A dorogi gyárból, ha bejön a zene!

A magyar állam az 1951. június 1-jei kormányhatározatával alapította a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatot (MHV), melynek közel négy évtizeden át Magyarországon szinte kizárólag csak a szocialista országok márkái – Melódia, Eterna, Supraphon – jelentettek konkurenciát. Meg kell jegyezni, ezeket az MHV „lelépte”, de ehhez kellett a Dorogi Hanglemezgyár is, ami 1976 és 1996 között működött!
Borítóképen:
Akkoriban a TTT jegyében (Tiltott, Tűrt, Támogatott) a rendszer szerette magénak vindikálni a dicsőséget abban, hogy a magyar hanglemezipar – persze a vasfüggöny mögötti részt tekintve! – messze előbbre járt, mint más „testvéri” országokban, de a történet nem volt előzmények nélkül, a szükséges tudás már ’51 előtt is bőségesen rendelkezésre állt!

Az MHV elődjét ugyanis 1934-ben alapították, és már ez sem volt előzmények nélküli! A Tonalit ugyanis csak kivált az EKA-ból (Elektromos Készülékek és Anyagok Gyára), de hanglemezgyártás már korábban is volt. Sőt, ha egy kicsit visszamegyünk az időben, elég messze vezetnek a nyomok…:
A ’43-ban alakult TONALIT Rádió Elektroakusztikai és Vegyipari Kft.-t 1946-ban „annak rendje és módja szerint” államosították, majd 1950 januárjában elnöki alapító határozattal a Nehézipari Minisztérium „nemzeti vállalattá” szervezte, TONALIT Rádiótechnikai és Lemezjátszó Vállalat néven működött tovább.

1950-ben egy sor további kisebb céggel vonták össze TONALIT Nemzeti Vállalat néven, amiből ’51-ben megalakult az MHV, illetve ’52-ben a rádiótechnikai termékek gyártását az Orionnak adták át.
Az MHV a kezdetekkor összesen tíz főt foglalkoztatott, két év múlva huszonnégyet. Stúdió céljára – Kodály Zoltán közbenjárása – a VII. kerület, Rottenbiller utca 47. szám alatti lakóház földszintjén lévő egykori Odeon mozi nézőterét kapta meg a cég, s a mai napig ezt használja. Évtizedeken át csak felvételeket tudtak készíteni, mert saját gyártókapacitásuk nem volt.
A lemezek préselését a Kábelgyár Rt. egy részlege végezte gőzgépekkel hajtott gyártósoron, itt csak mellékes tevékenységnek számított ez, folyamatosan késtek a szállítással vagy egyszerűen nyersanyag nem volt a gyártáshoz. Pl. 1952–54-ben az MHV 1.570.000 (gramofon)lemezt rendelt a gyártól, de az csak 1.172.500-at tudott szállítani.
Itt meg kell jegyezni, hogy a későbbiekben is mindig gyártási kapacitásgondokkal küzdött az MHV, vagy volt egyfajta politikai megfontolás itt is, és ezzel is igyekeztek a „szocialista erkölcsbe ütköző” produkciókat a „pályán kívül” tartani. Erre pedig jó érv volt, hogy „nincs kapacitás rá”…
1953-tól kísérleteztek mikrobarázdás lemezek gyártásával, ehhez nyugat-európai szakembereket is hívtak, 1957-től – még mindig a Kábelgyárban – meg is indult a gyártás, párhuzamosan a normállemezekkel.
1960-tól a komolyzenei felvételek sztereóban készültek, de térhatású lemezek gyártása csak 1965-ben kezdődött.
Ebben az évben lett Bors Jenő az igazgató, aki fokozatosan átalakította a kiadáspolitikát. Minimalizálta az ’51-es alapításkor fő feladatnak megjelölt „népművelő” jellegű kiadványokat (pl. népszerű operák magyar fordításban való kiadását, „munkásmozgalmi” összeállítások megjelentetését), s igyekezett a vállalat működését nyereségérdekelt „tőkés” vállalatokéhoz közelíteni.
Ennek eredményeként megerősödött az export. Márkanevet is váltott a cég. A Qualiton helyett a Hungaroton márkanevet kezdték használni a komoly- és népzenei, valamint irodalmi lemezeknél, a korábbi márkanév az operett-, nosztalgia-, kabaré- és magyarnóta -felvételeké maradt.

Az 1970-es évek megindították a Hungaroton nemzetközi megbecsültségének ugrásszerű növekedését. Ennek legfőbb tényezője (Bors menedzsmentelvei mellett):
- Egy rendkívül tehetséges zongorista- (Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András, Jandó Jenő) és
- operaénekes-nemzedék (Sass Sylvia, Kincses Veronika, Tokody Ilona, Kalmár Magda, B. Nagy János, Sólyom-Nagy Sándor, Miller Lajos, Kováts Kolos, Polgár László) megjelenése és
- a Liszt Ferenc Kamarazenekar megalakulása.
Az ő felvételeik korlátlanul eladhatók voltak a jól fizető nyugat-európai, észak-amerikai és japán piacon, szinte kizárólagos „eltartói” voltak a hazai lemezkiadásnak, ezért sok sértődést okozva, rájuk koncentrált a vállalat.
A vállalat fellendülésében nagy része volt az 1976-ban Dorogon, amerikai gépsorral, BASF-alapanyagból megindult saját üzemnek. Többé nem függött a cég a Kábelgyár gyártási „kedvétől” és a műszaki minőség is azonossá vált a vezető „nyugati” cégek termékeivel. A következő évben ugyanitt a műsoros kazetták gyártása is elkezdődött. Néhány év alatt a termelés 10 millió darab hanghordozóra futott fel, ennek 70%-a nagylemez (LP) volt.
“Veszteségtermelő ágazatként” a cégnél Erdős Péter, majd Wilpert Imre és Boros Lajos által felügyelt magyar pop- és rockzenére tekintettek.

Egy idő után ettől próbáltak szabadulni némi belső piacosítás jegyében, a cégen belül önálló könnyűzenei márkák jöttek létre (Pepita, Bravó, Krém), amelyek csupán belföldön eladható, szinte kizárólag magyar nyelvű produkciókat tudtak piacra dobni.
Az 1980-as évek végén a vállat anyagi helyzete megrendült. 1988-ban megszűnt a monopolhelyzete. Újra alakulhattak magánkiadók. A liberalizált piacra nagy mennyiségben ömlöttek be az import lemezek, ami csökkentette a hazai kiadásúak eladását.
Ekkorra még bőven kitartott a Dorogi Hanglemezgyár, hiszen az MHV új márkái, de egyébként a konkurens hazai cégek által kibocsátott lemezek is itt készültek – meg kell mondani, jó minőségben!
Igen ám, de a CD elterjedése is szinte halálra ítélte a gyárat…
Azt nem tudni, hogy miért nem láttak fantáziát a CD-lemezek gyártásában – bőven esélyes, hogy egész egyszerűen lehetetlen lett volna versenyezni azon az akkor hirtelen berobbanó piacon -, de a lényeg, hogy 1992-től Hungaroton Gong néven jelentek meg az új könnyűzenei lemezek, a komoly- és népzenei kiadványok pedig Hungaroton Classic márkanév alatt jöttek ki. 1995-ben privatizálták a dorogi hanglemezgyárat, majd 1995 áprilisában meg is szűnt.
1996-ban a gyár egy kis helyiségben még működött, de egyre nyilvánvalóvá vált, hogy a lemezgyártás véget ért.
Külön fájdalmas dolog azok számára, akik ma is a hanglemezre esküsznek – és egyre többen vannak ilyenek! -, hogy a dorogi gyár gépei Angliába kerültek, ahol a mai napig is a magyar gépsoron gyártják az ott megjelenő hanglemezeket. Ennek köszönhetően a gyártósort szinte lehetetlen előállítani, és a gépek megvétele sem lenne egyszerű.
Elherdálták a vagyont? Vagy egész egyszerűen nem volt az a pénz, ami kitartott volna, amíg ismét nem jönnek rá, hogy a hanglemezek kivételes zenei élményt adnak? Ki tudja, és talán mindegy is, hanglemezgyártás úgy tűnik nem lesz többi Dorogon…