Vélemény Vélemény-cikkeink

A csőd vagy a kilábalás felé tartunk?

A koronavírus járvány kezelésére adott gazdaságpolitikai reakciók okán a magyar államadósság minden korábbinál magasabb szintre hágott. Egyesek máris azzal riogatnak, hogy adósságcsapdába kerülünk, mint 2008-ban, amikor az akkori vezetés az IMF-hez fordult segítségért. Az érvelés alapja az, hogy akkor is a mostanihoz hasonló mértékű, a GDP (bruttó nemzeti össztermék) 80%-a körül volt az adósság szintje.

Azzal most nem foglalkozunk különösebben, hogy éppen azok kiáltanak farkast, akik annak idején nem tudták megoldani külső segítség nélkül az adósság-kezelést, mert sokkal fontosabb, hogy tisztán lássunk, mint hogy minősítgetésekkel belemenjünk valamiféle iszapbirkózásba! Az első, és legfontosabb megállapításunk az, hogy 2008 és 2021 alapvető különbségét az adja, hogy a költségvetés milyen állapotban lépett be a válság időszakába, és az, hogy a gazdaságpolitika milyen válaszokat adott a kihívásokra!

És itt bizony óriási különbség feszül! A világgazdasági környezet szinte „takkra” azonos volt, hiszen a 2001-es Dotcom lufi kipukkanása (technológiai, média és telekom cégek árfolyamának beszakadása, tőzsdei összeomlás) után 2008-ig töretlen fejlődést mutatott a világgazdaság. Ha jobban belegondolunk, akkor a kiindulási helyzet még jobb is volt, mint a 2008-as hitelválság után, hiszen a technológiai részvények, és a tőzsde összeomlása közel sem volt olyan pusztító hatású, mint a globális hitelrendszer teljes „kiszáradása”.

Ennek ellenére a kiinduló helyzet igen hasonló, a gazdaságpolitika mégis totálisan másként reagált akkor, és most. Nézzük:

Szembeötlő, hogy Magyarországon történt valami 2005 körül, ami nem következett a világgazdasági folyamatokból. Hirtelen megtörik a növekedési ütem, és 2006-ban már csökken a növekedés üteme, míg 2007-re nullára esik…  Figyelem, közben a világgazdaság hasít! De mi történik Magyarország közvetlen közelében? Talán régiós problémáról van szó?

Sajnos (vagy nem…) azt látjuk, hogy a régióban sincs 2005 és 2007 között semmi probléma, a gazdasági visszaesés kifejezetten csak a hitelválság hatására következik be. Akkor mégis mi történt?

Nos, a magyarázat abban áll, hogy a felívelő gazdasági ciklusban Magyarország adósságállománya jelentősen emelkedett, az akkori vezetés valamiért nem látta veszélyét annak, hogy növekszik az adósság egy olyan helyzetben, amikor pedig lehetősége lett volna, hogy kicsit visszavegyen az eladósodásból. Ez részben annak „köszönhető”, hogy az adósságot generáló hitelek nem beruházásokat szolgáltak, illetve abból, hogy igen jelentős volt az adósságállományon belül az idegen devizában fennálló tartozás, és közben az MNB folyamatosan magasan tartotta a kamatokat.

Nézzük; a magas kamatkörnyezet már kvázi automatikusan leértékeli azt a devizát, amelyik jelentős kamatfelárat kínál, ez pedig már önmagában is növeli az adósságot. Ha az így keletkező rést újabb hitelek felvételével igyekszünk betömködni, az előbb-utóbb egy piramis-játékba torkollik, ami – mint tudjuk – annál nagyobbat szól, amikor bedől, minél magasabb… És itt sajnos ez történt! Pedig még csak a hitelválság előestéjén sem voltunk, a világgazdaság lokomotívja még ezerrel robogott.

Amikor pedig beütött a krach, a magyar gazdaság már eleve padlón volt, és az IMF-hitel – bár makrogazdasági szinten megoldást jelentett, más lehetőség a csőd bejelentésén túl nem volt… – a lakosság életszínvonalát úgy rúgta hátsó fertályon, hogy a fal adta a másikat! A deviza-hitelek témája csak az egyik volt a negatív hatások közül, a munkahelyek számának drasztikus csökkenése talán még nagyobb pusztítást végzett… Mert bizony a vállalati szektor sem volt képes egyedül (!!!) megbirkózni a helyzettel. Az állam ugyanis széttárta kezét, és azt mondta; Nincs pénz…

Ez az a pont, ahol látványos a különbség, hiszen most éppen azért emelkedik a hiány, mert a gazdaságpolitika olyan pénzesőt szabadított rá a gazdaságra, ami talán a magyar gazdaságtörténetben soha nem volt! De miért tette mindezt a vezetés? Mert pontosan tudta, hogy a járvány átmeneti jelenség lesz (bár azt nem tudta senki, hogy az átmeneti időszak meddig tart!), és sokkal inkább kifizetődő az adósság növekedése árán is támogatni a vállalatokat, mint hagyni őket bedőlni, hogy aztán majd, aki esetleg túléli, az a következő felívelésben építse újra a gazdaságot. Igen, ez utóbbi a végén sokkal drágább!

De az miért van, hogy most az állam öntheti a pénzt, ha 2008-ban erre nem volt lehetőség? A válasz egyszerű, de elérni azt, amilyen helyzetből startolt a koronavírus járványban a gazdaság, az már nem olyan egyszerű feladat… A válasz annyi, hogy 2010-től a világgazdasági növekedést kihasználva a gazdaságpolitika meglehetősen fegyelmezetten, fokozatosan csökkentette az adósságot, a deviza-kitettséget minimalizálta, és olyan projekteket támogatott, melyek munkahelyeket teremtenek azáltal, hogy külföldi befektetőket vonzanak az országba.

Bármennyire is szokás az unortodox szóval jellemzeni a mostanság gyakorolt gazdaságpolitikát, ez a fajta működés egyáltalán nem újkeletű! A szakirodalom anticiklikus gazdaságpolitikának nevezi, melynek a lényege abban áll, hogy az állam a felívelő ciklusokban igyekszik csökkenteni az adósságot, kicsit összébb húzza magát (miközben a növekedést segítő beruházásokat azért támogatja!), a válságok idején pedig az így felhalmozott „munícióval” a zsebében költekezik – közben ügyelve arra, hogy továbbra is a magas növekedési potenciálú ágazatok, valamint a nagy foglalkoztatók maradjanak talpon, hogy a ciklus fordulásával azonnal csatlakozni a világgazdaság robogó vonatához.

Nos, egyértelműen a kilábalás felé tartunk, és most nem lesz akkora késlekedés a növekedés beindulásában, mint a 2008-as válság után volt. Ettől még igaz, hogy a mai helyzet nem éppen rózsás, de a kilátások egyértelműen pozitívak!

Ajánlott Cikkek