A lánchídi csata

Nem, itt és most nem 1918-ról van szó, amikor I. Károly „Völkermanifest”-jében felszólította a különböző nemzeti közösségeket, hogy alakítsák meg saját tanácsukat. Talán úgy gondolta, ha itt a bukás, akkor jobb, ha mindenki más is bukik, nem tudjuk, de nem is ’56-ról van szó, hanem 1986-ról! Arról az évről, amikor kiderült, hogy a „legvidámabb barakk” sem volt feltétlen móka és kacagás…

Borítóképen: Ez már ’89, békés március 15.-i megemlékezés

1986. Ez volt az az év, amikor már látszott, hogy az úgynevezett Béketábor igencsak kifulladt, és a hosszútávú gazdasági versenyfutásban egyre inkább lemarad. Az „elvtársak” próbálkoztak ám, hogy valamiképpen mentsék a helyzetet (leginkább saját helyzetüket…), de a régi reflexek tovább dolgoztak, így a reformok csak amolyan tüneti kezelések voltak – legfeljebb a kuruzslók szintjén…

Gondoljunk bele; Csernobil komoly figyelmeztetés volt, a gerontokrácia a csúcsra járt – Brezsnyev, Andropov és Csernyenko három éven belül haltak meg, mint pártfőtitkár – Gorbacsov pedig bevetette a uszkorenyije (gyorsítás), és a peresztrojka (átstrukturálás) fogalmát…

Ami arra utalt, nagy a bajban van a Béketábor…

1986-ban, tehát harminchét éve csaptak össze a rendőrök a március 15-ei civil megemlékezés résztvevőivel. A békésnek indult séta erőszakba fordult, de erről az állami média nem számolt be. Figyelem, ez nem a sötét Rákosi korszak, hanem a németek találkozóhelyeként számontartott, sokszor szomszédai által irigyelt „szabad” Magyarország!

Egy cikket idézünk, ami 1990. március 15-én jelent meg, melyben Pongor Sándor ezredessel készült interjút tartalmazza (részletek):

– Ön azt mondta nemrég egy pártok közötti konzultáción, ’83 óta nem volt felhatalmazása a rendőrségnek arra, hogy erőszakosan oszlasson tömeget – mondja a kérdező, mire azt a választ kapja, hogy:

– Mint mondottam – és ezt tudom is vállalni, pontosabban csak ezt tudom vállalni -, nem volt a Vencel térhez hasonló jelenség, és még… sorolhatnám. Tehát nem volt rendőrkarhatalmi fellépés.

– Kérem, definiálja, hogy mi a rendőrkarhatalmi oszlatás! – szól az újabb kérdés, és jön is a válasz:

– Kérem tisztelettel, van nekünk egy alaki-karhatalmi szabályzatunk, ebből indulunk ki. Ez egy belső utasítás, nem kihirdetett jogszabály ugyebár, ami most kritika tárgyát szokta képezni. <…> Karhatalmi egységben történő tömegoszlatásról e szabályzat szerint akkor beszélünk, amikor a karhatalmi egység a megfelelő alakzatot fölveszi.

– Ha a karhatalmi oszlatás kritériuma, hogy zárt alakzatban vonuljanak fel, akkor eszembe jut ’86. március 15-e, a Batthyány téri epizód. Ott pontban 15 órakor zárt oszlopban vonult fel a rendőrség – mondja a riporter, mire ezt kapja vissza:

– Más az, amikor a helyszínre vonul, és más az, amikor a tömeggel szemben.

– A budai Batthyány térről beszélek… Elöl jött egy hangtölcséres rendőrautó… – mondja a választól meglepett riporter.

– Jajaja! Igen, tudom. Az egy karhatalmi felállás volt! De hadd mondjam azt, hogy nem fér a két dolog össze. Ott igazoltatás volt. Karhatalmi alakzatban nem lehet igazoltatni.

– És este a Lánchídnál? – így a kérdező, és jön is a válasz:

– Évek óta az a gyakorlat alakult ki a fővárosban, hogy vannak a hivatalos március 15-i rendezvények, és vannak az úgymond nem hivatalos… séták. <…> ha jól emlékszem, a Roosevelt téren, a Belügyminisztériummal szemben álltak meg, nem hiszem, hogy többen, mint 5-600-an, és ugye az volt, hogy a teret úgy kell zárnunk, hogy nem mehetnek a Parlament irányába, menjenek át Budára.

– Átterelték őket – jegyzi meg a riporter.

– Ez ott ugye elhangzott, és azzal, hogy nem mehetnek ebbe az irányba, csak egy lehetőség van, át Budára, de figyelmeztetve lett a tömeg, hogy ha nem oszlik szét, és átmegy Budára, akkor a Clark Ádám téren rendőrileg zárt térre érkeznek, ahol újra igazoltatásra kerül sor.

– Ön hallotta ezt a felszólítást?

– Ez így volt megbeszélve. Nem én mondtam. Hogy szó szerint mi hangzott el, ezt én nem tudom megmondani.

– Ön hol volt ez idő alatt? – kérdezi a riporter.

– Amikor elindult a rendőrsorfal a tömeg után, én már azzal együtt mentem. Lemaradva. A tömeg elment, nem volt az közvetlen tömegkísérés, ha lehet mondani, a tömeg szinte már átért, amikor a rendőrsorfal elindult. <…> én voltam akkor már ott a parancsnok, az átmenő egység parancsnoka, többen jöttek… mert a másik oldalon már folyt a személyi igazolványok elvétele. A délutáni gyakorlatnak megfelelően.

– Ez törvényes?

– Nem. A személyit nem szabad elvenni. De délben annyi embert kellett igazoltatni, hogy nem győzték írni, és menet közben jött az utasítás, hogy vegyük el a személyit.

Eddig az idézett cikk, és most jöjjön, hogy a már akkor sem jogszerű – de ugye a régi reflexek… – eljárás hogyan történt, és milyen következményekkel járt:

A résztvevők csak a rendősök sorfala között juthattak le a hídról, közben sorra gyűjtötték be a személyiket, aki pedig ellenkezett, azt az egyenruhások megverték. De kaptak a hosszú hajúak is, lendült a gumibot bárkire, ha ellenszenves volt nekik. Kutyás rendőrök és gázspray bevetésével próbálták megfélemlíteni az embereket.

Fél kilencre kiürítették a Lánchíd környékét. Állítólag félezer igazolványt gyűjtöttek be, amit már akkor is többen jogtalannak tartottak, mint ahogy a tömeg oszlatására tett intézkedéseket is, hiányolva az előzetes szóbeli felszólítást vagy a brutális fizikai erőszak használatát.

A személyi igazolványokat hetekkel később adták vissza az iskolaigazgatók, főnökök, többek 500-3000 forintos tárgyalás nélkül kiszabott pénzbüntetést kaptak.

A napközben és este történtek nem kerültek a híradásokba. A híradókból teljesen kimaradtak, az aznapi Esti Hírlap és a két nappal később megjelenő reggeli napilapok sem hozták le a történteket, bár a hivatalos ünnepségről részletesen beszámoltak.