A csepeli nyersolajfinomító építése
Az igaz ugyan, hogy a finomítót a Shell Mineral Oil Co. Ltd. építtette, és az is igaz, hogy Romániából hajón szállították a finomítandó nyersolajat, sőt, azt sem lehet cáfolni – hacsak idő közben nem változott a helyzet -, hogy manapság az OMV schwechati finomítójából kikerülő benzin és gázolaj tárolására használják, de az is igaz – és ez a lényeg! -, hogy a gyárat magyar vállalatok építették meg!
Borítóképen: Petróleum utca, építkezés a Shell telephelyén – 1928
1925-ben a Magyar Shell Petróleum Rt. (Shell Kőolaj Rt.) bérbe vett egy 24 ezer négyzetméteres területet a Petróleum-kikötő északi részén olajszármazékok, kő- és barnaszén tárolása, feldolgozása, átrakodása és szállítmányozása céljából. A társaság által a petróleummedence mellett létrehozott szabad raktár fontos szerepet töltött be a Shell termékeinek a kereskedőkhöz való eljuttatásában, mert a dunai vízi utat jól ki tudták használni, hogy a kereskedelmi minőségű román olajokat, és a jobb minőségű amerikai és német olajokat Magyarországra hozzák.
Az 1924-es vámtörvény hatására a Shell Kőolaj Rt. azonban később átgondolta magyarországi üzleti stratégiáját, és csepeli elosztótelepe közelében kőolaj-finomító építésébe kezdett. Ebben annak is szerepe volt, hogy a cég egy 1925-ös egyezség alapján adatokat kapott az Anglo-Persian Oil Companytól és munkatársaitól: Böckh Hugótól és Böhm Ferenctől az angolok magyarországi olajkutatási eredményeiről. Ez alapján arra számítottak, hogy olajra bukkanhatnak hazánkban, és ez felértékelné befektetésüket.
Mindez egy ilyen nemzetközi környezetben:
A vámtörvényt nem idézzük, de az indoklás egy mondata éppen elég ahhoz, hogy megértsük, mi vezette a Shell-t arra, hogy ne finomított árut hozzan Magyarországra, hanem helyben végezze a finomítást:
„A magyar törvényhozás szakít azzal a korábbi korszakokban uralkodó felfogással, amely szerint a vám elsősorban arra való volt, hogy az államkincstárnak jövedelmet hozzon és kifejezetten a védővám modern felfogásának álláspontjára helyezkedik.”
Nem véletlen, hogy az olajszállító hajókat is Magyarországról rendelte meg a vállalat (amellett, hogy ezek aztán tényleg kiválóak voltak!):
A vámra tehát a továbbra is létező államkincstári bevételi funkciójánál fontosabban tartották a védővám jelleget, ezt pedig a hazai ipar támogatásának egy eszközeként használták. Ebben az esetben is az történt, hogy a Shell immár nem csak a piacot célozta, hanem technológiát hozott be, illetve munkahelyeket hozott létre – a vámtörvény hathatós nyomására!
A hely kiválasztása egyértelmű: ahogy korábban a késztermékek esetében, most a nyersolaj tekintetében is az olcsó dunai szállítás indokolta a csepeli, Dunaparti elhelyezést.
Mit építettek fel itt a magyar vállalatok? Nos, a Ganz és Társa cég összesen 21 tartályt készített, melyek elkészítéséhez nem kevesebb, mint 820.000 kg, azaz 82 vagyon acélanyagra volt szükség. A tartályok teljes űrtartalma 26.000 m³, a legnagyobb átmérője 30, a legkisebbé 4 méter volt.
Mit jelentett a 21 tartály befogadóképessége? Nos, tudnunk kell, hogy egy nyersolaj szállítására szolgáló vasúti tartálykocsi befogadóképessége kb. 19 m³.
Magyarul: ha vasúton akarták volna feltölteni a tartályokat, ahhoz 1.370 tartálykocsit kellett volna megtöltve eljuttatni a finomító területére! Ehhez pedig 40 – akkori fogalmak szerint – teljes szerelvény kellett volna szerelvényenként 34 tartálykocsival elindítani a finomítóhoz!
A nagyobb tartályok teteje kúp alakú volt, és terhelését (önsúly, hó, víz) egy, a tartály belsejében megépített, a köpenyre támaszkodó 30.000 kg súlyú rácsos tetőtartószerkezet vette fel. A tető természetesen gázmentes szerkezetű volt, hogy a nyersolaj a napsugarak hatására történő felmelegedésekor az alacsonyabb hőfokon illóvá váló olajok el ne illanhassanak.
A tartályok köpenye különálló, egymással összeszegecselt, gyűrű alakú lemezövekből állt. Az építés színhelyén először a tartály fenekét állították fel és szegecselték össze, ennek megtörténte után a legfelső lemezöv, továbbá a tető összeállítását és összeszögecselését kezdték meg.
A tető és a legfelső lemezöv összeszegecselése után ezt az így elkészült részt emelőbakok segítségével annyival emelték meg, hogy alatta a következő lemezövet felállíthassák és a fölötte levő résszel összeköthessék. Az így elkészült szerkezetet azután ismét a legközelebb következő lemezöv magasságának megfelelően emelték fel és azt mindaddig ismételték, amíg a legalsó lemezöv a maga helyére állítva és a fenékkel összeszegecselve, illetve az egész tartály felállítva nem volt.
Az üzem havonta 8.000 tonna nyersolajat dolgozott fel. Ennek tárolása a 21 tartály közül 2 darab 8.300 m³-es (30 m átmérőjű) és 1 darab 5.300 m³-es (24 m átmérőjű) tartályban történt. A többi a termékek raktározására szolgált.
Ezek a tárolók voltak a leglátványosabb elemei a finomítónak, de a telepen 25 darab különböző készülékből álló desztilláló és rektifikáló részről is működött, melyet a hozzátartozó nyersolajfelmelegítő Trumble-kályhával és a 3 darab, egyenként 209 m² fűtőfelületű, 13 atmoszféra üzemi nyomású Babcock-Wilcox nyersolajtüzelésű gőzkazánteleppel együtt szintén a Ganz-gyár szállította.
De a Ganz mellett számos más, hazai gyár terméke is beépítésre került, hiszen azok minősége megfelelő volt, és persze ezekre is vonatkozott az a vámtörvény, ami a hazai ipart volt hivatott megvédeni.
És miért beszéltünk a gépekről és berendezésekről múltidőben? Nos, elég ezeket a képeket megnézni:
