A jávorkúti víznyelőbarlang felfedezése
„Akik rendszeresen járják a Bükköt, azoknak bizonyára feltűnt már, hogy milyen rövidek ott a patakok. Alig néhányszáz méteres folyás után hiába keressük a patak vizét, eltűnt szemünk elől. Dehát hová tűnt? Egy magyarázat lehetséges csak: útját a föld alatt folytatja. Itt persze már csak igen nehezen követhetjük a kis eret vagy a zúgó áradatot, a szépen kanyargó vakvölgy végén, rendszerint a sziklafal aljában vagy egy kicsiny horpadás törmelékes, sziklás fenekén fut el szemünk elől” – írta Kuchta Gyula a Borsodi Szemle 1958. évi 2. számában.
Borítóképen: Egy kürtő, amin ma már vaslétra segíti a közlekedést
Akkoriban a víznyelőbarlang teljes felderített hossza mintegy 500 méter volt. Ma már tudjuk, hogy körülbelül 1,5 kilométeres a hossza, mélysége pedig eléri a 100 métert is!
1997-ben összekötötték a Bolhási-barlanggal, így létrejött a Bolhási-Jávorkúti barlangrendszer. A járatok hossza együttesen eléri az 5.100 m-t, így ez a Bükk második leghosszabb barlangrendszere, de hozzá kell tenni, hogy az összekötés mesterséges, ugyanakkor lehetséges, hogy a két rendszer nem ismert részei kapcsolatban állnak egymással.
A barlangot a Magyar Hidrológiai Társaság miskolci osztályának zsombolykutatói bontották ki 1953. év őszén.
A felfedezésnek az adta a különlegességét, hogy itt sikerült elérni a Bükkben először a karsztvíz szintjét, és az is, hogy az ismeretlen eredetű vízfolyás, ami a barlangban van, és ma is aktív, nagy valószínűséggel a Garadna forrásnál bukik legalább részben a felszínre.
A bejárat „száraz”, de korábban a ma bejáratként használt hely lehetett a víz alábukásának hely, a felfedezés időszakában azonban a víz az újabb időkben már hátrább vágott magának járatot. A bejárati rész után következik egy szakadék – ezen áramlott le a víz korábban – és ezen keresztül lehet elérni azt az igen vizes és sáros részt, ahol tovább lehet haladni.
Ezen a szakaszon ugyan elég nehézkes a továbbjutás, de még mindig sokkal „kényelmesebb”, mint a felfedezés idején alig 20 centiméteresre szűkülő járat.
Ez ugyan elég magas, de a testesebbek biztosan nem tudnak itt áthaladni, ezért akkoriban ezt meg se próbálták, akik kicsit is nagyobb mellkassal rendelkeztek. A hely meg is kapta a Rókafogó nevet, ami azóta is rajtamaradt… Ezt a szűkületet az okozza, hogy az ott található kőzet keményebb, mint a körötte lévő, ezért sokkal kevésbé erodálódik. Az ilyen szűkületek így alakulnak ki.
De ezzel nem volt vége, mert következett két hasonló szűkület, amelyek már a nevük alapján is sejtetik, hogy nem jelentenek könnyű feladatot: Fejenállós és Homorítós.
Alighanem ez volt a barlang első próbája, aki ezen a három akadályon továbbjutott ugyanis egy kissé kiszélesedő szakaszra ért, ahol a magasság is egyre nő (20-30 méter), és megjelennek a cseppkövek is. A felfedezők meglepve tapasztalták, hogy az útjukat keresztező, Holdteremnek elnevezett helyig cseppkövekkel nem találkoztak, utána viszont valami egészen elképesztő változatossággal pompáztak a legkülönfélébb formájú cseppkő-képződmények!
Ennek okát abban találták meg, hogy a rendszer eredeti, legősibb nyelője a Holdterem lehetett, az addig feltárt rész már újabb képződmény.
A felfedezés időszakában a cseppköves részen már csak nagy vízhozam esetén folyt a víz, de a cseppkőképződés még aktív volt. Innen aztán a föld alatti patak vonalán előbb a sodrás ellenében, majd sodorirányban haladtak, de mindkét irányban olyan helyekre értek, ahonnan már nem tudtak tovább haladni a hagyományos módszerekkel, illetve a rendelkezésre álló idő alatt.
Nos, ilyen volt az első, a felfedező túra a víznyelőbarlangban a Bükkben!
