A Dunántúl villamosítása – 3. rész: Hogyan működjön az erőmű?
Azt már az előző részekben kitárgyaltuk, hogy miként döntötték el, hol legyen az erőmű, azt is taglaltuk, hogy milyen főbb elvárásokat fogalmaztak meg a berendezésekkel, illetve a működéssel, és az áramfelhasználással kapcsolatban, most azt mutatjuk meg hogyan működött az erőmű. Pontosabban; hogyan oldották meg a szén beszállítását, illetve a salak kiszállítását.
Borítóképen: Salaktorony, a függőpálya emelkedő része, valamint az emelkedő szén- és salakszállító szalagok – Bánhida, 1930 körül
Bár technikai értelemben lehet, hogy nem ezek a legbonyolultabb részei az erőműnek, látni kell, hogy;
A megcélzott energiatermeléshez bizony valamivel több, mint napi (!) 800 tonna szénre volt szükség!
Ehhez illően a szénszállító berendezés teljesítménye – gondolva a további fejlesztésekre, és biztonsági tartalékot is beépítve – napi szinten, 16 órás működéssel számolva 1.200 tonna volt. Ez a kezdeti időkre vonatkozik, a későbbi bővítések minden valószínűség szerint még több szén beszállítására vált szükségessé.
Az erőművet a Magyar Dunántúli Villamossági Rt. működtette, de a telep kiválasztása még nem a vállalat feladata volt, illetve azt a energiahordozó – és még egy pár másik tényező – határozta meg. Erről sorozatunk korábbi részében részletesen írtunk:
Azt is taglaltuk, hogy milyen alapvető követelményeket állítottak fel az erűvet illetően, ezt a második részben tárgyaltuk ki:
Cikkeinkben folyamatosan szén alapú energiatermelésről beszélünk, de mielőtt tovább mennénk, fontos talán tisztázni, hogy pontosan milyen fűtőanyagot használtak a Bánhidai erőmű esetében. A korabeli források szerint a fűtőanyag az úgynevezett tatabányai égőpala volt.
Olajpala, égőpala: ezen a két néven találtunk rá erre az anyagra, amit történetünk idején a kitermelés után nyilván kezeltek, de azt amiért ma ismerjük, még nem alkalmazták. Manapság ugyanis ebből az anyagból nyerik ki a palaolajat, illetve a palagázt. De itt erről szó nem volt!
Arról viszont szó volt, hogy az egyébként gyenge minősége miatt szállítással együtt gazdaságosan nem felhasználható égőpalát helyben égessék el, így vonják be az ország energia-ellátásába. Az akkori felmérések szerint kb. 15 millió tonna állt rendelkezésre a tatabányai körzetben, ami az erőmű induláskori felhasználását tekintve 67 évre elegendő volt, és amit egyébként nem termeltek volna ki, hiszen 50 százalék meddőt tartalmazott. Bár, mint azt fent megjegyeztük, akkoriban még nem állítottak elő égőpalából más terméket, de találtunk egy feljegyzést, amiben ez olvasható:
„… kilátás van arra is, hogy az erőművel kapcsolatosan az égőpala, benzin, kátrány és egyéb melléktermék előállítására is felhasználható lesz, ami az ország kereskedelmi mérlegére és gazdasági életére rendkívül nagy fontosságú.”
Látni kell tehát, hogy már akkoriban is ismerték az égőpala széles felhasználási lehetőségeit, de a kitermelés hagyományos bányászati eljárással történt, szemben a mai, úgynevezett hidraulikus repesztéses eljárással.
Amiker tehát az egyszerűség kedvéért szénről írunk, jobb, ha tudjuk, hogy ezalatt ebben az esetben az égőpalát értjük. Ettől még könnyen lehet, hogy a későbbiekben ténylegesen szenet, vagy akár gázt is használtak az erőműben a későbbiek során, de mi most a kezdeti időket elevenítjük fel.
A fenti rajzon is láthatóan a szén elhelyezésére elsősorban szolgált a kazánházban lévő 400 tonna befogadóképességű széntároló (A). Ebben a napi szénszükségletnek mintegy fele fért el. Főtartalékhelyül szolgált a kazánházon kívül földhányásból épült és betonlapokkal burkolt lejtős nyitott széntároló (B), melyben kb. 8.000 tonna szenet tárolhattak. Ennek meghosszabbításában, de szabadtéren (C) további 8.000 t szenet tárolhattak, mint tartalékszén.
A szénférőhelyeken tehát összesen körülbelül 20 napra elegendő szenet helyezhettek el!
De annak a szénnek valahogy meg is kellett érkeznie az erőműbe, és ez is igen komoly feladat volt! A szükséges szenet a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. (MÁK) felsőgallai telepének ún. középállomásán működő széntörőberendezésbe, innen pedig a mérlegelő-tárolóba a bánya szállította saját berendezéseivel. A munka folytonossága érdekében a törőberendezésnél megfelelő tárolók voltak.
Az alábbi képen jól látható az útvonal:
A törőkből kikerült, illetve a mérlegelt szenet csillékbe engedték, amelyeket függőpályán kézi erővel toltak a sodronykötélpálya feladóállomására.
A sodronykötélpálya nem egyenesen a tárolókhoz vezetett, hanem az erőmű területén épült sarokállomásra,
A feladó- és a sarokállomás a hibás kocsik elhelyezésére kiállító vágánnyal volt ellátva. Mindegyik állomásnak ezenfelül volt távolságjelző harangja, a feladóállomásnak pedig számlálója. Az előbbi a csillék feladását szabályozta, míg az utóbbi azok számát jegyezte.
A teljesen egyenes vonalban minden törés nélkül haladó sodronykötélpálya hossza 5.772 méter volt, hordköteleit a feladó- és sarokállomáson egy-egy lehorgonyzás, a vonalközben pedig két kettős feszítőállomás tartotta kifeszített állapotban és összesen 54 vasszerkezetű oszlop támasztotta alá.
A sarokállomás nem ám azért épült, mert nem tudták volna egyenes vonalban vezeti a pályát, hanem azért, mert ebben kapott helyet a hajtás – méghozzá nem csak a sodronykötélpálya, hanem az innen kiinduló függőpálya részére is.
A hajtást áttételek segélyével egy mindössze 75 lóerős villanymotor biztosította.
A sarokállomásra befutó, szénnel rakott csillék önműködőleg lekapcsolódtak a sodronykötélpályáról és lejtős sínen kézzel tolták át a függőpályára, amelyen azután önműködőleg kapcsolódnak a sodronykötélpályáénál kisebb sebességgel futó vonókötélre.
Az egyenesben haladó függőpálya vízszintes hossza a sarokpont és a kazánház hátsófala között 421 méter, a magassági különbség az alsó és felső pont között kb. 20,7 méter volt. A függőpálya áthaladt előbb a tartalék-széntér, majd a széngödör fölött, itt, ferdén felemelkedett és belépett a kazánházba, ahol a kazánház széntárolója fölött haladt el, a kazánház külső végén lévő visszatérítőkorong körül megfordult és párhuzamosan visszatért a sarokállomáshoz.
Az ide visszakerült csillék kézierő segélyével átkapcsolódtak a sodronykötélpályára, ezen visszajutnak a feladóállomásra, hogy ott újból megrakva körfutásukat folytathassák.
A széngödör és a szabad széntér cca. 50 m-es szakasza fölött a vízszintesen kiképzett függőpálya tartószerkezetén, mint futópályán egy ürítőkocsi járt. Ennek az ürítőkocsinak mindkét oldalán egy-egy elállítható ütköző a szénnel telt csillék rögzítőkarját felnyitotta, így azok tartalma az ürítőkocsiba beépített surrantón keresztül a széngödörbe vagy a széntérre hullt. Az ürítőkocsi mozgatását, valamint az ütközők be- és kikapcsolását a kocsikezelő kézzel végezte.
A szabad széntérnek azon a részén, amely az ürítőkocsi munkaterületén kívül esett, alulról kézzel be- és kiiktatható ütközők segélyével történt a csillék ürítése. A kazánházi tároló fölött a csillék kiürítését ismét buktatókocsi-szerkezet végezte. Ennek a szerkezetnek előre- és hátra mozgatása, valamint a buktatóütköző beállítása lánc és rudazat segélyével a tárolók fölött végigfutó kezelőkarzatról kézzel történt.
Ezzel tehát már tudjuk, hogyan került a szén a sodronykötélpálya üzemideje alatt. Ekkor elsősorban a kazánházban elhelyezett tárolóba jutott a szén, de üzemzavar vagy rendes leállás (a pálya „csak” napi 16 órában működött!) esetén a széngödörben, illetve a széntéren lévő tartalékszenet kell a kazánházba szállítani. Hogyan történt ez?
A gödör jobboldali falazatába a rajzon feltüntetett keresztmetszetű kb. 200 m hosszú vasbetonfolyosó építettek. Ennek a folyosónak teljes hosszában adagolókocsi (fenti kép) futott végig, melynek függőleges tengely körül forgó adagolólapátjai az alagút egy hosszirányú nyílásán át az alatta levő padkára befolyó, a nyílás szélességének és a szén rézsűszögének megfelelő mennyiségű szenet surrantón keresztül a kocsi alatt végigfutó szállítószalagra kotorta.
Vízlevezető csatorna, vízgyűjtő és villamosmotorral hajtott szivattyú gondoskodott arról, hogy az alagút, illetve az alagútban működő berendezés még a legnagyobb eső esetén is víztől mentesek maradjanak.
Az adagolókocsi alatt végigvezetett szállítószalag a szenet egy második, emelkedő szállítószalagnak adta át, amelyet a kazánház tárolója fölé vezetett és annak egész hosszán végigvezettek. Egy buktatókocsi, ami önműködően mozgott előre és hátra és tetszőleges helyen megállítható volt, a szenet ott szórta le, ahol arra épen szükség volt.
Ha a bánya vagy a sodronykötélpálya üzemében oly hosszabb ideig tartó zavar állt be, hogy a széngödörben és a széntéren tartalékolt szén sem lett volna elegendő az üzem folytatására, úgy a szén vasúton való szállítása is szükséges lehetett, így ezt is megoldották a mérnökök.
Bármilyen módon is jutott a kazánházi tárolóba jutott szén surrantókon át, kazánonként 2-2 önműködő mérlegbe került. A mérlegbe való adagolást rázószerkezet végezte. Amikor a mérőedénybe hullott szénmennyiség elérte a megfelelő súlyt, a szénadagolás megállt és szünetelt mindaddig, míg a mérőedénynek kinyílt ajtaja ismét be nem zárult.
A szén a mérlegekből felső végpontjuk körül oszcilláló mozgást végző csöveken keresztül jutott a kazánok etetőgaratjához. A csövek mozgása folytán a szén adagolása a garat teljes hosszában egyenletes volt.
A mérlegek adagolószerkezetét villamosmotor hajtotta, míg a szénlevezető csövek oszcilláló mozgásukat a kazánrostély mozgatószerkezetétől nagyemelkedésű csavarok segítségével oldották meg.
Nos, a szén a kazánba került! Méghozzá a cikkben említett berendezéseknek köszönhetően pontosan adagolva, megfelelő minőségben, és esetleges üzemzavarokra is felkészülve! Már csak el kell égetni, na meg a salakot eltávolítani. Erről a következő részben olvashatnak majd.