A harmadik gigász: Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt., azaz a Rima – 1. rész
Mára alig-alig ismert a címbéli vállalat neve, holott 1945 előtt – a Weiss Manfréd és a Ganz mellett – ez a vállalat volt a legnagyobb magyarországi magántulajdonban lévő vállalat. Története a messze régmúltba vezet, így komoly nehézség egyetlen cikkbe sűrítve bemutatni, de azért teszünk egy kísérletet (2 részben), ugyanis ez a vállalat nem csak a magyar ipartörténetnek, hanem Magyarország egyetemes történelmének is egy fontos szelete, sőt, olykor alakítója.
Borítóképen: A nádasdi vashengergyár, 1864
Amikor gigászt említünk, az arra a korra vonatkozik, amikor kialakultak Magyarországon is a nagy iparvállalatok, de bizony a történet igencsak kicsike, jobbára emberi erővel működő, az ősi eszközökkel indult.
A történet valamikor a harmincéves háború során kezdődött… Ezt a háborút szokás a 17. század világháborújának is nevezni, és valóban harminc évig tartott, 1618-tól 1648-ig. A háború után kerülhetett egy svéd nemesi család Magyarországra, a Sturman család. Sturman István, ki az ózdi Sturman-család őse volt, András és György fiaival együtt 1699. március hó 28-án nyert armálist (oklevél), mely Gömör vármegyében hirdettetett ki.
A család szülötte, Sturman Márton volt az, akivel elindult a vasgyártás története, de elsőre bizony kudarc lett belőle…
Struman Márton Gömör vármegye közigazgatásában vállalt szerepet, és szépen haladt a ranglétrán. Főszolgabíró, főadószedő, majd pedig a főispáni hivatal helytartója lett, II. József kitüntetését is magáénak tudhatta. Akkoriban már dolgoztak kisebb hámorok a környéken (buca-kemencékben a barnavasércet (limonitot) dolgozták fel.
Sturman azonban saját buca-kemecéi helyett épített egy vasolvasztót, és 1792-ben megszervezte a Societas Massae Chalibeae nevű acélgyártó részvénytársaságot, melyben rajta kívül Murány ura, Koháry Ferenc vett részt, hat másik vasiparban érdekelt birtokos mellett.
A vállalkozás azonban hamarosan csődbe ment, mert az együttműködésben résztvevők köre nem volt elég széles ahhoz, hogy versenyképes legyen!
Ez egy nagyon fontos tényező, ugyanis a további időkben is szinte mindig a méretgazdaságosság elérése volt az egyik fő stratégiai cél, és ez rendre abban nyilvánult meg, hogy a vállalkozás – ami majd Struman Márton újabb próbálkozása lesz – egyre nagyobb és nagyobb lett. Igen, az a fajta koncentráció, ami a vasiparban egyébként mind a mai napig tart, már akkor elindult!
A későbbi versenytárs, a Ganz:
Szerencsére az első vállakozás csődje mellett azért a közösen felépített vöröskői nagykohó és hámor sikeresen működött, ez pedig alapot jelentett ahhoz, hogy Sturman létrehozza az immár sokkal szélesebb körű Murányi Uniót, és 1810-re összekalapálta a nagybirtokos arisztokraták vasipari szövetségét, a Rimai Coalitiót.
Nem volt egyszerű a feladat: míg Angliában éves szinten 130 kilogramm volt a vastermelés, ez Magyarországon alig 6 kilogramm volt, Bécsben pedig olcsóbb volt az angol vas, mint a hazai…
Mit jelentett mindez? Egyrészt azt, hogy a vasárukra minden bizonnyal nagy szükség van, mert bizony a termelés az alacsony szinten ragadt, másrészt viszont rettenetesen alacsonyan kell tartani a költségeket, hogy versenyképes legyen az importtal. Igen, ezt a minél nagyobb méretekben, a minél nagyobb gyártási volumenben és a lehető legszélesebb összefogásban látták – helyesen!
A széles összefogásról még lesz szó, de most menjünk tovább a történetben! A Coalitio munkáját igencsak nehezítette, hogy vám nélkül magyar vasáru csak Galíciába, vagy a Balkánra volt kivihető.
Sturman Márton szép kort élt meg, azonban négy fia közül egyik sem érte el a felnőttkort, két lánya pedig az 1830-31-es kolerajárványban halt meg… Az öreg és megkeseredett Sturman Tótgyörökön nevelte unokáit, köztük Beniczky Hermint, asszonynevén Veres Pálnét, aki a magyarországi nőnevelés úttörője.
Közben a Murányi Unió és a Rimai Coalitio működött ugyan, de nem tudott átütő sikereket elérni, ugyanis versenyképességük még mindig nem érte el a kívánt szintet, de az országon belül, regionális szinten eladott termékei azért úgy-ahogy fenntartották őket. Ekkorra kiderült, hogy gazdasági és technológiai váltásra van szükség. A gazdasági jellegű probléma az volt, hogy még mindig nem volt elég nagy a két vállalkozás, a technológiai jellegű pedig az, hogy akkoriban a jobb hatékonyság, és minőség okán át kellett térni a faszén helyett a széntüzelésre.
A két részvénytársaság és további csatlakozók részvételével 1845-ben megalakult a Gömöri Vasművelő Egyesület, amelynek a tőkeereje már elégséges volt egy igazán jelentős, korszerű vasipari komplexum kiépítéséhez.
Az Ózd nevű apró falucskát találták ehhez a legmegfelelőbb helyszínnek.
Ózdon és környékén kiépítették a megfelelő infrastruktúrát, bányászati jogokat szereztek (a vasgyártás és a bányászat összefogása egy kézben: ezzel egyre szélesebb lett az összefogás!), és 1847 végén elkezdődött a próbaüzem, de alig pár hónap után az 1848-as forradalom megakasztotta a folyamatokat;
A német, cseh, morva szakmunkások a forradalom kitörése után eltávoztak, a segédmunkát, anyagmozgatást, szállítást nagyrészt jobbágyok végezték úrbéri kötelezettség kertében, de a forradalom véget vetett a jobbágyságnak…
Ezzel a gyár működése szinte teljesen ellehetetlenült, hiszen az addig felépített foglalkoztatási rendszer a feje tetejére állt. A helyzetet súlyosbította, hogy a gyár vezetőjét, Rombauer Tivadart Kossuth Lajos Budapestre rendelte, és a magyar gyáripar egészének irányításával bízta meg.
Rombauer Tivadar Klauzál Gábor minisztériumában végezte ezt a feladatot osztályvezetőként, és ő volt az, aki szinte minden eszközt bevetve igyekezett felpörgetni a haditermelést.
Ebbe természetesen bevonta a Rimai Coalitiot is, de az ózdi gyár esetében – a fent említett munkaerő-problémák miatt – bizony nem ért el jelentős sikert.
A Szabadságharc leverése után Rombauer orosz fogságba került, ahonnan kalandos úton ugyan megszökött, de nem térhetett haza, így az Egyesült Államokba szökött, ahol aztán az aranybányászattól kezdve a lapkiadásig, sokféle dologgal foglalkozott, négy fia pedig az amerikai polgárháborúban tüntette ki magát.
De vissza Magyarországra, vissza a Szabadásharc utáni időkre. Szlovák szabadcsapatok kirabolták az ózdi gyárat és a Gömöri Vasművelő Egyesület szinte valamennyi üzemét.
Az Egyesület elárvult, és csak az ötvenes évek második felében tért magához. Akkor rendeződött a helyzete egy bécsi bank segítségével. A kivéreztetett, kirabolt vasműtársulások 1852-ben egyesültek Rimamurányvölgyi Vasmű Egyesület (RVE) néven. Ezekben az időkben zárták be a kis hámorokat, eladták a távolabbi bányákat, és egyre nagyobb súlyt fektettek az ózdi gyárra, ahol jóval könnyebben és nagyobb haszonnal értékesíthető hengerelt termékeket állítottak elő.
Lassan tehát normalizálódott a helyzet, a termelés egy helyre koncentrálódott, a nem megfelelő jövedelmezőségű tevékenységeket, és üzemrészeket megszüntették, és lassan a gyártási volumen is emelkedni kezdett. De igazán csak a kiegyezés után indult be az üzlet – akkor viszont bődületes fejlődés ment végbe!
Ekkor ugyanis hatalmas befektetési láz vette kezdetét! Nagy vasmű épült Salgótarjánban és Diósgyőrben, erős konkurensei támadtak az RVE-nek.
Ráadásul Diósgyőrt nem is csak önmagában kellett konkurenciaként kezelni, hiszen 1880-ban a gyárat a magyar kormány összevonta a Diósgyőri Vasgyárral és közös igazgatóságot hozott létre Magyar Királyi Államvasutak Gépgyárának és a Diósgyőri Magyar Királyi Vas- és Acélgyárak Igazgatósága, Budapesten névvel.
És persze a diósgyőri kohászatnak is magvannak a maga előzményei:
Itt és ekkor indult el egy minőségét tekintve másik történet, ez ugyanis már a hatalmas iparvállalatok kora, amit a következő részben tárgyalunk.
A következő rész:
