A borbolyai ősbálna története
Nem, azért itt és most nem fogunk visszamenni a mediterránkori agyaglerakódás korába, amikor az ősbálna kimúlt, és végül a kékesszürke agyag foglya lett, ami aztán megőrizte az utókornak. A megtalálását, illetve az aztán következő vizsgálatokat, és a vizsgálatok eredményeit mutatjuk be.
Borítóképen: Az ősbálna csontjai a borbolyai téglavetőben, Prost Jánossal
Mielőtt még belefognánk, fontos tudni, hogy azóta a tudomány akár más eredményekre is juthatott, nyilván az őslénytan is sokat fejlődött a közben eltelt több, mint száz év alatt, de mi nem csak a fellelésről, hanem az akkori tudományos álláspontról is szerettünk volna írni. Fontos ugyanis, hogy akkor hogyan látták!
A Sopron-vármegyei Borbolya községben, Prost János téglagyárában, ami a nagymartoni vasúti állomással szemben, a község déli végén levő magaslat oldalába volt, 1899 januárjában agyagásás közben…
… néhány egymás mellett sorakozó, állati csigolyára akadtak. A csigolyák egyikét a fejtő csákánya szét is zúzta.
Prost János személyes felügyelete alatt végeztette a feltáró munkát, amíg az agyagból az első nyolc csigolya kikerült. A kedvezőtlen időjárás miatt aztán a munka abbamaradt, de a tulajdonos az érdekes lelet helyét éjjel-nappal őriztette, nehogy a netán még ott fellelhető csontokban kárt tegyenek.
A Magyar Földtani Intézet vezetője, dr. Schafarzik Ferenc királyi főgeológus Bella Lajos soproni főreáliskolai tanár közbenjárásával már előre egyeztette, hogy a lelet az intézetbe kerüljön – az is, amit esetleg még nem fedeztek fel!
Prost a kutató ásást azután júliusban folytatta és ekkor már nagyobb csigolyák, bordarészek is napfényre kerültek. A feltáró munkák elvégzésében Bella Lajos soproni főreáliskolai tanár és érdemes archeológus is segédkezett. A munkát siker koronázta.
Lassanként haladva, mintegy 7 méter ásás után a csontváz koponyájának első nyomára akadtak!
Erről Prost János augusztus 28.-án értesítette a Magyar Királyi Földtani Intézet igazgatóságát, és a további munkákhoz egy intézeti tag kiküldését kérte. Ekkor érkezett meg Sedlyár István intézeti laboráns, akit türelmesnek tartottak és szerencsés kezűnek is. Sedlyárral azután még jobban kitisztították a koponyát és a szükséges utasítások után, rábízták a konzerválás és bepakolás munkáját is.
A külső munkálatoknál Prost János tulajdonos költséget és munkaerőt nem kímélve, maga is mindent elkövetett, hogy munka sikerét elősegítse.
A szerencsésen hazaszállított, részben igen rossz csontváz összeállításának nagy munkáját az 1902. februárjában dr. Kadic Ottokár királyi geológus kezdte meg, utána pedig átvette a feladatot Sedlyár István, és el is készült a teljes összeállítással 1903 decemberére!
A vizsgálatok a következőket állapították meg (dr. Papp Károly):
- Koponyája csaknem teljesen megvan, 1 méter 85 cm. hosszúságú, minthogy azonban a praemaxilla vége le van törve, teljes hosszúsága legalább 190 cm. volt. Alakja nagyon lapított, azonban valószínűleg magasabb volt eredetileg a koponya, s részben már agyag-sírjában nyomódott össze, részben pedig az összeragasztásnál kapott ilyen alacsony formát.
- 7 szabad nyakcsigolyája igen fogyatékosán maradt meg, úgy hogy ezeket utólag még pótolni kell.
- Mindent összevetve, előzetes tanulmányaim alapján, a borbolyai bálnát leginkább a Plesiocetus nembe soroznám, több jellegző sajátsága azonban a Mesocetus genusra utal, ahová Kadic dr. barátom be is osztotta. Capellini János bolognai tanár úr ellenben, 1904 februárius 28-ikán hozzám írt levelében, ősbálnánkat egyenesen Aulocetus-nak nevezi.
Dr. Kadic Ottokár az ősblna rendszertani besorolásáról a következőket írta (csak a legfontosabbakat idézzük!):
- A Borbolyán talált csontváz rendszertani állását kutatva, már az első tekintetre látjuk, hogy egy cetaceával és pedig egy mysticettel van dolgunk. A fej aránylag csekély hosszúságú, az egyenes maxillák és intermaxillák, a gyöngén hajlott állkapocságak, a jól kifejlett processus coronoideus-szal, tovább a szabad nyakcsigolyák és a bordák dupla izületi összefüggése a hátcsigolyákkal, a balaenopterida családhoz vezetnek bennünket.
- Én tehát egyelőre addig, míg részletesebb kutatásokat nem eszközöltem, a borbolyai balaenopteridát mesocetus-nak tartom.
Nos, ennyi a történet. Borbolya ma Ausztria része, Nagymarton város városrésze. A maradványok a Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytárának raktárában találhatók.