962 éve: Királlyá koronázzák I. (Bajnok) Béla herceget
I. András (avagy Endre), akit 1046-ban (egyes források szerint 1047-ben) koronáztak királlyá, Béla herceggel osztozott a hatalmon. Örökösévé és a Magyarország 1/3 területén létrehozott dukátus (hercegség) urává tette. A két testvér között 1057-ben romlott meg a kapcsolat, amikor I. András kiskorú fiát, Salamont királlyá koronáztatta és örökösévé tette.
Borítóképen: Béla herceg elnyeri a koronát – miniatúra a Képes krónikából
1059-ben Béla herceg lemondott a koronáról. Lengyelországba menekült, ahol sereget gyűjtött és hazatérve 1060-ban háborút indított a trónért. I. András súlyosan megsebesült, fogságba esett és belehalt sérüléseibe.
I. Béla trónralépése után Salamon anyjával együtt IV. Henrik német-római császár udvarába menekült.
Mi történt? Hogyan lehet az, hogy az apjuk, Vazul megvakítása miatt Béla, Endre és harmadik testvérük Levente együtt menekültek Csehországba, majd Lengyelországba, de – hazatértük után – ellenséggé váltak?
Ehhez egy kicsit messzire kell „utazni”… Az egyházszakadás a katolikusok és ortodoxok között 1054. július 16-án következett be, mikoris IX. Leó pápa küldöttsége kiközösítette Kerulariosz Mihály konstantinápolyi pátriárkát, a Bizánci Birodalom legfőbb egyházi méltóságát, miután az nem volt hajlandó elismerni a pápai főséget és a nyugati zsinatok határozatait.
Hogy jön ez ide? Nos, aki egy kicsit figyel, rájöhet, hogy a Vazul nagy valószínűséggel nem pogány volt – ahogy az egyes vélemények szerint történeti hűséggel nem „vádolható” István a király című rockoperában feltűnő Koppány sem, aki az Elkésett békevágy című dalban azt énekli, hogy „Pogánynak tartanak, pedig Bizánc jelét magamra vettem” -, hanem sokkal inkább a keleti keresztény liturgia szerint megkeresztelt keresztény.
Igen ám, de Vazul az egyházszakadás előtt élt – mondhatják erre a kritikusok. Igen, az tény, hogy Vazul 1037-ben halt meg, de – mint azt a Rubicon is írja -;
„Bár 1054 előtt az egyház egy és oszthatatlan testnek számított, a valóságban az ellentétek gyökerei már a Római Birodalom megtérése óta a mélyben rejtőztek. A császárok korában Kelet és Nyugat eltérő arculata szükségszerűen megjelent az egyházszervezetben is, vagyis a városiasodott, hellenisztikus szellemű keleti rész mindig is eltért a Róma által civilizált, „romanizált” nyugatitól, nem is beszélve arról, hogy 395-ben, Theodosius (ur. 379-395) halála után az impérium két különálló részre szakadt.”
Vazul tehát nagy valószínűséggel keleti keresztény volt szemben Istvánnal – aki Imre herceg állítólagos elrablása után Vazult megvakíttatta -, a római egyház feltétlen hívével, a katolicizmus (értjük ezalatt a római kereszténységet) oldalán képzelte el országa jövőjét.
A menekülő testvérek közötti viszály tehát bőven lehetett vallási természetű (is), amellett, hogy a hatalomról, és bizonyos szokásjogokról is szólt!
I. András (Endre) hatalomra kerülésében is komoly szerepet játszottak a „pogányok”, hiszen a Vata-féle lázadás során megdöntötte meg Péter király uralmát.
Fontos kiemelni, hogy maga Vata sem volt pogány, amit annak idején az iskolákban tanítottak (nem tudjuk, hogy ma mi a helyzet!), viszont ideje lesz végre elfelejteni!
Már csak azért is gondoljuk, hogy itt bizony komoly szerepet játszott a vallás mert a lengyel udvarban maradó (!) Béla két testvére, Levente és Endre továbbutazott a Kijevi Rusz irányába. Itt Bölcs Jaroszláv kijevi nagyfejedelem vendégszeretetét élvezték. 1038 táján András elnyerte a fejedelem leányának, Anasztáziának kezét.
Feltehetően ennek a házasságnak az előfeltétele az volt, hogy Andrásnak fel kellett vennie az ortodox kereszténységet. Ekkor kapta az András nevet, egyesek szerint korábban Endreként nevezték, míg mások szerint nem tudható korábbi neve.
De még ezelőtt… Csehországban II. Mieszko bujdosó lengyel fejedelemmel találkoztak, kit – miután országát visszaszerezte – Lengyelországba kísértek.
Béla a III. Henrik német-római császár ellen viselt háborúban a lengyel hadak élére állt és fényes győzelmet vívott ki. Jutalmul elnyerte a lengyel fejedelem leányának, Richezának a kezét.
Nos, adott tehát két testvér, akik a kereszténység akkor már igen különböző két ágát képviselték voltaképpen a magyar trónért vívott harcban.
Endrét a Vata-féle lázadás során vagy azután – amikor Péter király ellen szítottak felkelést – hazahívták, királlyá koronázták 1046-ban. A koronázás előtt nem sokkal meghalt Levente…
Endre viszont visszahívta Bélát is az országba, átengedte neki az ország harmadrészét (dukátus és pénzverési jog) és – neki magának fia nem lévén – az örökösödésre is kilátást nyitott neki.
Igen ám, de hiába a dukátus és a pénzverés joga (a trónörökös kormányzása alatt álló terület a honfoglalástól körülbelül 1110-ig!), 1053-ban Endrének fia születik! Sőt, Salamon után Endrének másik fia is születik, Dávid, akinek viszont születése után szélütést kap I. András és lebénul…
I. András 1055-ben megalapítja a Tihanyi Apátságot, ami kifejezetten római jellegű intézmény, és talán azt hivatott bizonyítani annak idején, hogy I. András – a Német Római Császársággal való kiegyezése mellett – a katolikus egyház híve.
Ennek Erősen ellentmondani látszik, hogy két fiának neve héber eredetű, ráadásul olyan nevek, melyek akkoriban egyáltalán nem voltak elterjedtek a keresztény világban, így Magyarországon sem! Sajnos arra nézve nem találtunk forrást, hogy a két név hogyan került bele a családba, de egyes feltételezések szerint voltak más vallási kapcsolatok is, mint a keleti és a római kereszténység.
De vissza a történethez! 1058-ban befejeződtek a morvamezei béketárgyalások, melyben a német-római császár sem anyagi, sem területi igényeket nem támasztott, a magyarok hűbéresi viszonya pedig nem merült fel. Szép is lett volna, hiszen az akkor már halott II. Henrik vereséget szenvedett, de kárpótlásul a németek jelentős pénzt és területeket követeltek!
A béke megpecsételése érdekében András fiát, Salamont, Juditot, III. Henrik német-római császár lányát (!), eljegyezték egymással. Az eljegyzés előtt András királlyá koronáztatta (1057-ben) fiát, Salamont – hétéves korában!
Nos, ezt a dukátussal rendelkező – ezzel pedig nyíltan trónörökösi rangban lévő! – Béla nem nézte jó szemmel! Már csak azért sem, mert – több más magyar főúrral egyetemben – úgy gondolta, hogy Salamon királyságával és házasságával Magyarország a Német-Római Császárság hűbéresévé fog válni, de legalábbis nemkívánatos mértékben nő a nagy ellenlábas birodalom befolyása!
Az igaz ugyan, hogy Béla lett volna a trónörökös, ehelyett viszont Salamont koronázták meg, ugyanakkor Endrével állítólag ellenségei hitették el, hogy Béla a korona után áhítozik. Pedig Béla kiállt egy próbát is:
„Próbára akarom tenni a herceget, és megkérdem, vajon a koronát vagy a hercegséget kívánja-e bírni. Ha jó békességben a hercegséget akarja, ám legyen, de ha a koronát, ti ketten, főurak nyomban keljetek, és vegyétek fejét ama karddal” – a Képes Krónika leírása szerint ezt hagyta meg I. András király (1046–1060) két bizalmasának, mielőtt fogadta volna öccsét, Béla herceget (I. Béla 1060–1063) Várkony várában 1059 végén.
Béla megőrizve hidegvérét a kardot (azaz a hercegséget) választotta, mire András király könnyek között, hálálkodva borult öccse lábai elé.
Béla, nem érezvén magát biztonságban, Lengyelországba menekült, hol sógorától, II. Boleszlávtól segélyt kért, 1060-ban seregével Magyarországba tört.
Endre a csatában elesett; Béla a csatatérről Székesfehérvárra ment, ahol 1060. december 6-án királlyá választották és megkoronázták.
Béla sokat tett a fejlődő kereszténység és nemzeti művelődés érdekében; különösen az ipar, kereskedés és a pénzügy rendezésére, s a közjólét emelésére. Amikor 1063-ban IV. Henrik császár gyámjai előkészületeket tettek a Német-római Birodalomba menekült Salamon igényeinek támogatására, Béla megelőzte őket és Ausztriába küldte seregeit, a vállalkozás azonban sikertelen volt.
A sebesült uralkodót nyugatra vonuló csapatai után szállították, de Dévény környékén belehalt sérülésébe. Az általa alapított szekszárdi apátságban temették el.
És ami talán szintén azt mutatja, hogy nem „csak” a Német-Római Birodalomtól való függés, hanem a vallás is szerepet játszhatott az, ami röviddel megkoronázása után történt. Béla 1061-ben országgyűlést tartott Székesfehérvárott, ahova – hatalmának legitimálására – minden faluból meghívatott két-két vént.
A városfalakon kívül letáborozott küldöttek közül egyesek a „pogány vallás” visszaállítását követelték. Nem sokkal később Vata törzsfő (aki 1046-ban vezette a róla elnevezett pogánylázadást) fia, János vezetésével lázadók érkeztek Fehérvár alá, akik elől a király hívei a városba menekültek.
A király három napot kért gondolkozásra; ezalatt összehívta Fehérvár alá a közeli vármegyék katonaságát és szétzúzatta a tömeget, mely már ujjongva várta követéléseinek teljesülését. Ez volt a pogányság utolsó nyílt lázadása Magyarországon.
Ha nagyot nem tévedünk, akkor azt mondhatjuk, hogy a Szent István által elkezdett művet végül I. Béla teljesítette ki rövid, alig három évig tartó uralkodása alatt, ekkor dőlt el ugyanis véglegesen, hogy Magyarország a római egyház oldalán marad – ahogy az István is akarta!
I. Béla után Salamon következett a trónon, de aztán a Salamon elleni lázadás után Béla fiai következtek; I. (Magnus) Géza 1074-től uralkodott, majd őt követte 1077-től Szent László, akit 1192-ben szentté avattak és kivételes fizikai képességei okán „Isten atlétájának” is neveznek.