A Ganz-Danubius tengeralattjáró: SM U 30
Az első világháború volt az a nagy háború, melyben először vetettek be tengeralattjárókat, sőt mi több, a németek korlátlan tengeralattjáró-háborút hirdetett és vívott a 1917-től, bár a történészek egy része már az 1915-ös év februárja és májusa közötti brit vizeken folytatott német tengeralattjáró-hadjáratot is korlátlan tengeralattjáró-háborúnak tekinti, azzal együtt is, hogy akkor még semleges hajókat nem támadtak a németek.
Borítóképen: Egy UB II típusú tengeralattjáró végső feltöltése, a hajó valószínűleg az U 30. Mellette az OL 108 jelű olajszállító hajó
Talán mondani sem kell, hogy a háború alatt őrületes ütemben fejlődött a haditechnika ezen ága (is), de mi most valahol a kezdetek kezdetén vagyunk még történetünkben;
A háború kezdetén, az osztrák-magyar tengeralattjárórészlegnek mindössze hat, csak bizonyos feltételek mellett használható kipróbálás alatt lévő hajója volt, és ezért szükség volt egy gyors építőprogramra.
Persze ez nem tartott sokáig, hiszen őrületes fegyverkezési verseny volt akkoriban, ezért 1915-ben öt darab UB I típusú tengeralattjárót (U 10, 11, 15, 16 és 17) rendelt meg a Monarchia Németországtól. Ezt a típust jól ismerte az Osztrák-Magyar Haditengerészet, hiszen korábban vasúton a Császári Német Haditengerészet vasúton szállította Polába az UB 3, UB 8 és UB 9 egységeket, ahol összeszerelték azokat, hogy aztán Törökországba küldjék.
Miután mindig csak több és több hadieszköz kellett, a Cantiere Navale Triestino megvásárolta az AG Weser, Bremen cégtől a német UB II típus gyártási licencét, amelyet azonban az osztrák-magyar tengeralattjáró-flottilla kívánalmai szerint módosítottak. Mivel a CNT Monfalcone hajógyárat az olasz hadsereg elfoglalta, a Cantierének „albérlőként” kellett működnie a Polai Haditengerészeti Arzenálban, ahol az U 27, U 28, U 40 és U 41 tengeralattjárókat építették.
Cantiere Navale Triestino
Magyarra fordítva a vállalat neve Triestino Haditengerészeti Hajógyár, amit a Cosulich család alapított Monfalcone-ban, majd 1890-ben Triesztbe helyezett át. Az első világháború kitöréséig a hajógyár számos kereskedelmi és katonai hajót épített, köztük a Saida cirkálót a KUK Kriegsmarine , az Osztrák-Magyar Birodalom haditengerészetének számára . Az Olaszország és Ausztria közötti háború kitörésekor 1915-ben a nagyrészt olasz munkaerő elhagyta az építkezést, miközben maga a helyszín túl közel volt a frontvonalhoz ahhoz, hogy tovább működjön.
A Királyi Hadsereg 1915. június 8-án foglalta el, és 1915 júliusától szeptemberig az osztrák fegyverek célpontjává vált, az isonzói csaták során. A cég azonban tovább működött, kölcsönbe vett eszközökkel, a DDSG Budapesten és a Naval Arsenal Pulában. A háború alatt tengeralattjárókat építettek, köztük több U osztályt is.
A Monarchia dualista jellege okán az osztrák-magyar megrendelést két részletben kellett teljesíteni;
A tengeralattjárókat részben a Stabilimento Tecnico linzi hajógyárában kell megépíteni, részben pedig a Polai Haditengerészeti Arzenálban. Az összeszerelést a Ganz és Társa – Danubius Gép-, Waggon- és Hajógyár Rt. végezte, az adott helyzettől függően Fiuméban vagy Polában.
Az egyezmény következtében a Ganz-Danubius az U 29-től U 32-ig terjedő számú tengeralattjárókat saját hajógyárában készítette el Budapesten és Fiuméban.
Mindkét hajógyár késett a szállítási határidőkkel. Ennek fő oka nem a hajógyárak bevallottan hiányos felszereltsége, hanem a külső beszállítók megbízhatatlansága volt. A tengeralattjárókat fokozatosan állították hadrendbe 1917 januárjától kezdődően, az utolsó egység az U 41 volt. Mindegyik UB II típusú tengeralattjáró részt vett bevetésen a háború során.
Az UB II-es tengeralattjáró
A CNT licencépítésű német UB II típus egytestű tengeralattjáró volt, 306,84/268,31 t vízkiszorítással, 36,9 m teljes hosszal, 4,36 m szélességgel és 3,72 m merüléssel. Víz felett két négyhengeres, négyütemű Koerting dízelmotor végezte a hajtást, egyenként 150 LE-vel, ami 9 csomó sebességet eredményezett. Víz alatt a két, egyenként 140 LE-s elektromos motorral 7,5 csomó sebességet volt képes elérni.
A fegyverzet két 45 cm-es rögzített orrkivetőcsőből, egy 7,5 cm-es 30-as űrméretű fedélzeti ágyúból, egy darab 8 mm-es géppuskából és összesen négy db 45 cm átmérőjű, 5,5 m hosszú torpedóból állt. A legénység 24 fő volt.
A Ganz-Danubius 1915. október 13-án négy darab UB II típusú tengeralattjáró megépítésére kapott megrendelést (U 29-től U 32-ig). 1916. március 9-én fektették le az U 30 gerincét Fiuméban, s a vízrebocsátás 1916. december 27-én történt.
Az első víz alatti menetpróba Friedrich Frehndrich parancsnokkal egy hónappal később, 1917. január 27-én zajlott le a Fiumei-öbölben. A tengeralattjáró február 6-án áthajózott Polába, és a próbák befejezését követően, 1917. február 17-én, szombaton állították hadrendbe ugyanott. Február 26- án, hétfőn kifutott a Brionin lévő osztrák-magyar tengeralattjáró-támaszpontról első őrjáratára Málta térségében. A Gjenovic/Cattaro tengeralattjáró-támaszpontra tért vissza, ahova 1917. március 16-án, 9 órakor érkezett meg, miután a magas hullámok megrongálták a hajótestet. A javításokat követően 1917. március 31-én, hajnali 4.30-kor futott ki Gjenovicból a második őrjáratra.
A parancs úgy szólt, hogy a Málta/Kréta területen tevékenykedjen – azonban a hajó soha nem tért vissza, nyom nélkül eltűnt!
A flottaparancsnokság 1917. május 11-én bejelentette, hogy a tengeralattjáró elveszett, és hogy a továbbiakban veszteségként könyvelik el. A nemzetközi sajtóban megjelentek olyan cikkek, amelyek arról számoltak be, hogy az Olasz Haditengerészet az utóbbi hetekben tizenhárom osztrák-magyar tengeralattjárót elsüllyesztett, ugyanakkor ez teljes képtelenség, hiszen az U 30-on túl egyetlen német vagy osztrák tengeralattjáró nem veszett el ebben az időben!
Az osztrák-magyar haditengerészet úgy értékelte mindezt, hogy csakis félreértés lehet, és az a bizonyos szám nem 13, hanem 30, de ez a 30 nem az elsüllyesztett tengeralattjárók száma, hanem az egyetlen elsüllyesztett tengeralattjáró száma, az U 30*.
Néhány brit tengerész osztrák hadifogságba került, miután az öbölzárnak használt halászhajóik elsüllyedtek az Otrantói szorosban, az 1917. május 15-én végrehajtott híres osztrák-magyar cirkálótámadás során. Ezek közül néhányan azt állították, hogy egy tengeralattjáró belegabalyodott a tengeralattjárók ellen kifeszített hálókba, amelyet körülbelül egy hónappal korábban mélységi aknákkal megsemmisítettek.
A hadifoglyoktól kapott információk ellenére az Osztrák-Magyar Tengeralattjáró-szolgálat néhány tagja sohasem hitte el, hogy az U 30 az otrantói hálók csapdájába került.
Inkább arra gondoltak, hogy a német bajtársak véletlenül megtorpedózták és elsüllyesztették. Ez a nézet a német tengeralattjárók olyan állításán alapszik, mely szerint elsüllyesztettek egy felszínre emelkedett ellenséges tengeralattjárót akkor, amikor az U 30 őrjáratban volt.
Ez utóbbi érdekes fejlemény, ugyanis a 13 tengeralattjáró elsüllyesztését éppen azért nevezték lehetetlennek, mert abban az időben az U 30 mellett egyetlen német, vagy osztrák-magyar tengeralattjáró sem volt a térségben… Persze az is igaz, hogy ha mégis a németek süllyesztették el a Monarchia tengeralattjáróját – nyilván tévedésből! -, akkor sem vallották volna be soha szövetségesüknek!
Bizonyos források azt állították, hogy az U 30-at 1917. április 29-i (tehát az őrjárat megkezdése után 29 nappal!) hazatartó útján süllyesztette el mélységi aknákkal a brit PLOUGH BOY tengeralattjáró-elhárító felfegyverzett halászhajó (trawler) az Otrantói-szorosban. Egy másik brit hajó is látott állítólag egy tengeralattjárót 29.-én, de később nem találtak roncsokat, és ők maguk is kételkedtek benne, hogy egy tengeralattjárót süllyesztettek volna el.
Ez a dátum nagyon nem stimmel, szinte biztosan kizárható, hogy az érintett nem az U 30 volt, ugyanis az U 30 típusú hajók (azaz a német UB II típus) maximum három hétig tevékenykedtek a földközi-tengeri háborús őrjáratokon.
Akkor marad mégis a német tengeralattjárók véletlen támadása? Ez sem valószínű, mert ugyan az lehetséges, hogy ha ilyen történik, a németek eltitkolják azt szövetségesük elől, ugyanakkor a kérdéses időszakban egyetlen német tengeralattjáró sem jelentette, hogy megtámadott volna egy másik tengeralattjárót, márpedig a hadianyaggal igen pontosan el kellett számolni. Egy támadás esetén – ami nem jelenti feltétlenül az ellenséges hajó elsüllyesztését! – ugyan még nem kell feltétlenül hadianyagot felhasználni, de az elsüllyesztéshez már mindenképpen szükség van erre!
Ha tehát a németek csak akár sikertelenül megtámadták volna az U 30-at, annak legalább a belső jelentésekben nyoma lenne, még ha mondjuk nem is nevezték volna meg azt a hajót, amit meg még ráadásul sikerült is elsüllyeszteniük!
„Ennek megfelelően feltételeznünk kell, hogy az U 30-as vagy nekiütközött egy olasz tengeralattjáró-elhárító aknának, amelyet az Otranto-foktól keletre helyeztek el, vagy azért süllyedt el, mert az előző úton elszenvedett sérüléseit nem megfelelő módon javították ki. Mindkét esetben úgy tűnik, a hajó 1917. április 1 -jén veszett oda, amikor át kellett volna haladnia az otrantói hajózáron” – írta a Haditechnika 2007. évi 6. számában Erwin F. Sieche (dr. Ákos György fordítása).
*: Nem keverendő a német U 30 tengeralattjáróval, amit a német haditengerészet rendelte a brémai AG Wessertől 1935. április 1-jén.
