A halálos veszedelemtől, és bekerítéstől az ország érdekéig
„Buda-Pest lakóinak még bizonyára élénk emlékezetében él ama borzasztó csapás, mely városukat ezelőtt 34 évvel, 1838. márcz. 15-dikén meglátogatta. Egy oly hatalom vált majdnem gyilkosává, mely különben életerőt s legfőbb éltető elemét szokta képezni nemcsak minden nagyobb, s annál inkább fővárosnak, hanem egész országoknak is.”
Borítóképen: Lágymányosi-öböl, Összekötő vasúti híd – 1906 (forrás: Fortepan / Széman György)
A bevezető idézete a Vasárnapi Ujság 1872. évi 24. számából való. Miről van szó közelebbről? Nos, a jeges áradások azért okoztak rendre komoly károkat, mert a Duna Buda-Pest (akkor még így írták!) déli területein rendkívüli módon kiszélesedett, így a víz áramlása lelassult. A lassú áramlású térségben Lágymányos-Ferencváros, illetve Újbuda-Csepel-sziget között könnyen feltorlódott a jég, ami dugóként zárta el a víz útját, és ami aztán a városban keresett utat magának…
És akkoriban még a Soroksári Dunaág felső torkolata – ahol a főmederből az ágba áramlik a víz – széles tölcsérrel rendelkezett, így aztán ez a természetes struktúra is fokozta a bajt. Ez utóbbi azért fontos, mert a természetiadottságok okán egyik ágat sem volt főágnak tekinthető, így valójában a Soroksári Duna-ág is lassította az áramlást.
Tudni kell, hogy akkoriban igen nagy vitákat szült a gondolat – miszerint szűkíteni kell a Duna medrét -, az ellene érvelők pedig azt mondták, hogy ha a jelentős szélességen nem képes levonulni a jeges ár, akkor egy szűkebb keresztmetszeten miért tudna? Nos, azóta kiderült, hogy ebben az esetben bizony igaz, hogy a jeges ár a szűkebb folyómederben sokkal gyorsabban levonul, és nem alakulnak ki jégdugók.
De a szabályozás előtt az eredetileg egy kilométer szélességű (!) Duna-szakaszon, a Kopaszi-, a Nyúlfutási-zátony és a Csepel-sziget megakadályozták a tavaszi jég levonulását, ami miatt rendszeresen jeges árvizek következtek be.
Nem is a korabeli Magyarországon lettünk volna, ha csak védművek kialakítását célozták volna!
Nem bizony, hiszen úgy gondolkodtak, hogy ha már nagyszabású szabályozási munkákat kell elvégezni – ami viszi a pénzt! -, akkor azt úgy kell megejteni, hogy az elkészült védmű valamilyen hasznot is hozzon! Ez akkoriban nem volt ritka, de az alábbi képen látható terv 1872-ből pontosan rávilágít az akkori gondolkodásra:
A (déli) Összekötő vasúti híd a hazai vasút számára talán a legfontosabb beruházás volt, ugyanis a Duna bal partján Pozsony és Bécs irányába futó (Vác iránya) vonal akkoriban az Osztrák Államvasút-Társaság (StEG/ÁVT) tulajdonában volt. Nevével ellentétben ez egy magántársaság volt, előtte a Magyar Középponti Vaspálya Társaság tulajdonolta, ami – nevével ellentétben! – szintén osztrák tulajdon volt, csak éppen állami…
Ez pedig annyit tett, hogy Magyarország keleti része közvetlen vasúti kapcsolatot kizárólag osztrák tulajdonú vállalaton keresztül kacsolódott a nyugati részhez.
Ne feledjük, hogy a Déli Vasút – ami mögött francia és angol tőkéscsoportok álltak, élükön Anselm von Rothschilddal – 1860-ban kiépítette a Nagykanizsa–Murakeresztúr–Csáktornya–Pragerhof vonalat, ami utóbbi állomáson csatlakozott ahhoz a vonalhoz, ami Triesztnél elérte az Adriát.
Ez meg annyit jelentett, hogy Magyarország tengeri kapcsolata is kizárólag külföldi tulajdonban álló vasúttársaság vonalain volt elérhető!
Minden bizonnyal nem állunk messze az igazságtól, ha eleink akkoriban bekerítve érezték magukat, de legalábbis függő helyzetben… Ennek áthidalására született meg az ötlet az Összekötő vasúti híd megépítésére. Ezzel ugyanis az ország keleti és nyugati része vasúti összeköttetést kaphatott – immár a MÁV tulajdonában! -, de voltak tervek a Déli Vasút megkerülésére is!
Igen, hiszen a Zákány–Dombóvár–Báttaszék-vasútvonal részeként megépült vonalszakaszt 1872. augusztus 14-én helyezték üzembe. Sajnos a keleti összeköttetést biztosító Türr István híd csak 1908-ra épült meg, de 1882-ben Dombóvár vasúti csomóponttá vált, amikor a MÁV megnyitotta Budapest-Dombóvár-Szentlőrinc-(Pécs) vasútvonalát.
Ezzel pedig 1882-re kikerülhető volt a Déli Vasút, ráadásul már 1873-ban megépült a Budapest-Fiume vonal (egyes szakaszai a Déli Vasút tulajdonában voltak), így MÁV vonalakon elérhetővé vált az Adria.
Fontos, hogy itt már Fiume volt a cél! A várost körülvevő Modrus-Fiume vármegye Horvátország része volt, a város azonban közvetlenül Magyarországhoz tartozott.
Így volt ez Trieszt esetében is, csakhogy ott a város közvetlenül Ausztriához tartozott, így amikor a vasúti kapcsolat a tengerrel itt már adott volt, nem csak a vasút nem volt magyar tulajdonban, hanem a kikötő is. Ez pedig a vámszabályok okán rendkívül hátrányosan érintette a magyar szállítókat, a magyar árukat.
Nos, volt tehát két kényszerítő körülmény, ami miatt egyrészt meg kellett építeni Lágymányoson egy gátat, másrészt pedig adott volt egy vasúti bezártság, feloldásának pedig egyik központi eleme volt az Összekötő vasúti híd megépítése.
Ha így adódott, akkor bizony az életveszélyt okozó helyzetből, meg a kényszerből erény akartak kovácsolni eleink!
Ahogy a rendezési tervet bemutató ábrán látható, az Összekötő híd Budai hídfőjénél a gát által a Dunából lekerített részt (Lágymányosi tó) alkalmassá akarták tenni egy kikötő létesítésére, amelyhez vasúti összeköttetést is szándékukban állt kialakítani!
A beruházások ugyan sok-sok pénzt vittek el, de ha megvalósulnak, akkor olyan hasznot jelentenek az országnak, ami bizony visszahozza a költségeket!
Igen, mert a vasútról a Dunára, vagy éppen a Dunáról a vasútra történő átrakodás egyben azt is jelenti, hogy ezen a csomóponton nem csak az ország keleti és nyugati oldala nyerhetett összeköttetést, hanem a Dunán a déli és északi irány is „megnyílt”!
Az már egy másik történet, hogy a dunai szállítást minden bizonnyal a DGT (Első Duna-Gőzhajózási Társaság) végezte volna, amiben ugyan volt pár magyar tulajdonos, de a társaság székhelye Bécsban volt, és ahogy a bécsi udvar, úgy a DGT is előbbre tartotta a birodalmi érdekeket a magyar érdekeknél…
És igen, hasonló stratégiai játszmák voltak a hajózás terén is, de a lényeg, hogy a terv ebben a formában nem valósult meg, a Lágymányosi tó helyén valami egészen mást találhattunk itt a Millennium idején:
