Magyarság Tájak/korok Történelem

A „buszügy”: elég rosszul indult…

Amikor a napokban anyagot gyűjtöttünk a főváros autóbusz-közlekedésének első 30 évét bemutató írásunkhoz, csak utalásokat, illetve említéseket találtunk arra vonatkozóan, hogy egy bizonyos angol érdekeltségű vállalat igen komoly tervekkel állt elő, amikor a döntéshozók végre úgy gondolták, hogy itt az ideje a buszközlekedés elindításának Budapesten.

Borítóképen: Hazai gyártású Ganz-Büssing autóbusz, amelyből 4 darabot szállítottak a főváros első buszrendelésére – 1915

Az angol ajánlat 12 vonalon, 77 km-es hálózaton 170 db angol gyártmányú nyitott emeletű 34 személyes autóbusszal és 9 millió kocsikilométer évi teljesítménnyel évi 40-50 millió utas szállítását remélte elérni.

Íme, a történet:

Történetünk 1913 nyarára tehető, mikoris a Székesfőváros közlekedési ügyosztálya felkereste a coventry-i Daimler gyárat, illetve a német NAG-nál is vizitelt. Erről ugyan tudtak páran, de olyan nagy hírverést az illetékes tárgyalók nem csaptak az ügy körül…

Arra viszont senki nem számított, hogy az ügyosztály vezetői kész szerződéseket írnak alá – a fővárosi közgyűlés utólagos jóváhagyását feltételezve!

Az üzleti vállalkozás, amely az ajánlatot tette, az angol Daimler által gyártott autóbuszokkal kívánta ellátni vállalt feladatát, és persze az ügyosztály feltételei szerint 35 évre megkapta volna a kizárólagos jogot a buszüzemeltetésre Budapesten.

Az ügyosztály képviselői kiemelték, hogy a Daimler gyártmányai sima, zajtalan járásúak, de a kritikusok azzal replikáztak erre az állításra, hogy a zajtalan működés kizárólag az igen kiváló minőségű londoni utak érdeme. Ezen túl azt is megjegyezték, hogy:

„… az angol automobilok nem tudnak meghonosodni és nincsen nagyobb város Európában, így sem Páris, sem Berlin, Bécs, Budapest, Róma, Milánó, szóval a legnagyobb automobil centrumokban, hol az automobilforgalomban levő gépek 5%-át tennék ki az angol kocsik.”

Nem mellesleg azt is megjegyezték, hogy a német, vagy francia gyártók termékei sokkal jobb minőséget képviselnek. Ezek mellett pedig azt a nagy előnyt is említette a két utóbbi ország termékeivel kapcsolatban, hogy önsúlyuk sokkal kisebb, ami az egyébként is sokkal rosszabb budapesti utakat jobban kímélte volna…

De nem is ez volt a legfőbb érv az aláírt szerződés ellen! Sokkal inkább az, hogy;

„… remélhetőleg néhány év múlva a magyar automobilipar oly előrehaladott stádiumban lesz, hogy kocsijai bármely külföldi céggel sikeresen állják ki a versenyt.”

Viszont a tárgyalásokról – nem különben az aláírt szerződésről! – sem a nagyközönség, sem a kereskedők, de különösen az iparosok nem tudtak semmit! Így pedig nem is védhették meg érdekeiket atekinteben, hogy;

„A forgalomba hozandó angol gépkocsik 35 évre egyszerűen lehetetlenné tették a magyar autóbuszipart.”

Ha még ez sem lenne elég, az ellenzők azt is felhántorgatták, hogy a buszokért ajánlott ár igencsak magas volt! Ezt persze nem áll módunkban ellenőrizni, de azt tudjuk, hogy mit állítottak, akik a magyar ipart féltve ellenezték az angol cég budapesti szerepvállalását:

„Százhetven autóbuszról van szó 27.000 korona beszerzési árban; ha hivatkozott árak érdeklődnének az iránt, mi ezen autóbusz rendes piaci ára, úgy arról értesülnének, hogy itt minimum 5-6.000 korona túlhajtott árral állanak szemben.”

Ma már tudjuk, hogy végül a terv nem valósult meg, az első lépések sokkal kisebb léptékben történtek meg, hogy aztán a háború „jó” időre megakassza még ezt a folyamatot is… Azt viszont nem tudjuk, hogy annak idején az aláírókkal mi lett, mert nevüket nem őrizte meg a korabeli sajtó, így sem állítani, sem cáfolni nem tudjuk, hogy ebben az esetben egy oltári nagy panamát akadályoztak meg, vagy sem.

Ajánlott Cikkek