A lakatoslegényből lett szobrászművész: Fadrusz János
Bár Fadrusz Jánosnak fájdalmasan rövid élet adatott, mégis ő lett a 19. századi magyar történeti szobrászat egyik legnagyobb alakja, számos országos hírű remekmű alkotója – mindezt pedig úgy érte el, hogy családjának nem volt olyan anyagi tehetsége, hogy magas színvonalon taníttassák.
Borítóképen: Kolozsvár, Fő tér, Hunyadi Mátyás emlékműve, Fadrusz János egyik fő műve, a Szent Mihály-templom előtt – 1940
Sőt, édesapja, id. Fadrusz János, a Morvaországból bevándorolt gazdálkodó fizikailag erősnek, ugyanakkor szellemileg gyengeképességűnek tartotta, ezért lakatosinasnak adta. A fiatal inas viszont hamar kitűnt szorgalmával és kreatív képességeivel, melyre az iparos iskola rajztanára, Lajos is felfigyelt, aki nyomban felismerte tehetségét és biztatta képességei kibontakoztatására.
Munkáival egyre inkább elbűvölte környezetét és segédvizsgájára olyan remekművű vasrácsot készített, hogy a lakatoscéh mesterei a segédlevél mellé egy aranyérmet is átnyújtottak neki.
Családja és ismerősei mind szép jövőt jósoltak neki, mint jókezű lakatos, azonban ő többre vágyott. Miután azonban családja nem tudta taníttatni, fából különféle használati tárgyakat kezdett gyártani. Kezdetben otthon, majd 1875-től egy zayugróci fafaragóműhelyben dolgozott.
Katonaidejét Prágában töltötte, ahol a város híres épületei és szobai érdekelték. Ezzel együtt a katonaság után porcelánfestéssel próbálkozott. Mit próbálkozott??? A Herendi Porcelángyár magas fizetéssel szerette volna alkalmazni az igen tehetséges ifjút, azonban ő inkább gipszszobrok készítésével foglalatoskodott, és egy művét bemutatta a a pozsonyi Hummel szoboralap javára rendezett kiállításon.
Műve itt tűnt fel Tilgner Viktornak, a bécsi akadémia szobrásztanárának, aki rögtön felismerte az ifjú tehetségét.
Fadrusz 1886-ban utazott Bécsbe, ahol már első időszakában lenyűgözte mestereit. Ahhoz azonban, hogy megélhessen, még mindig más munkát kellett végeznie: ismerősei, gazdag polgárok, meg tulajdonképpen bárkinek, aki tudott fizetni portrékat készített.
Már ekkor megfogalmazódott benne, hogy nagyméretű szobrokat szeretne készíteni, ezért otthagyta Tilgner műtermét, és Edmund von Hellmert választotta mesterének, akinek művészetét sokkal közelebb érezte magához.
1890-ben Szabin nők elrablása című művére akadémiai pályadíjat kapott.
Érdekes, hogy Bécsben, német környezetben erősödött meg benne igazán az a hazafias érzés, ami később is vezette, megragadta a múlt nagy magyarjainak személyisége és ez rányomta bélyegét későbbi művészetére is, de itt ismerte meg feleségét, Deréky Annát (1872-1950) is, aki az életben hű társa, művészetében pedig értő kritikusa volt, és aki szobrásznak sem volt tehetségtelen.
Fadrusz 1891-ben elkészítette vizsgamunkáját, melyhez a kereszten függő korpusz témáját érezte megfelelőnek. Mikor modelljei már nem bírták, magát kötöztette keresztre, hogy tanulmányozhassa a szenvedő emberi test anatómiáját és minden részletét.
Az elkészült mű nem csak művésztársait ejtette ámulatba, hanem mesterét, Hellmert is.
A feszület az 1892-93. évi Országos Képzőművészeti Kiállításon a Műcsarnok fő helyén a bejárattal szemben kapott helyet és a látogatók csodájára jártak. A mű annyira kedvelt lett, hogy másolatai az ország különböző részeibe kerültek, jutott belőle Pozsonyba, Budapestre, Szegedre, Gödöllőre, de még az angliai Exeterbe is. Végül ennek bronz másolata került később a művész sírja fölé is a Kerepesi temetőben.
Fadrusz első nagy megbízását szülővárosától kapta. A pozsonyi koronázási domb helyére kellett egy monumentális emlékművet elkészíteni. A művész Mária Terézia magyar királynő alakját választotta, azt a pillanatot, amikor a pozsonyi országgyűlésen a magyar főnemesség védelmezőn állt Mária Terézia trónja mellé.
A szobor átütő sikere végleg meghozta a hírnevet Fadrusznak, és végre jelentős anyagiakhoz is juttatta. Budapestre költözött és csakhamar megépítette korszerű műtermét és villáját a Naphegy déli lejtőjén.
A mester időközben újabb nagy megbízáshoz jutott. Kolozsvár városa ugyanis már régóta tervezte egy Mátyás-emlékmű felállítását. A mű elkészítésére kiírt pályázat első díját Fadrusznak ítélték.
A mű gipszmodelljét 1900-ban bemutatták a párizsi világkiállításon, ahol a több száz szobor között, a kiváló kortársainak és vetélytársainak, a nemzeti szobrászat megteremtőinek, Zala György és Strobl Alajos szobrásznűvésznek a műveivel együtt, a kiállítás Grand Prix elismerésével jutalmazták.
A bronzszobrot 1902 októberében avatták fel fényes ünnepségek közepette Kolozsvárott.
A Mátyás-szoborral szinte egy időben avatták fel Fadrusz harmadik nagy művét, a Wesselényi-emlékművet Zilahon. Az emlékmű az 1838-as nagy pesti árvíz hősét, a nép barátját, a harcos szellemű reformkori politikust ábrázolja, amint a lépcsős talapzatról lelépve az előtte álló jobbágy szemébe nézve annak vállára teszi a kezét.
Fadrusz még egy nagy megbízást kapott, Tisza Lajos szegedi emlékművét kellett elkészítenie, de a mester ebből már csak a főalakot alkothatta meg.
Ugyancsak tervezett egy monumentális emlékművet Erzsébet királynéról, de ennek megbízását nem sikerült megszereznie. A sikertelenség valósággal letaglózta, egyre súlyosabban jelentkezett tüdőbaja is, és ágynak esett.
Miközben a betegség egyre jobban elhatalmasodott rajta, ő még egyre tervezgetett.
Stószfürdőn, majd egy pesti magánszanatóriumban keresett gyógyulást. Tervei megvalósításában véglegesen megakadályozta korai halála 1903. október 25-én.
