A kiegyezés – ahogy nem nagyon tárgyalják
1865 december 14.-én a Budai várban a királyi palotában olvasták fel I. Ferenc József trónbeszédét, amiben a császár egyrészt személyi változásokat jelentett be, másrészt a kiegyezés irányába mutató döntésekről, illetve lehetőségekről esett szó.
Borítóképen: Az Andrássy-kormány alakulásakor, felül középen: Idősebb gróf Andrássy Gyula; felső sor balról: báró Eötvös József, báró Wenckheim Béla, Lónyay Menyhért, Horvát Boldizsár; alsó sor balról: gróf Mikó Imre, gróf Festetics György, Gorove István – 1867 (forrás: wikimedia, Szalay József–Baróti Lajos: A magyar nemzet története (1895), közkincs)
Mi volt a lényeg? Nos, ehhez kicsit vissza kell menni az időben:
A magyar közjog által jogforrásként el nem ismert, 1860. október 20-án kibocsátott Októberi Diploma és az 1861. február 26-án kibocsátott Februári Pátens a trónöröklési rendet egységesnek ismerte el az „osztrák birodalom” minden országában.
Közvetett módon tehát a magyar trónöröklési törvényeket is elismerte, csak nem tett különbséget az uralkodó VI. Károly német-római császárként 1713. április 19-én nyilvánosságra hozott ünnepélyes nyilatkozata és III. Károly magyar királyként szentesített 1723:1., 2. és 3. törvénye között.
Viszont Ferenc József 1865. december 14-i trónbeszéde már kifejezetten úgy hivatkozott a Pragmatica Sanctióra, mint Magyarország közjogi önállóságát biztosító alaptörvényre.
forrás: Jogtörténeti szemle, 2011. 3. szám
Miért volt ennek különös jelentősége? A Nagyszebenbe összehívott erdélyi országgyűlést követően 1722. június 30-án Pozsonyban a magyar rendek is megszavazták a pragmatica sanctiót. Méghozzá annak különös hangsúlyozásával, hogy az Ausztriai-ház valamennyi örökös országa a jövőbeni szerzeményekkel együtt, a nagyobb biztonság és a kölcsönös védelem érdekében alkosson örökre oszthatatlan és elválaszthatatlan szövetséget, és csupán az uralkodóház egészének kihalása esetén lépjen újra érvénybe a királyválasztási jog (1723: 1-2. tc.).
A Pragmatica Sanctio így a kiegyezés jogi alapja lett, ezzel együtt pedig kölcsönös védelmet is jelentett a birodalom országai számára.
Ráadásul az 1723: 3. törvénycikk olyan kitételt tartalmazott, ami garanciát jelentett arra nézve, hogy Magyarország szabadságjogai nem szenvednek csorbát. Íme:
Ő legszentségesebb császári és királyi felsége az ország s az ahhoz kapcsolt részek összes hű karainak és rendeinek minden, úgy hitlevélbe foglalt, mint bármely más jogait, szabadságait, kiváltságait s mentességeit, és előjogait, az alkotott törvényeket s helybenhagyott szokásokat […] Kegyelmesen megerősíti s meg fogja tartani.
1723: 3. tc.
Ilyen feltételek mellett az 1865 december 14.-i trónbeszéd hihetetlen fordulatot jelentett a korábbiakhoz képest. Mi volt az oka, hogy Ferenc József az addig felfüggesztett alkotmányosságot vissza kívánta adni a magyaroknak?
Emlékezzünk: Haynau rémuralma alatt, valamint a Bach-korszakban szó nem lehetett magyarországi választásokról… 1859 áprilisában azonban kitört a szárd–francia–osztrák háború, melyet Ausztria a solferinói csatában elvesztett. A háborúban meggyengült birodalma megerősítésére az uralkodó 1860. október 20-án kiadta az októberi diplomát, amely a magyar országgyűlés visszaállítását helyezte kilátásba.
Ferenc József megengedte az 1861-es választások kiírását, melynek eredményeként februárban 1849 után először újra összegyűlt a magyar törvényhozás; egy esetleges kormány megalakításáról azonban ekkor még szó sem lehetett.
1861. február 26-án az uralkodó ugyanis kiadta az ún. februári pátenst, amely a tartományi gyűlések fölé egy birodalmi gyűlést rendelt és egyben nyilvánvalóvá is tette, hogy az egész dolgot csak azért hagyta, hogy pátensét Magyarországon törvényesen is bevezethesse.
Ezt értelemszerűen a parlament elutasította, mire Ferenc József feloszlatta a gyűlést és ideiglenes, átmeneti állapotot, más néven provizóriumot hirdetett.
Mi volt tehát az ok, hogy a császár szinte teljes hátraarcot hajtott végre? Nos, 1864-ben tört ki a porosz–osztrák–dán háború (más néven második a schleswig-holsteini háború), melynek során a poroszok kiismerték osztrák szövetségesük haderejét, és annak gyengeségeit felismerve nyíltan felléptek azok „nagynémet” törekvései ellen.
A korábbi a szárd–francia–osztrák háború, illetve a porosz törekvések jelentősen meggyengítették Bécs nagyhatalmi pozícióit.
Praktikusan ez azt jelentette, hogy nyugatra és északra nem terjeszthette ki hatalmát, így maradt dél, illetve kelet. De miért kellett terjeszkedni? A válasz egyszerű: Ausztria önmagában nem volt elég erős ahhoz, hogy nagyhatalmi státuszát fenntartsa, így könnyen előfordulhatott volna, hogy akár létre is jön a német egység, de nem a Habsburg ház vezetésével, és nem Bécs központtal…
Vissza Magyarországra! Az új helyzet már jóval könnyebbnek mutatkozott az előzőeknél, de továbbra is a neoabszolutizmus jegyében telt. A folyamatos enyhülés jegyében 1866. április 16.-án a Pesti Naplóban jelentette meg Deák Ferenc a később a „húsvéti cikk” néven emlegetett írását, melyben a későbbi kiegyezés felé vezető út lehetőségét vázolta fel, nem titkoltan az osztrákoknak címezve.
Ugyanakkor, időközben 1865 és 1867 között nyaranta a „haza bölcse” sógorának, és egyben hű barátjának, nyirlaki Tarányi-Oszterhuber Józsefnek a Zala vármegyei pusztaszentlászlói kúriájában szorgalmasan dolgoztak Deák Ferenc és társai a kiegyezés előkészítésén.
És most vissza a nemzetközi színtérre. Ugyanis ez kell ahhoz, hogy megértsük, Deák miért éppen 1966 április 16.-ra időzítette cikke megjelenését. Az ok viszonylag kézenfekvő: a poroszok az ún. „kisnémet egység” létrehozására törekedtek, melynek keretében Bismarck Oroszországot még 1863-ban lekötelezte a lengyel felkelőkkel szembeni segítséggel, III. Napóleont pedig arról győzte meg, hogy csak az északnémet tartományokat kívánja egyesíteni.
Ez még önmagában nem is lett volna olyan nagy gond, hiszen az Osztrák Császárság a délnémet tartományokkal együtt nagyobb haderőt képviselt, és bár a porosz haderő fejlettebb haditechnikára épült, de a poroszok által „gründolt” szövetséggel szemben felülkerekedhettek volna.
Igen ám, de Bismarck kapcsolatot keresett az olasz egységre törekvőkkel, akik 1866. április 8-án nyílt osztrákellenes szövetségre léptek vele és a magyar emigrációval is.
Ebben a helyzetben immár nem csak arról volt szó, hogy Az Osztrák Császárság nem tudja észak, illetve nyugat felé kiterjeszteni hatalmát, hanem kifejezett fenyegetés érte ezekből az irányokból, és ehhez ráadásul a déli fenyegetés is belépett!
Két nap híján két hónappal Deák húsvéti cikkének megjelenése után kitört a porosz–osztrák–olasz háború (1866 június 14.), amit Az első modern háborúként is szoktak emlegetni, melyben jelentős szerepet játszottak haditechnikai újdonságok, mint a hátultöltős ismétlőpuskák, vasút, telegráf, propaganda, valamint ekkor ténykedett először a hadszíntéren a Vöröskereszt.
Deák valóban jól időzített: a kiegyezésre annál nagyobb esély mutatkozott, minél inkább szüksége volt az Osztrák Császárságnak Magyarország együttműködésére.
És itt értjük meg, hogy miért éppen a Pragmatica Sanctio volt a jogalap: a közös védelmi kötelezettség ugyanis kölcsönösen értelmezendő, így aztán Magyarországnak is segítenie kellett a háború megvívásában. Azaz: csak segítenie kellett volna… A poroszok és szövetségeseik ugyanis tudták, hogy gyorsan le kell zárniuk a háborút, mert az Osztrák Császárság és szövetségeseik erőforrásokat, felszerelést és létszám tekintetében fölényben vannak, ami egy elhúzódó háborúban bizony a poroszok vereségét jelentette volna.
De szerencséjükre elég gyorsan sikerült sort keríteni a döntő csatára, és Königgrätznél a komoly technikai és hadvezetési fölényben lévő Porosz Királyság döntő győzelmet a Habsburg-csapatok felett.
A baj olyan nagy volt, hogy Erzsébet királyné (Sissi) gyermekeivel Magyarországra, Budára költözött… Az 1866. augusztus 23-án Prágában megkötött békeszerződésben az Osztrák Császárság a Porosz Királyság javára lemondott a német egység megvalósításáról, az Olasz Királyságnak pedig átengedte Veneto tartományt (Velence várossal).
De még nagyobb baj volt Bécs számára, hogy az 1815 óta fennálló Német Szövetség felbomlott, megalakult a porosz vezetésű Északnémet Szövetség, már Ausztria részvétele nélkül.
A Habsburg államkassza kongott az ürességtől, elszabadult az infláció, valójában Bécs pénzügyi csődhelyzetben volt 1866-ra… Ilyen körülmények között – láss csodát! – a tárgyalások a prágai béke megkötése után felgyorsultak. Osztrák (császári) oldalról Ferdinand Beust báró 1866 végi külügyminiszteri kinevezése volt fontos momentum, mert ő győzte meg a kabinetet arról, hogy kiegyezés nélkül már nem lehet tovább fenntartani a birodalmat.
Itt kell emlékezni arra a momentumra, hogy a poroszokkal az olasz egységre törekvők mellett a magyar emigrációval is szövetséget kötött! És ezen a ponton lehet igazán megérteni az, hogy Kossuth miért gondolta elhibázott lépésnek a kiegyezést!
Kossuth úgy gondolhatta, hogy egy végletesen meggyengül Osztrák Császárság ellen kell összefogni, nem pedig vele, mintegy kihúzva azt a gödörből!
Soha nem tudjuk meg, hogy mi lett volna, ha… de talán érthetőbbé vált Kossuth álláspontja a kiegyezést illetően. Persze ekkor még nem történt meg a kiegyezés, de láthatóan „rákapcsoltak” Bécsben! És hogy látták ezt Magyarországon? Íme egy idézet:
„… a november 17-ki leirat, mely oly kevéssé elégítette ki jogos (s Königgrätz után valószinüséget is nyert) várakozásainkat s végre a deczember 28-ki hadügyi kibocsátvány, mely a kiegyenlítést egyszerre lehetetlenné tenni fenyegetőzött, — ha mind ez eszünkbe jut, s ki tudná elfeledni? — lehetetlen nem hajolnunk meg a magas gondviselés müve előtt, mely akkor forditá ügyünket jobbra, mikor a gyöngébb szivekben a remény végcsirája is már már veszendőben volt.”
forrás: Vasárnapi Ujság 1867. évi 15. száma, április 15.
Az világos, hogy a császár, akit aztán magyar királlyá koronáztak, ez utóbbi okán megkapta a mindenkori magyar királyoknak kijáró tiszteletet, de látni kell, hogy akkoriban is pontosan tudták, hogy a kiegyezés hajtóereje osztrák részről a gyengeségük!
Voltak tehát akik – Kossuth-tal ellentétben! – ebben nem a teljes önállóság zálogát, az elfordulás lehetőségét, hanem az egyenlő feltételek melletti együttműködés feltételét látták.
A magyar politika ekkoriban 47-es, 48-as, vagy 49-es nézeteket vallókra tagolódott. A számok évszámokat (1847, 1848 és 1849).
- A 47-esek voltak a legkevesebben, ők a kiegyezést ókonzervatív álláspontból ellenezték, a közvetlenül a forradalom előtti idők viszonyrendszerét látták a legideálisabbnak.
- A 48-asok voltak Deák Ferenc hívei, akik az áprilisi törvények maradéktalan teljesülését tekintették a tárgyalások alapjának, illetve Magyarország önkormányzatiságának (vérmérséklettől függő mértékű) maximalizálására törekedtek.
- A 49-esek, Kossuth Lajos hívei a teljes függetlenséget (minden unió felbontását Ausztriával) és Magyarország köztársasággá alakítását (vagy magyar király választását) tűzték zászlajukra.
És mit sikerült elérni a tárgyalások során?
Az áprilisi törvények majdnem egészét sikerült elfogadtatni, valamint Erdély és a Partium is visszacsatolásra került, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyértelmű és kompromisszumai ellenére is átütő magyar győzelmeként értékelték.
A megegyezés értelmében az osztrák császár I. Ferenc József néven Magyarország királyává koronázták 1867. június 8-án Budán, a Mátyás-templomban. A tárgyalások végleges lezárulta után pedig – miután A 69 pontból álló határozatot már 1867. március 30-án fogadta el a képviselőház – július 28-án a király szentesítette a kiegyezés magyar törvényeit, amivel megszületett az Osztrák–Magyar Monarchia.
Kossuthnak természetesen nem tetszett a kiegyezés – nem a tartalma, hanem egyáltalán a kiegyezés puszta ténye sem! -, de az 1869-ben tartott választások, amelyek az új rendszer első választásai voltak, végül a Deák Párt győzelmével zárult (a mandátumok 55,95%-át szerezték meg), ami arra enged következtetni, hogy a többség jónak tartotta a kiegyezést.
Az persze egy más kérdés, hogy aztán a gyakorlatban mindig kiderült, hogy I. Ferenc József nem változott, csak más „hangszereken kezdett játszani”, de ezzel együtt is elvitathatatlan, hogy Magyaroroszág a kiegyezés és a Millennium között óriási fejlődét ért el. 1896 után volt ugyan egy kis megtorpanás, de az 1910 körüli időkre újra beköszöntött a prosperitás.
Ám akkor a régi ellenfelek már forralhattak valamit a boszorkánykonyhájukban, és nem véletlen, hogy sokak szerint az volt a valódi oka az első nagy világégésnek, hogy fel kellett számolni a közép-európai nagyhatalmat, mielőtt még végleg lekörözi nyugati riválisait.
És igen, eljött 1914. június 28., Szarajevóban pedig eldördültek azok a bizonyos lövések…
