786 éve: Julianus barát utazása után beszámol a keleti magyarokról
1236. december 27-én lépett ismét Magyarország földjére Julianus barát, aki még 1235 májusának elején indult el keletre, hogy felkutassa a honfoglaló törzsektől elszakadt magyarokat. A domonkos szerzetes vándorútja során négy hetet töltött el távoli rokonaink között, akiknek életmódjáról, szokásairól és nyelvéről hasznos adatokat szolgáltatott elöljárói és az utókor számára.
Boratóképen: Juliánus barát útjának korabeli térképe (forrás: Passuth Ödön: A magyar nemzet története)
„A domonkos barátok, miután ezeket a Magyarok Történetében megtalálták, megszánták a magyarokat, akiktől származtak, hogy mind az ideig hitetlenségben tévelyegtek. Elküldtek hát négy barátot a keresésükre, hogy Isten segedelmével megtalálják őket, ahol csak tudják. Annyit tudtak a régiek írásaiból, hogy keleten laknak, de hogy hol vannak, nem is sejtették.”
(Riccardus fráter beszámolójából)
Julianus barát utazása és beszámolója azért fontos a magyar őstörténet szempontjából, mert bizonyítást nyert az a honi vélekedés, miszerint a magyarság egy része maradt egy korábbi területén, akiket azán Julianus barát talált meg.
Fontos tudni, hogy az akkori pusztai népek hol egymás ellen hadakozva, hol szövetségben másokkal élték életüket. Egyes népen beolvadtak, mások csak átmenetileg csatlakoztak szövetségeseikhez, é…
Természetesen volt olyan is, hogy egy pusztai nép szétválik, és különböző területeken keresi a neki és életmódjának megfelelő területeket, közben természetesen minden esetben igazodva a természet adta lehetőségekhez.
Ezt támasztja alá Kézai Simon által a Gesta Hungarorum, és Kálti Márk által Képes Krónika vonatkozó részei, melyben megírják a Csodaszarvas történetét. Azt nyilván mindenki ismeri és tudja, hogy Nimród/Ménrót fiai, Hunor és Magor egy vadászat alkalmával meglátják a Csodaszarvast, azt üldözve pedig új területekre lelnek.
Igen ám, de azt is feljegyzik a krónikások, hogy Hunor és Magor elköszönnek atyjuktól, aki nem megy velük, azaz a pusztai népe egy része útre kel, míg másik részük – a krónikások szerint a hunok és magyarok elei – új területre költözik.
Egyes újabb kutatások is megerősítik, hogy a magyarok egy része minden bizonnyal egy korábbi területen maradt, hiszen amikor például egy terület nem bírja már el a népességet, nem feltétlenül kell kiüríteni, az is éppen elég, ha a természet eltartóképességét nem meghaladó lélekszámú törzsek maradnak a területen.
Ezt persze nem kell ilyen „tudományosan” értelmezni, egészen egyszerűen csak arról volt szó, hogy például az említett természeti adottságok vagy egy külső fenyegetés miatt a pusztai népek esetében bizony előfordult, hogy több részre szakadtak – egyszerűen a jobb életlehetőségek okán.
És hova lettek ezek a magyarok? Nem tudjuk pontosan, de ha belegondolunk, nem is olyan nehéz elképzelni, hogy a mongol/tatár időszakban, illetve a szlávok megjelenésével felmorzsolódtak, beolvadtak más népekbe.
