A kékfestő: a keletről jött mesterség

Sok olyan próbálkozás van, miszerint a kékfestő tudomány nyugatról került hazánkba, de ez elég ingatag lábakon álló állítás. Tulajdonképpen nem is lenne komolyabb jelentősége annak, hogy honnan ered a méltán világhírű magyar kékfestés, ha nem az lenne az üzenet, hogy tanulni csakis a nyugattól lehet – holott a régi korokban a tudás leginkább keletről jött…

Borítóképen: Kékfestő anyagok

De tényleg nem az a lényeg, mi inkább maradunk a tényeknél, ami bizony azt mutatja, hogy a kelmefestés korábbi eredetű, mint a nyugat-európai hasonló példák, így a mesterség alapjai Magyarországon minden bizonnyal más eredetűek. De akkor honnan a tudás?

A kelmék egyszínűre színezése és a ma textilnyomásnak nevezett eljárás szerinti mintázása az ősi mesterségek közé tartozik. Indiából, Kínából és Egyiptomból számos lelet került elő, amelyek bizonyítják, hogy már több ezer évvel ezelőtt is ismert eljárásokról van szó.

A textilnyomási eljárások között fontos helyet foglal el a kékfestés, ami Indiából származik.

Feltételezik, hogy az ott készült árukat onnan szállították egyrészt karavánok Egyiptomon, Észak-Afrikán át, másrészt tengeri úton közvetlenül Dél-Európába. Más feltételezések szerint Törökországból, Kis-Ázsián át került Európába a 16. században.

Magyarországon már a 15. században is működtek festőműhelyek.

A 17. században meghonosodott a kékfestés is. 1608-ban Lőcse, Eperjes, Késmárk és Igló közösen alapított kelmefestő céhet, amely több más környező települést is ellenőrzése alá vont. Az ország középső és nyugati területeire – beleértve az egész Dunántúlt és a Duna–Tisza közét is – a bécsi központú Schön- und Schwarzfärber céh terjesztette ki hatáskörét – innen lehet a nyugati eredet téves elgondolása.

Később, a 18. században több város kivált ezekből a központosított szervezetekből és ott önálló céhek alakultak.

Ebben az időben már szinte minden városban, sőt falvakban is működtek festőműhelyek, mert a kereslet a nyomott mintás kelmék iránt igen nagy volt. Többen ezek közül a mesterek közül igyekeztek az újabb eljárásokat is elsajátítani és felhasználni. Híres volt például a 18. században a soproni Kistler Jakab, a pápai Kluge Károly műhelye és Goldberger Ferenc műhelye a mai Óbudán.

A legkorábbi magyarországi évszámos kékfestő kelme 1783-ból, Körmöcbányáról való. Később – a 19. században – a soproni Boór Sámuel, a nagykárolyi Pesty Sándor, a Kluge Károly munkáját annak fiaként folytató Kluge Ferenc és a szegedi Felmayer Antal üzeme játszott fontos szerepet. A 19. század közepén már gyár jellegű kékfestő üzemek is működtek, mint például a Goldberger-féle üzem, vagy Felmayer Antal szegedi üzeme, amit külföldi tapasztalatok alapján 1826-ban már gyárrá fejlesztett.

Az ipari fejlődés következtében ez a manufakturális ipar hanyatlásnak indult. A kézi nyomást már a 19. század közepén háttérbe szorította a francia Perrot által 1834-ben feltalált, szakaszos működésű nyomógép, a perrotine használata. A

falusi életforma változása, a városi ipari munkások “korszerű” viselete is megváltoztatta a régi szokásokat, csökkent a hagyományos viseletek iránti igény Magyarországon.

Az ipar egyik legkiválóbb példája Magyarországon, a székesfehérvári „Felmayer István és fiai” kékfestőgyár, amelyet Felmayer Antal öccse, Felmayer István (1813–1888) 1845-ben alapított, majd jelentősen bővített, 1852-ben, és 1861-ben. Felmayer István kékfestőgyára végül külföldre exportált termékeket Európa szerte, és Indiában bérelt földeket, ahol a saját indigojukat termesztették.

Az első, majd a második világháború utáni nagy nyersanyaghiány és a népviseletben bekövetkezett jelentős városiasodás tovább csökkentette ugyan a műhelyek számát, de még ma is többen foglalkoznak ezzel a mesterséggel.

A kékfestés alapvetően az ún. gátlónyomás technológiáján alapul. Ez azt jelenti, hogy a szövetre a mintának megfelelően egy gátlószert nyomnak, amely az ezután felvitt színezéket elszigeteli a szövettől, az csak a gátlószerrel nem fedett részeket fogja be. A kékfestő kelme előállítása tehát két alapvető munkafázisból áll:

• mintázás fedőanyaggal (gátlószerrel),
• színezés indigócsávában.

A hagyományos műveleti sorrend a következő:

• A nyers szövet kimosása forró szódás vízben, hogy a szövésnél használt íranyagokat eltávolítsák.
• Öblítés, majd szárítás szabad levegőn.
• Keményítés kukorica- vagy burgonyakeményítőt tartalmazó fürdőben.
• Szárítás.
• A szövet felfeszítése a nyomóasztalra és a gátlószer minta szerinti rányomása a nyomódúccal.
• Szárítás, hogy a gátlószer megkössön a szöveten.
• A színezék felvitele a színezőfürdőben, a kívánt színmélységtől függően többször ismételve.
• A gátlószer eltávolítása savas fürdőben.
• Öblítés.
• Szárítás.
• Mángorlás, hogy a kész szövet sima és ráncmentes legyen.

Szerencsére azért a mesterség nem halt ki, de – mint más esetekben is – ma már a kékfestés közel sem olyan komoly jelentőségű, ipari méretű gazdasági tevékenység, mint korábban, viszont a ma készülő remekeket is épp olyan kiválóak, mint korábban.