A harmadik gigász: Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt., azaz a Rima – 2. rész
Ott fejeztük be az első részt, hogy a kiegyezés megindul egyfajta befektetési láz a vasiparban, és ha eddig fontos volt, most mindennél fontosabb lesz a téma: „a méret a lényeg”! Mi történt, miért kellett a nagyobb és a még nagyobb? Nos, míg az 1870-es években a vasúti sínek hazai szükségletének csak 0/5-ét tudták a hazai gyárak megtermelni, addig az 1880-ban a MÁVAG-gal összevont Diósgyőri vasgyárban történt fejlesztéseknek köszönhetően ez a helyzet alapjaiban változott meg!
Borítóképen: Ózd, Roób pihenő és kilátóhely, rálátás a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt (később Ózdi Kohászati Üzemek) gyártelepére – 1943 (forrás: Fortepan, 264851)
A termelés korszerűsítésével, a vasút nyújtotta lehetőségek által egyre olcsóbban tudtak, és egyre nagyobb mennyiségben vasipari termékeket előállítani a hazai gyártók is, de az erős nyomás, ami még mindig érezhető volt az import oldaláról, igencsak komoly versenyre késztette a hazai szereplőket.
Ez előző rész:
Az 1880-as évekre már nem az angol, vagy német vasipari termékek kiszorítása volt a fő cél, hanem a belső piaci versenyben a talpon maradás!
Hogyan? Ha nem volt elég sín, mert folyamatosan bővültek a hálózatok, és ebben az időben a MÁV, valamint a többi, még létező vasúti vállalat nagyütemben cserélte le a régi, elavult síneket, akkor miért kellett akár csak a puszta létért is megküzdeni?
Nos, az említett árverseny okozta a jövedelmezőség alacsony szintjét, ami azzal járt, hogy egy-egy rossz üzleti döntés, vagy éppen nem várt külső tényező hatására könnyen előfordulhatott, hogy egy-egy vállalat veszteségessé vált. Ez történt a Rimamurányvölgyi Vasmű Egyesülettel (RVE) is, ezért fúziót ajánlott a Salgótarjáni Vasfinomító Társasággal, de kosarat kapott. Aztán fordult a helyzet, a salgótarjániak kerültek nehéz helyzetbe, de a fúzió most az RVE elutasítása miatt nem jött létre…
De aztán a helyzet mégis kikényszerítette az egyesülést! Az 1873-as válság mindkét vállalatot érzékenyen érintette, így megindultak végre az egyesülési tárgyalások, de ténylegesen csak 1881-ben került sor a fúzióra!
Ekkor jött létre a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt., a Rima.
Ezzel pedig Kelet-Európa legnagyobb vállalata született meg. Persze soha nem lehetett tudni, hogy hol és ki indít el hasonló egyesülési folyamatot, de azt elmondhatjuk, hogy a vállalat a mérettel kapcsolatos problémákat – legalábbis egy jó időre – megoldotta!
Tudni kell, hogy akkoriban ez a vállalati egyesülés igenis nagyon előtérben volt, olyannyira, hogy Jókai Mór a Fekete gyémántok című regényében a főhős, Berend Iván alakját gróf Andrássy Manóról, a vasmágánásról mintázta meg, aki másokkal együtt a 1868-ban a Salgótarjáni Vasfinomító Társulat alapítója volt, és az egyesülésben is komoly szerepet vállalt.
Részlet a Fekete gyémántok című filmből, melyet Várkonyi Zoltán rendezett 1976-ban – Berend Iván szerepében Huszti Péter:
A Rima gazdasági, társadalmi, politikai súlya igen nagy volt. Ennek megfelelően súlyos közéleti személyiségek vettek részt a vezetésében. 1892-től 1902-ig, miniszterelnöki kinevezéséig maga Tisza István ült a részvénytársaság elnöki székében.
A századforduló környékén Rima volt Magyarország harmadik legnagyobb vállalata. 1898-1900-ban az országban termelt nyersvas 43,5%-át, acél 44%-át, hengerelt acélárú 44%-át a Rima állította elő. A széntermelésben 6%-kal részesedtek a Rima bányái.
A vastermelés legfontosabb feltételeivel bőségesen rendelkező kohászati kombinát gerincét a törzsművek, az ózdi, a salgótarjáni, a borsodnádasdi üzemek, valamint a hozzájuk kapcsolt borsodi-nógrádi szénbányák és a gömöri-szepesi ércbányák alkották. Ekkoriban a vállalat a Wiener Bankverein pénzügyi támogatásával megszerezte a válság következtében tönkrement Hernádvölgyi Magyar Vasipari Rt., az Unió Vas- és Bádoggyár Rt., 1906-ban pedig már a Kaláni Lemezgyár részvénytöbbségét is.
Korszerű és eredményes termelési-fejlesztési, üzemszervezési, kereskedelmi és üzletpolitikai tevékenysége következményeként az első világháborút megelőzően már a hazai nyersvastermelés 57, az acéltermelésnek pedig 56%-át tartotta kézben.
Hatalmas gazdasági ereje, valamint a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal egyre szorosabbá váló kapcsolatai révén mind vitathatatlanabb vezető szerepet vívott ki a magyar vaspiacon.
A Rima volt a kezdeményezője az osztrák vasműveket egyezményre kényszerítő magyar vaskartell megalakításának, s jelentős tényezője az iparág nemzetközi monopolszervezetei közép-európai (,,ZEG”) csoportosulásának is.
Az első világháború idején a hadiszállításokból messzemenően részesedő vállalat a Tanácsköztársaság leverése, Magyarország új határainak megvonása után, 1919 és 1925 között, fennállásának egyik legsúlyosabb szakaszát élte át. Erdőbirtokai, vasérc, mészkő és magnezit bányái Csehszlovákia területére estek…
E rendkívül súlyos helyzetből az 1922 szeptemberében létrejött magyar— csehszlovák államszerződés jelentett kiutat.
1925 után, a mérsékelt gazdasági fellendülés idején, a vállalat termelése emelkedett, áruforgalma nőtt, de az 1929-1933-as világgazdasági válság éveiben termelését lépésről-lépésre redukálni kényszerült. Kapacitásának mindössze 25%-át hasznosíthatta!
A kilábalást segítette háborús készülődés jegyében 1935-től mind nyíltabbá váló fegyverkezési konjunktúra, a kapacitás teljes kihasználását, sőt – többek között a minőségi acélok és acélszármazékok keresletének kielégítése céljából – nagyarányú bővítését is igényelte. A kohómű kapacitás-kihasználása 1938-ban már elérte a 96, a martinműé pedig a 91%-ot.
A Rima immár az ország nyersvastermelésének nem kevesebb, mint 73%-át adta!
Nem véletlen a fent csatolt cikk a Magyar Vagn- és Gépgyárról, ugyanis…
1935 egy jelentős év volt más szempontból is, ugyanis ebben az évben történt meg a Magyar Vaggon- és Gépgyár Rt. és a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. fúziója, s ez újabb lökést adott a fejlődésnek!
A győri program meghirdetése után a fegyverkezés üteme még tovább gyorsult. E jelentős jelentős beruházásokkal, korszerűsítéssel, kapacitásbővüléssel, terjeszkedéssel járt, és ehhez az is hozzájárult, hogy a Felvidék visszatérése után a Rima csaknem teljes vasérc szükségletét immár ismét a saját bányái biztosították. Többek között rohamsisakokhoz, gránátokhoz, töltényekhez, harckocsikhoz gyártottak alkatrészeket.
1944-ben már több mint húszezer munkás dolgozott a Rimánál.
A magyarországi harcok során a központi ózdi telephely sértetlen maradt, de súlyos gondok voltak a nyersanyagellátással a koksztól az ócskavason át a vasércig. Elpusztultak hidak, vasúti pályák, villanyvezetékek. Kulcsfontosságú berendezéseket szereltek le és szállítottak Németországba.
1944. december 20-án megérkezett a Vörös Hadsereg Ózdra.
A történet innentől az államosítás, az Ózdi Kohászati Üzemek megalapításával, annak fejlesztésével (FAM, Oxigéngyár, RDH, légtisztítás stb.), majd a magyarországi vasgyártás válságával, bezárással, és mára csak nyomokban fennmaradt emlékekkel folytatódik. De ez már egy másik történet, ezt majd valami más folytatja.
