A gyalogsági lőszertől a VAZ-csarnokig, majd jött a „mi autónk” – 1. rész
A vállalat meg ment… „Az 1938 óta működő Bakony Műveket idén törölték a céglistából” – írta a veol.hu 2010 augusztusában. Igen, ez a szomorú vég, de ahhoz, hogy ez egyáltalán hír lehessen, és akkor és ma is sokakat érintsen meg, bizony a vállalatnak le kellett tennie az asztalra egyet és mást. Hát le is tett!
Borítóképen: Igen, az a bizonyos KLG gyujtógyertya – de ez még igen messze volt…
A bevezetőben idézett mondat lényegét tekintve igaz, de a vállalat a Bakony Művek nevet csak később vette fel, ugyanis 1938 október 3.-án Magyar Lőszerművek Részvénytársaság néven alakult meg, sőt, az még egyáltalán nem volt eldöntött, hogy a vállalkozás Veszprémben fog működni.
De a város ipart akart, ingyen ajánlotta fel a területet, sőt, az odavezető út kiépítését is vállalta, így a legkedvezőbb feltételekkel szolgált az igazgatótanács számára.
A vállalat központja 1946-ig Budapesten volt, de akkor a székhelyet is Veszprémbe helyezték. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen még csak az alakulásnál tartottunk! ’38-ban, az akkori körülmények között érthető volt az a fegyverkezési program, aminek része volt a frissen alakult vállalat is, és mint ilyen, nem csoda, hogy az állam volt a többségi tulajdonos (60%), de ott volt mellette a Takarékpénztár 20 %-kal, és még a Magyar Rézhengerművek Rt. is, igaz, csak minimális 2,3 %-os tulajdonrésszel.
A cél egy gyalogsági lőszergyár felépítése és üzemeltetése volt.
Akkoriban nem lehetett sokat késlekedni: 1939 januárjában kötötte meg a részvénytársaság a területátvételre vonatkozó szerződést a várossal, 1940 tavaszán pedig már teljes kapacitással termeltek az üzemek. És ez még így is négy hónapos késést jelentett az eredeti tervekhez képest! Akkor úgy tűnt, hogy a német katonai sikerek nyomán hamar véget érnek a harcok, így a részvényesek azon aggódtak, hogy elhallgatnak a fegyverek, mielőtt még megtérülne befektetésük. Hát nagyon nem így lett…
Egyes források szerint a Lőszerművek a Danuviához tartoztak, de ezt – legalábbis tulajdonosi szinten – nem erősítik meg az általunk elérhető iratok. Ugyanakkor igen könnyen lehet, hogy a két vállalat együttműködésben dolgozott, ugyanis a a Csopakra menő út mellett pedig az 1938-1939-es években épült a DanuviaIpari és Kereskedelmi Rt. telepe (később a Videotoné lett), és ott főként lőszert és aknákat gyártottak.
Az alábbi térképen jelöltük a két telepet. A fenti piaros kör jelzi a Magyar Lőszerművek Részvénytársaság tepelhelyét a Csererdőn, míg a várostól délre – az Alsó Barát-erdő déli szélén – a DanuviaIpari és Kereskedelmi Rt. telepét jelöltük:
De ha már Danuvia, mutatjuk azt is, hogy ez a vállalat mit és hogyan gyártott a háború után:
A gyár akkoriban német mintára készült, a gépek és berendezések is onnan jöttek, de hamarosan úgy döntött a cég vezetése, hogy saját szerszámgyártó kapacitást is kiépítenek. Azt nem tudták, hogy ennek később még jelentősége lehet, hiszen a háborús események előrehaladtával olyan ütemben kellett felfuttatni a termelést, hogy sok idő nem volt az elmélkedésre. A háború vége felé már 24 órában termeltek, de így sem tudták kielégíteni az igényeket, a csomagolásra sem volt idő, a gyárból egyenesen a frontra küldték a lőszereket – ömlesztve teherautókon…
Aztán amikor közelített a front a németek leszerelték a gépeket és berendezéseket, vittek, amit tudtak, de szerencsére az épületekben nem keletkezett nagyobb kár a front átvonulása idején sem.
És ahogy ez más vállalatoknál is így volt, a szovjetek megérkezése után harckocsijavító bázist alakítottak ki a gyártelepen (később teherautókat és mezőgazdasági gépeket is javítottak itt), de volt itt egy ládakészítő üzem is, ami valójában mindent gyártott, amit fából el lehetett készíteni és persze élelemre lehetett cserélni… Ilyen idők voltak ezek.
Eddig sok szó nem esett a létszámról, pedig meg kell jegyezni, hogy ekkoriban a vállalat közel nem volt olyan léptékű, mint a későbbiekben, hiszen csak pár száz fő dolgozott itt ekkor.
A kisfilm második részében szó esik a veszprémi lőszergyártásáról is:
Ezzel együtt – mint az előbbiekből láttuk, a nagy küzdelem ellenére – a részvénytársaság a csőd szélére került 1946 őszére, pedig a korábban nyugatra menekült vezetők közül többen is visszatértek, és próbálták újraindítani a termelést, ezért a Honvédelmi Minisztérium két hónapos termelési szünetet rendelt el. Ez azonban a munkások ellenállásán elbukott, mire az addigra már jócskán felfutott létszámot erősen lefaragták, igen komoly elbocsájtás kezdődött… Könnyű kitalálni: a céget teljesen államosították, Fémfeldolgozó Vállalat néven folytatta tovább a termelést.
Pedig akkoriban Veszprémben több, mint ezer munkanélkülit tartottak nyilván, de a termelést tőke hiányában mégsem sikerült újraindítani.
Zűrzavaros idők voltak ezek, több vezetőváltás is volt, sőt, volt olyan időszak is, hogy a gyár a fűzfői Nitrokémia Ipartelepek felügyelete alátartozott. Az áldatlan állapotoknak az vetett véget, hogy 1948-ban az Iparfejlesztési Igazgatóség vette át, és megkezdték az eredeti profilnak megfelelő termékek – azaz lőszerek – gyártását, méghozzá a Csepelről a romok alól előkapart gépekkel, amelyeket a célnak megfelelően persze át kellett alakítani.
1949-ban beindult tehát újra a lőszergyártás, de ami fontosabb talán, az nem más, mint hogy egy öt évre szóló fejlesztési programot indítottak el.
Ez utóbbi keretében újabb épületeket húztak fel, megújították a gépparkot, és a gyártelep infrastruktúráját is igyekeztek megújítani, illetve kibővíteni. 1953 aztán ennek a gyárnak is komoly változást hozott az életében, hiszen az akkori kormány döntése értelmében csökkenteni kellett a hadiipari termelést.
Ez sajnos újabb elbocsátásokkal járt: az éppen csak beinduló termelés csökkenése ugyanis azt eredményezte, hogy míg 1952-ben 2.500 főt foglalkoztattak, addig 1954-ben már csak 1.400 dolgozót alkalmazott a vállalat…
A helyzet egyértelmű volt: ha a gyár túl akar élni, működni akar, nincs más út, mint hogy átáll polgári termékek gyártására. Ehhez azonban meg kellett találni azokat a termékeket, amelyek a már meglévő, és a lőszergyártáshoz alkalmas eszközökkel legyártható, és persze a lőszergyártás is része maradt a tevékenységnek, de jóval kisebb volumenben.
Így kezdődött el a gépkocsisallerek, öngyújtók, rúzstokok, szifonpatronhüvelyek, majd a különféle zárak gyártása. Egyszóval fémtömegcikk-gyártás honosodott meg a Csererdőben, a vállalat gyárában.
Saller
A járműtechnikában a vulkanizáló hatású ragasztók megjelenéséig használták lyukas gumik javítására. A saller egy kis fémdobozka volt, alján gumifolttal, fölötte éghető anyaggal. Némelyik kész sallerpogácsán gyújtólyuk is volt, amit elég volt smirglidarabbal megdörgölni, hogy begyulladjon. Az ember rászorította a gumira a lyuknál a sallert, meggyújtotta, és a hő hatására a javítólap ráolvadt a tömlőre.
Az igazán precíz javításhoz érdemes volt sallerszorítót is használni, ami elvében úgy működött, mint az ácsszorító, csak sokkal kisebb volt. Ezzel nyomta össze a sallert a gumival, biztosabb, egyenletesebb összeolvadást garantálva. A sokat közlekedő tulajok a biciklijük, motorjuk villájára eleve fixen felszereltek egy sallerszorítót, hogy mindig kéznél legyen.
Ezek után újabb termékek következtek: kéziköszörű, műszerész satu, kőműveskanál, tökgyalu… A meglehetősen széttartó termékkínálatban csak két közös pont volt; a gyártott termékek köre gyorsan változott és igazán nagy sorozatokban egyikre sem volt szüksége a piacnak.
Egyetlen dolog viszont egyértelműen hiányzott: a markáns profil! Ennek megalapozására 1959-ben fogtak bele a háztartási kismegszakítók gyártásába, de az igazán markáns profilt csak a ’60-as években sikerült kiépíteni, amikor a Kohó- és Gépipari Minisztérium 1964-ban a felügyelete alá tartozó vállalatot jelölte ki a különféle közúti gépjármű-villamossági cikkek gyártására. Ekkoriban történt meg, hogy például a Finomszerelvénygyár is Veszprémbe adta le az ehhez a körhöz tartozó termékei gyártását:
És ekkor kapta meg új nevét is a vállalat, Bakony Fém- és Elektromoskészülék Művek, amit aztán később a pontosítás végett Bakony Művek Autóalkatrészgyártó névre változtattak.
Miért szántunk ilyen terjedelmet a vállalatnak, amikor az igazi aranykor még csak ezek után következett? Ennek az oka nem más, mint hogy meg akartuk mutatni, milyen nehéz és kacskaringós út vezetett el oda, hogy aztán a Bakony Művek Magyarország egyik legnagyobb beszállító vállalatává váljon.
A vállalat az 1938-as alapítástól kezdve valójában folyamatosan a penge élén táncolt, a lét és a nemlét határán, de a majd 30 évnyi küzdelem végül aztán meghozta gyümölcsét
De ez már a következő rész tartalma lesz.
