silber-Little pp. 210-212)
A haderő sikertelensége egyrészt belső okokra vezethető vissza. A szövetségben a hadsereg magára maradt, ezen kívül a külföldi közvélemény is elítélte a beavatkozást. Így a korlátozott, bizonytalan fellépés csak a sereg imázsát rombolta és nem vezetett eredményre. Milošević és köre számára viszont világossá tette azt, hogy egy kevés manipulációval erős fegyveres testületet kaphat maga mellé. Történt még egy nagyon fontos esemény. Amikor az elnökség elrendelte 1991. július 18-án a JNA kivonását Szlovéniából a JNA megszűnt létezni. Mert már nem lehet szó a a Délszláv Népek Hadseregéről, ha a szlovénok nem képviseltetik magukat. A horvátok is egyre inkább megtagadták a kötelékbe való belépést. A haderő összetételét ekkor már nagymértékben a szerbek határozták meg.
Horvátország háborúja
„Tudjman úgy értékelte, hogy Horvátország nincs abban a helyzetben, hogy felvehetné a harcot a JNH-val. Kezdettől fogva nem katonai akcióban, hanem a nemzetközi jóakaratba vetette hitét”
Nem készültek fel a fegyveres összecsapásokra. Horvátország sorsa megpecsételődött. A Szlovénok gyors sikere köszönhető volt többek között annak, hogy a TO- fegyverraktárait sikerült időben megkaparintaniuk, a szervezettségük bizonyította, hogy már jó előre előkészített forgatókönyv szerint haladtak a függetlenség elérése felé. Amikor a háború kitört, kérték a horvátok segítségét, de azok visszakoztak. Horvátországban a TO raktárait a hadsereg lefoglalta, ezzel megakadályozta, hogy kialakuljon egy erős területvédelem.
A Hadsereggel szemben gyengén felszerelt horvát milíciák és terület védelmisek elkeseredett küzdelmet kellett hogy vívjanak, ráadásul nem számíthattak a szlovénok segítségére sem. Milošević Szlovéniát könnyen „elengedte”, de Horvátországban, már területi igényei voltak. Etnikai tömbként Krajinában szerb etnikum élt. Ezért a krajinai események váltak a konfliktus kiindulópontjává. Miközben a horvát politikusok vitái arról szóltak, hogy kell e hadat üzenniük, vagy inkább várakozó álláspontra helyezkedjenek e, addig a krajinai szerbek nem tétlenkedtek. A belgrádi vezetés is jogosnak ítélte meg a terület védelmét .A harcok délen Gospić-tól Karlovácig , kelet felé Pakracon, Okučanin át Vukovárig alakultak ki . A horvát nemzeti gárda (ZNG) a laktanyákat ostromolta. Elvágták a laktanyák összeköttetéseit (telefont,távírót) ,az élelmiszer utánpótlást. A horvát-szerb határon fekvő Vukovárt a JNA egységei és a szerb szabadcsapatok blokád alá helyezték és elkezdték az ostromot. Közben Milan Martić ultimátumot intézett a kijevói rendőrséghez. Felszólította őket, hogy negyvennyolc órán belül hagyják el a rendőrséget. Kijevó tulajdonképpen egy „zárvány” volt a „zárványban”, azaz a Horvátország szerb lakta Krajina területén egy horvát falu. Az összeköttetést is zavarta Knin és a többi szerb település között, ezért le kellett törölni a föld felszínéről. Kijevó ebben az esetben azért lesz fontos, mert első alkalommal mutatkozik meg a háború speciális jellege, amit a későbbiek során etnikai tisztogatásként ismer meg a nemzetközi közvélemény. Kijevót a birtokfosztás és annak eltervezése különbözteti meg a többiektől. Ratko Mladić a JNA alezredese a krajinai szerbekkel tökéletes összhangban volt. Kijevót tizenkét órás tüzérségi tűzzel rommá lőtték.
„A szerb csapatok a JNH-val együtt a köztársaság területének több mint egyharmadát tartották ellenőrzésük alatt.”
A szerb vonalak mögött a JNA szabadon csoportosíthatta át egységeit, ám a horvát vonalak mögött lebénult. Számos laktanya Horvátország területén blokád alá került. A Dél-Horvátországi Gospić városát rommá lőtte a laktanyában rekedt helyőrség, miközben megpróbált kitörni. Végül a laktanya elesett. A Horvát Gárda a katonákat foglyul ejtette, a parancsnok „tűzpárbajban” elesett. A gospići lakosság megtapasztalhatta a horvát gárdisták terrorját. szerb professzorokat, bírókat végeztek ki. Az eszéki helyőrség nem várta meg, hogy a gospićiak sorsára jusson. Kitörtek és a város körül foglalták el állásaikat.
Zágrábtól délkeletre állomásozott a JNA egyik legnagyobb harckocsi dandárja.Radovan Tašića parancsnok megfenyegette a rendőrfőnököt, ha nem ad szabad elvonulást, akkor elpusztítja a várost. Néhány hét alkudozás után a Horvát Nemzeti Gárda szeme láttára, és nagy szomorúságára a laktanyát kiürítették, és szabadon elvonulhattak nehézfegyverzetükkel (160 harckocsi, páncélozott járművek, föld-levegő rakéták, páncéltörő-légvédelmi ütegek) együtt Bosznia Hercegovina irányába. (Silber- Little 1995. pp. 234-235)
Belgrád elrendelte a harcok kibővítését. A parancs a JNA helyőrségeinek felszabadítására vonatkozott. Szlavónia elleni támadás kulcsfontosságú feltétele volt, hogy Vukovár városát ellenőrzés alá kell vonni.
Az elkövetkező években kitárultak a pokol kapui….
forrás: torténelemblog.hu
