A Karikás és használata – videók

A Karikást nem feltétlen sorolnák a fegyverek közé, de valóban értő kézben komoly fegyverré válhat ez, a fő funkcóját tekintve állatterelő eszköz. Természetesen a Karikással kapcsolatban is keressük az igazi szakértőket és leírásaikat amiket szívesen közre adunk . Addig azonban amíg ezek nem állnak rendelekzésre, egy kis ismertető. Az interneten fellehető rengeteg videó található, de ebbe a cikkbe a magyar készítőktől származókból ágyaztuk be néhányat.

A Karikás leírása rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő eszköz. → Csikósok, → gulyások, → csordások, kondások és → csürhések, régebben a → juhászok használták. Ismertebb elnevezései még: karikás ostor, csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor. Két részből, a tulajdonképpeni ostorból – amely szíjból készül – és a rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből áll. Nevét az ostor több tagból álló nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikákról kapta. A pásztorok maguk is készítették az általában 35–40 cm hosszú, henger vagy hasáb alakú, az egyik végén vastagabbra faragott nyelet. Az ünnepi díszként használt karikások nyelét faragással, → rézverettel, ólomöntéssel (→ ólmozás) és → berakással díszítették. A nyelet a Dunántúlon leginkább somfából, a

Tiszántúlon meggy-, cseresznye- vagy akácfából készítették. Fonáshoz az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt, a hasit használták. Téglalap alakú deszkadarabból és belehelyezett bicskából álló hasihasogatóval vágták fel vékony szalagokká. A karikást fonták 6, 8, 12, ritkán 16, 18, sőt 24 és 32 ágból is. Az utóbbiak csak nagyon vékonyra vágott hasiból készülhettek. A sudár vastagabb részébe kenderkócot vagy kötelet tettek, s ezt fonták körbe a hasival. A bőrfonat többféle lehet: ún. kígyóháti, zabszem-, kocka- és rozmaringfonás. Az egyre vékonyodó fonás végére vastagabb szíjat, majd a lószőrből, újabban rafiából készített csapót kötik. A nyél és a sudár felső részére vékony bőrrel háromszög alakúra kivágott, kilyukasztgatott és kicakkozott színes bőrdarabokat, ún. sallangokat, pillangókat kötnek. A nyeleken az ostor telkének felerősítésére az ország különböző vidékein mind a nyél felső végén kifaragott gömb, mind a nyél fájába fúrt lyuk, vagy az ónnal beöntött fémkarika és a forgó kengyel (telek) előfordul.

Az Alföldön, különösen a Nagykunságban, a Hortobágyon a múlt század vége felé az újabb típusú ostor, a csikósostor terjedt el, amelyet még karikásnak neveznek, amelyről azonban a karikák már elmaradtak, s a → telek felerősítésének módja eltér a valódi karikásokétól. Itt a telek a mélyre kötött és bőrből készült fülhöz kapcsolódik. A kiskunsági „ciromostor” nyelének a végére fúrt lyukához erősítették a kengyelt, amelyhez az ostorszíjat kötötték, a közepére fúrt lyukba pedig a karszíjat, s az egész nyelet a fogójától felfelé bőrözték. A karszíj azt a célt szolgálja, hogy a nyél ne csússzon ki a pásztor kezéből. Több adat utal arra, hogy a mostani formájú, sallangos nyelű karszíjas ostort először a szíjgyártók készítették, s azok révén terjedt el a pásztorok között. Egyik-másik szíjgyártó még az utóbbi években is készített ostort nyéllel együtt, de ez már meg sem közelíti a rendkívül nagy gyakorlatra szert tett pásztorok által készített sallangós pillangózott, csipkézett, lyuggatott, bőrdíszítéssel, rézverettel, színes berakással díszített ostornyelet. A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is. A hajdúsági csikós akármerre megy, mindig a nyakán hordja. Ha a ménest lóháton őrzi, feje felett forgatva elöl egyet ránt rajta, s az ostor csattan. Azt tartják, hogy a karikástól jobban fél az állat, mint a bottól.

A jószágot nem annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellő irányba. A karikást elsősorban az alföldi pásztorok használják, a dunántúliak és a felvidékiek a hosszabb nyelű, rövidebb sudarú ún. nehézostort használják. A karikás a lovas pásztornépek jellemző terelőeszköze, a magyarságnál valószínűleg a keleti, a honfoglalás előtti török kultúrelemek közé tartozik. A Hortobágyon és a Kiskunságban használt forma, amelynél a szíjkengyelt oldalt kötik a nyélhez, megegyezik a steppei népek, pl. a kirgizek és baskírok ostoraival. A karikás változatait a szomszéd népek pásztorai körében is megtaláljuk hasonló funkcióval, sőt alkalmazták a faragással, az ónöntéssel, a rézverettel és a fémberakással díszített nyelet is

Használták-e a karikás ostort fegyverként? Két vélemény: Igen, sőt…
“Had szóljak pár szót egy másik ősi használati eszközről, amit nem fegyverként ismerünk napjainkban és nem is akként használuk, de hozzáértő kezekben bizony halálos fegyverként is működhetett.Ez az eszköz a mai is használatos pásztor eszköz a karikás ostor.

Itt jegyeznénk meg, hogy a karikás használatánál, nem az lehetett a fő cél, hogy minél hangosabban szóljon, hanem a precíz és pontos kezelés. Igaz, hogy lehetett hangos cserdítésekre is használni, de így valószínűleg csak állatok terelésére, esetleg ijesztgetésre használhatták. Napjainkra ennyi maradt fenn ebből! A hatalmas durranás valójában egy „hangrobbanás”, amit a sudár gyors visszarántásával érhetünk el. Bebizonyosodott, hogy a karikás ostornak a sudara visszarántáskor átlépi a hangsebességet, elérheti akár a hangsebesség másfélszeresét is.
Honfoglaló eleink a karikás sudarába fémszálakat, vékony pengéket fontak és ezzel egy gyakorlott harcos ki tudta ütni az ellenséges harcos szemét, át tudta vágni a torkát, a lovakat megvakította egy csapással. Képzeljék el mi történt a megvakított, ez által megvadult lovakkal. Pillanatok alatt széttördelhették a csatarendet. Az 1848-as szabadságharcban szabadcsapatok is harcoltak, és ezek közt Rózsa Sándor vezetésével bizony betyárok is voltak. Ők is használtak karikás ostort fegyverként.

Az osztrák hadsebészek felfigyeltek egy különös dologra. A dragonyosok, vértesek sisakjain és mellpáncélján szabályos kerek lyukak voltak, lőfegyvernek tűnő sebekkel, de nem voltak kimeneti nyílások. Később, elmondások szerint, a betyárok ólomgolyókat fontak a sudárba és azzal verték le a dragonyosokat, vérteseket.

De használták még a karikást szakrális alkalmakkor! Temetéseken pl. nem volt ritka, hogy a halottat az ostorok pattogtatásai közepette kísérték utolsó útjára. De az esőfelhők „szétverését” is az ostorok durranásszerű hangjának tulajdonították.“
Forrás: http://bulcsu-vezer.webnode.hu/a-ix-x-szazadi-fegyverekrol/

Esetleg…
“Karikás ostor
Nem tudom, hogy X. századi eleink ismerték és (fegyverként) használták e ezt a valódi “hungarikumnak” tekinthetõ pásztoreszközt, mert erre nézve semmilyen adatot (sem meggyõzõen cáfolót, sem egyértelmûen bizonyítót) nem találtam.

Mindössze szívbõl remélni merem, hogy már akkoriban is létezett és olyan köztiszteletben álló tárgy volt, mint a késõbbi alföldi magyar pásztorvilágban. (De éppen az iránta való feltétlen tisztelet mondatja velem, hogy csak az használja nyilvános bemutatók során, aki valóban ismeri! Vérlázító otrombaság és siralmas látvány, amikor magukat hagyományõrzõnek tartó alakok a földet karikás ostorral csapkodják. Tudniillik:
1. A pásztortársadalomban azt a zöldfülût, aki nem tudta rendesen használni az ostort, és ügyetlenül a földre ütötte a végét, kinevették és lenézték (ráadásul ez tönkre is teszi az ostor csapóját…)
2. A természettel együtt élõ állattartó ember számára elképzelhetetlen olyan “fõbenjáró bûn”, hogy a Földanya hátát ostorral verje!”