A Balaton lecsapolása és a siófoki ünnepély
A Balaton szabályozásának ötlete nem volt újkeletű, hiszen már az 1825-ös országgyűlés döntött az ügyben, azonban különböző érdekütközések miatt mégsem valósult meg. 1860 körül viszont így írtak a lapok: „Végre azonban elnyugodtak a pártok, a tisztább nézetek kivívták a diadalt, s a nagy munka, melyre bármely művelt ország büszke lehet, teljesedésbe ment”.
Borítóképen: A Balaton lecsapolása Siófokon (1863 október 25.-én)
Ezek nagy szavak, és egy pillanatig sem kételkedünk igazságukban, azonban, ha kicsit jobban beleássuk magunkat a történéseket feldolgozó irodalomba, akkor sokkal kevésbé magasztos célokat találunk…
Nem véletlenül írtunk a címben lecsapolást! Sajnos ebben az esetben sem valódi szabályozásról – persze arról is -, hanem lecsapolásról volt szó!
Akkoriban három komoly eredményt említettek, amelyek indokolttá tették a beavatkozást. Egyrészt újabb megművelhető területeket akartak nyerni:
„… majdnem 50.000 hold földdel gazdagítja hazánkat, mely a lecsapolás által a hullámoktól megmentve, gazdag kalászokkal jutalmaz egykor.”
Másrészt három olyan nagyszerű eredményt is kiemeltek, ami a közlekedéshez köthető. Ezek közül az első volt a hajózás:
„A Siócsatorna által – mely Siófoktól Ozoráig majdnem egészen újra van ásva, – a Balaton a Dunával jött kapcsolatba, s köztök most a hajókon való közlekedés lehetséges.”
A következő téma a vasúthoz kötődik, de ezt nem fejtették ki úgy igazán, mintha csak mellékesen megjegyezték volna:
„… roppant hasznára, könnyebbségére szolgál a Balaton partjain elnyúló déli vasutvonalnak is.”
És persze megemlítették, hogy a csatorna felépítésével egyidőben kikötő is épült Siófokon, így a vasúton utazók szinte közvetlenül átszállhattak a Siófokon hajóra, ha Balatonfüredre tartottak.
Eddig a „győzelmi jelentés”, de most nézzük a tényeket – amelyek akkor is és most is makacs dolgoknak minősültek! A termőterületek növelésének igénye az Alföldön a Tisza szabályozásánál is felmerült. Ennek oka az volt, hogy azokat a gazdálkodókat, vagy éppen a lápos területek tulajdonosait így akarták érdekeltté tenni a folyó- illetve tó szabályozásokban (lecsapolásokban).
Ma már tudjuk, hogy a vizet nem elvezetni kell, hanem megtartani a földben, de akkoriban ez nem volt központi kérdés, sokkal fontosabb volt, hogy az óriási beruházások mögé tudják állítani azokat a csoportokat, akik egyébként az egyes vidékek vezető rétegeit képezték.
De ez csak az érem egyik oldala, a másikon ott van a Berek helyén létrejövő terület, ami fokozatosan kiszáradt.
A probléma nem olyan nagy, mint az Alföld esetében, de létezik, és egyre több kár származik a szárazságból. De ez még semmi, van egy másik „érem” is! Az pedig nem más, mint a csak foghegyről megemlített Déli Vasút…
Nem tudjuk, hogy milyen lobbik, és esetleg milyen panamák lehettek akkoriban – voltak, az egyszer biztos, hiszen mindig is voltak! -, de a Déli Vasút volt az, aminek úgy igazán szüksége volt a Balaton lecsapolására! Az biztos, hogy volt lobbierő – a panamát nem tudjuk… -, hiszen az 1859. január 1-jén létrejött, Déli Vasútnak elnevezett vasúttársaság mögött francia és angol tőkéscsoportok álltak, élükön Anselm von Rothschilddal!
A történet ezen fejezete 1859-re vezet vissza, mikoris a Vasárnapi Ujság „Szerkesztői mondanivaló” rovatában a következő kis bejegyzés jelent meg:
Sajnos a cikk tehát nem jelent meg, mivel az újságot inkább a szerző személye érdekelte, az láthatóan már sokkal kevésbé, hogy a cikknek mi a tartalma…
De már a szerkesztői bejegyzésből is kiderül, hogy az a bizonyos P.J. vsasútépítő azt kifogásolhatta, hogy a vasúti töltéseket nem építették elég magasra. És valóban: az építkezés éveiben a Balaton vízszintje tudniillik jelentősen alacsonyabb volt, de ezt a mérnökök – a tó állandó adottságának tekintették, és nem törődtek a helybéli idős emberek figyelmeztetésével.
Aztán… 1861 őszén, illetve 1862 tavaszán a hullámverés és jégtorlás az új pályatest alépítményében hosszabb szakaszon nemcsak tetemes károkat okozott, hanem egyenesen annak fennmaradását veszélyeztette!
Cui prodest? Avagy: kinek volt jó tehát a lecsapolás? Nos, a sajtó megírta, gondoljunk csak a fenti idézetekben a Déli vasúttal kapcsolatban a „roppant hasznára, könnyebbségére” kifejezésekre! Pontosan, talált!
Figyelem, ez már nem az első akció volt, hiszen a Siót Ozorától a Kaposig a közbirtokosok már 1821-től 1835-ig szabályoztatták, aminek következtében a Balaton vize mintegy 1 méterrel apadt! Az újabb lecsapolás pedig az addig mért legalacsonyabb vízálláson alul 0,95 méterre állította be a tó vízszintjét!
Ha csak a Balaton mai területét vesszük figyelembe, akkor ez minimum 1,2 millió köbméter víz leeresztését jelentette 1823 és 1862-63 között!
Ez ma – amikor egyébként nem feltétlen takarékoskodunk a vízzel – körülbelül 40.000 háztartás éves vízfogyasztásának fele meg, de nem számoltuk azt a vízmennyiséget, amit a Berek tárolt, és hasonló nagyságrendet tehetett ki…
A Déli Vasút pedig virágzó vállalkozássá lett, mivel nem kellett megemelnie a vasúti töltéseket, azóta pedig a tó partján keletkezett szárazulatok jobbára beépültek, így semmi esély nincs arra, hogy valaha is visszaállítsák a félig (!) eredeti állapotot.
Félig, ugyanis már i. sz. 292-ben Galerius császár hatalmas erdők kiirtásával ásatta ki a Sió ősét, amely a Balatont köti össze a Dunával, valamint zsilipet építtetett!
Nos, ennyit arról, hogy kinek és miért volt fontos a Balaton „szabályzása”… Akik nyertek rajta, alig páran voltak, viszont mi mindannyian vesztettünk. Pontosabban: még ma sem késő, hogy a jelenleg adott viszonyok között legalább részben helyreálljon a Berek, de az már esélytelen, hogy a Balaton vízszintje magasabb legyen.
És aztán a nyár közepétől rendre jönnek a sápítozó hangok, hogy nincs víz, kiszárad a Balaton. Bemutattuk, miért van ez…
