A Dunántúl villamosítása – 2. rész: Milyen legyen az erőmű?
Milyen is? Nos, ezt az első részben már érintettük, és az volt a „mondás”, hogy az erőművi berendezések a lehető legkorszerűbbek legyenek. Az energiahordozó adott volt, ott volt a MÁK Rt. által kitermelt szén, de ezt igen hatékonyan kellett elégetni, hogy aztán ne legyen túl drága az így megtermelt elektromos áram.
Borítóképen: A kazánok szerelése a kész kazánház épületben (8 darab Babcock-Wilcox magasnyomású, egyenként 937 m fűtőfelületű gőzkazán került felállításra) – 1928-29 tél
Ez utóbbire bizony igen komoly szükség volt, ugyanis az erőmű felépítéséhez hitelt kellett felvenni. Méghozzá külföldről! És ez bizony nagy kockázat egy stratégiai fontosságú létesítmény esetében, ugyanis amennyiben nem sikerül(t volna) kitermelni a törlesztést, akkor könnyen a külföldi hitelező kezére kerülhet(ett volna) az erőmű!
Nos, ez soha nem történt meg, mert bizony igen jól sáfárkodtak a kevéske kis pénzzel, ami rendelkezésre állt!
Az előző rész:
A hitel egy fontos tényező volt: angoloktól vették fel, és úgy tudták alacsonyan tartani a pénz árát (azaz a kamatot!), hogy angol cégeket is bevontak a megvalósításba. De! És ez nagyon fontos!
Amikor a Ganz Danubius Rt. és az angol Power and Traction szerződést kötöttek, a Ganz jó kapcsolatai, a hazai viszonyok ismerete okán már az ajánlatot úgy állította össze, hogy valójában ő volt a fővállalkozó. Már csak azért is, mert a Ganz önállóan is képes lett volna megvalósítani a projektet, de ezúttal a pénzügyi érdekek mást diktáltak.
A Ganz magára vállalta az összes előkészítő munkálatot. Ebben beleértve a helyi, fizikai munkálatokat is, de a tervek, a tervrajzok, a méretezések, és egyéb műszaki paraméterek meghatározását is! És ez utóbbi nem volt kis munka, ugyanis a kész ajánlat és 52 nagyméretű tervet és rajzot magában foglaló gyűjteményből állt! Fontos tudni, hogy az ajánlattételre vonatkozó felhívás 1927 július 15.-én jelent meg, és az angol kincstár által garantált igen előnyös hitel csak abban az esetben kerülhetett részletekben folyósításra, ha a megrendelést még az év vége előtti kiadják!
Ehhez képest a Ganz szakemberei 1927 október 15.-én nyújtotta be a kereskedelemi miniszternek a kész ajánlatot, azaz mindössze három hónap elég volt a kidolgozáshoz!
Pontosan! Ez ma már elképzelhetetlen lenne, pedig milyen rengeteg eszköz segíti manapság a tervezőket abban, hogy gyorsabban végezhessék el feladataikat… Ez is csak azt mutatja, hogy a modern technológiák által nem időt nyertünk, hanem csak kényelmesebb lett az életünk. Ez is fontos persze, nem kérdés! De vissza a témánkhoz! A Ganz tervezőit az is segítette, hogy alvállalkozója, a Magyar Építő Rt. a Ganz tulajdonában álló vállalat volt, így az alvállalkozói ajánlatokkal nem kellett sokat szöszölni – így a magas- és mélyépítési munkák elvégzése adott volt -, az angol társvállalkozó pedig a tervezés idejére biztosította a megfelelő szakembereket, így azok a gépeket és berendezéseket, amiket ők szállítottak, már a tervezés során bekalkulálhatták.
Az ajánlatot aztán egy szakértő bizottság tárgyalta, és addig, amíg 1927 december 16.-án meg nem köttetett a szerződés a már említett vállalkozói oldali szakértők végig rendelkezésre álltak, és azonnal válaszoltak a felmerülő kérdésekre, illetve kidolgozták a kiegészítő ajánlatokat is.
Fontos tudni, hogy az ajánlat teljessége okán a megrendelő hatóság hihetetlen nagy összeget tudott megspórolni – és nem utolsó sorban mentesült az építés kockázatai és felelőssége alól! – azáltal, hogy megtakaríthatta egy külön építésvezetőség felállítását.
Ezzel szemben a fővállalkozó a megrendelővel szemben felelős maradt úgy a munkák összeségéért, mint azok egyes részeiért is, illetve biztosítva volt a megrendelő részére még az az előny is, hogy a továbbiak folyamán kívánságait, vagy éppen kifogásait mindig egy és ugyanazon helyen jelezheti.
Mire terjedt ki a szerződés? Íme:
- Az összes föld- és építőmunka,
- szén és salakszállító berendezések,
- kazán- és turbinatelepek, és ezek segédberendezései,
- áramfejlesztő-, kapcsoló-, és átviteli telepek,
- 160 kilométer hosszú magasfeszültségű távvezeték kiépítése,
- a Budapest-Bánhida-Győr-Moson vonalon létesítendő távvezetéki alállomásoknak kivitelezése,
- és mindezek üzemképes állapotban való átadása!
Ebbe még belegondolni is elég nagy feladat, de megvalósítani mérhetetlenül nehezebb!
Az akkori sajtó azt írta, hogy a Ganz ajánlata sokkal nagyobb előnyt jelentett a megrendelő számára, mint a kor etalonjának tekintett Klingenberg erőmű. Ugyanis a Berliner Elektrizitäts Werke AG, valamint az Allgemeine Elektricitäts-Gesellschafttal (AEG) között 1925-ben kötött megállapodásban az AEG csak azokra fix árajánlatot, melyet saját gyártási programja keretében tudott megvalósítani, de arra vonatkozóan, amit nem az AEG valósított meg – kazánok és a tüzelőberendezés, valamint maga az építési munka! -, semmiféle garanciát és felelősséget nem vállalt, az maradt a megrendelőre…
Persze azt is hozzá kell tenni, hogy az angol társvállalkozóval a Ganz, mint fővállalkozó szintén olyan szerződéseket kötött, melyben az angol vállalatra szállt az általa leszállított gépek és berendezésekkel kapcsolatos felelősséget, de ez természetes is!
És itt jön egy nagyon fontos tény! A rendelkezésre álló igen rövid idő okán voltak olyan pontjai az építésnek, és a gépi berendezések technikai, technológiai paramétereinek, melyeket nem tisztáztak az ajánlat, illetve a kiegészítő ajánlatok során sem! Nos, ez bizony a Ganz kockázata volt – és igazából ezek már részletkérdések voltak, de ugye az ördög a részletekben rejlik! -, de a vállalat joggal bízott szakembereiben!
Miért gondoljuk, hogy a szerződés körüli kérdések ennyire fontosak? Nos, ez a beruházás a maga korában szinte létkérdés volt az ország számára, ugyanis az erőmű és a többi berendezés nélkül az ország hihetetlen lemaradásba került volna vetélytársaival szemben. De nem csak ezért volt fontos, hogy minden flottul menjen, hanem azért is, mert ez a beruházás mintát is adott a hasonló beruházások számára!
Egyáltalán nem véletlen, hogy a Mátravidéki Erőmű tervezése építése során is szinte teljesen azonos irányelvek mentén döntöttek a szakemberek:
És itt van egy nagyon fontos tudnivaló! A hazai vasúti villamosítás nem azért maradt abba a mai Budapest-Hegyeshalom viszonylat befejezése után, mert nem lett volna igény rá, vagy éppen mert nem volt meg a szakértelem, hanem azért, mert egész egyszerűen az elektromos áram termelése elmaradt az igényektől. Márpedig úgy sok értelme nem lett volna a villamosításnak, ha nincs megbízhatóan rendelkezésre álló, és elegendő áram a rendszerben!
De vissza Bánhidára! A Magyar Építő Rt. az építés során minden egyes szakaszra megadta azokat az utasításokat, melyek szükségesek voltak a kezdéshez, illetve a folytatáshoz.
És azt minden egyes szereplőre (értsd: különböző együttműködő szakmák és osztályok) meghatározásra került, így lehetett az, hogy az építkezés meglehetősen ütemesen haladt. Mint a fenti képekből is kiderül, az első és legfontosabb a 52,4×29 méter befoglaló méretű kazánház megépítése volt. Azt célozták meg, hogy az 1928-29-es téli időszakra a kazánszerelési munkákat lezárják – ehhez pedig magát az épületet 1928 ős végéig kellett megépíteni, azaz 8 hónap állt rendelkezésre.
A további részletek sorozatunk következő részében olvashatók:
