A leghűségesebb falu: Susa
Talán nem sokan hallották a falu történetét, és talán még kevesebben vannak, akik tudják, hogy egyáltalán hol található ez a festői szépségű falvacska. Határmenti település – olyannyira, hogy a „buszforduló” és az Uraj patak után egy kis kaptatón pár perc alatt elérjük azt a határt, ami Léhy Gábor községi bírónak köszönhetően ma ott, és nem a falu túloldalán húzódik, elvágva ezzel Magyarországtól a ma 240 fős települést.
Borítóképen: A Léhi ház ma, melynek kertjében készül Léhy Gábor községi bírót ábrázoló híres kép. A határ ma is a dombtetőn van…
Már csak személyes érintettségünk okán sem tudunk (meg valójában nem is akarunk!) elfogulatlanul állást foglalni abban a kérdésben, hogy annak idején pontosan hogyan zajlottak az események. De;
Tény, hogy bár Susát 1919. augusztus 1-én a cseh intervenciós seregek megszállták s így cseh fennhatóság alá került a trianoni béke határozata alapján, 1922. október 21-én mégis visszaadták, a település így visszatérhetett!
És az is tény, hogy Léhy Gábor érdemei elismeréséül V. osztályú Magyar Érdemkeresztet kapott. A kitüntetés átadására 1929. december 11-én került sor Susán, egy ünnepi keretek között megtartott községi képviselőtestületi díszközgyűlésen. A községi bíró feltehetően ekkor kapta a Magyar Nemzeti Múzeumhoz 2010. körül letétkénbe adott ezüst végű emlékbotot is. A nagybecsű tárgy az Örök megújulás című időszaki kiállításon került bemutatásra.
A történet dióhéjban ennyi, ugyanakkor vannak bizonytalanságok a történetben. Ennek oka talán a régi kommunista „merjünk kicsik lenne” történelemszemlélete, ami jellemzően mindig szembe megy a valósággal. Különösen igaz ez a népi emlékezetre… Azt valamiért sosem tisztelték. Talán, mert az nem mindig őket igazolta? Könnyen elképzelhető!
Sokáig ugyanis hivatalosan annyit lehetett tudni, hogy a 1921 őszén sorra kerülő néhány napos helyszíni szemlék során végül megszületett a döntés a visszacsatolásról, de sokan vitatják, hogy erről népszavazás döntött volna. Igen, erre vonatkozóan igen nehézkes a kutatás, mert a magyar delegáció rendezetlen irataiból kell kihámozni az igazságot, ugyanakkor;
A faluban, és Ózdon is (közigazgatási értelemben a falu ma Ózdhoz tartozik, miután pár kilométerre van az egykori gyárvárostól) mindenki úgy tudja, hogy szavazás döntött, mégpedig egyértelmű, és elsöprő többséggel!
Ma már szerencsére vannak, akik elfogadják a tényeket, így a faluban megtalálható az úgynevezett „népszavazásos” emlékmű, mely feliratában is egyértelműsíti a népszavazás tényét! Nem feltétlenül mindegy, hogyan történtek az események, de tény, hogy a bíróbot felirata a községi bíró dícsérete (borítóképen):
„Susa község bírájának. A magyar határért! Runyai Sóldos Béla főispán”
Egyébként a kitüntetés története is érdekes, ugyanis Sóldos Béla főispáni előterjesztésében, amit a belügyminiszterhez intézett, megemlíti, hogy Léhyt hol megvesztegetéssel, hol pedig fenyegetéssel próbálták meggyőzni csehszlovák részről, de ő ellenállt a nyomásnak! Ugyanakkor – és ezt mindenki figyelmesen olvassa! – az is árja a főispán, hogy;
A bíró hazafias cselekedete ugyan példaértékű, de ezt kötelességből tette, amiért külön jutalom nem járna neki.
Ugye mennyire más szemlélet ez, mint a kommunizmus idején volt? Nem csoda, hogy a kommunista éra alatt a történet nem volt igazán középpontban… Igen, a hazafias kötelesség akkoriban még jelentett valamit! Szerencsére azonban egy 1929. október 5-én keletkezett belügyminiszteri válaszban arról értesítették a főispánt, hogy Léhy Gábor, érdemei elismeréséül az V. osztályú Magyar Érdemkereszt várományosa.
A megszállásról – ami ellen a lakosság mindig is tiltakozott! – Ignéczy Béla tanító kéziratos visszaemlékezése így ír:
„Az iskolában az 1919. évi augusztus 1-től 1922. október 20-ig tartó cseh megszállás alatt is magyar nyelven volt a tanítás, de a tót nyelvet is tanítani kellett heti 6 félórában. A megszállás ideje alatt az iskola magyar címere, zászlója és Hymnus táblája el volt rejtve… Egyébként az iskolától a csehek semmit el nem vettek.”
Tótot is tanítani kellett… Pedig egyébként nem volt (és azóta sincs!) egyetlen tót ajkú lakosa sem a falunak. De ez így ment akkoriban; előbb csak heti 6 fél óra, aztán pedig, ha már biztos a nyelvtudás, át lehet térni a teljes tót nyelvű oktatásra… Szerencséra nem így történt, de jól mutatja, hogy a falu népe – így a tanító is – bízott a visszatérésben, mert az elrejtett magyar jelképeket nem a kamrának szánták, hanem arra gondoltak, hogy kell az majd még!
Végül a személyes érintettségről. Ózdról a falu szántóit egy hosszan elnyúló domb vonulata zárja le, ami már erdős terület, kiválóan alkalmas túrázásra. A ’80-as évek közepén egy kis társasággal elhatároztuk, hogy vasárnapi ebéd gyanánt szalonnasütést rendezünk. Gyalog, a hosszan elhúzódó dombtetőn indultunk el Ózd határából, ahol akkoriban legelő volt, de a legelő hamarosan átváltott erdőbe. Turistajelzés akkoriban nem volt, így csak a magunk feje után mentünk végig a dombtetőn. A terv az volt, hogy délig megyünk, és ahol akkor leszünk, ott költjük el íncsiklandó ebédünket.
A terv sikerült, letelepedtünk, és nagy viccmesélős röhögések közepette meg is ettük a magunkkal hozott elemózsiát. Amikor ez megvolt, felkerekedtünk újra, ezúttal visszafelé, mert bizony közben már három óra körül járt; jól elmulattuk az időt…
Visszafelé valamelyikünk észrevett egy határkövet, ami jól látható volt, de csak a vissza-irányból, és az is egyértelmű volt, hogy mi bizony jócskán bekószáltunk a Csehszlovákiának nevezett micsurinország területére…
Nem volt vicces, mert akkoriban úgy őrizték a határokat a „baráti” országok, mint a szemük fényét, így tudtuk, gyorsítani kell! A következő pillanatban – mert akkor már persze alaposabban körbenéztünk – észrevettünk egy kőből épült építményt az erdőben, ahonnan aztán el is kezdtek ránk tüzelni! Nem tudni, hogy csak ijesztgettek, vagy komolyan gondolták, de tény, hogy mi már a határ innenső oldalán voltunk, a lövéseket meg a határ túloldaláról eresztették meg, pár odaordibált tót mondat kíséretében… Szerencsére egy karcolás nélkül megúsztuk, de még évekig meséltük egymásnak titokban, mert megállapodtunk, hogy soha nem mondjuk el senkinek! Hogy most mégis miért adom közre mindezt?
Talán a határsértés már elévült, és mert sajnos az akkori csapatból már többen is távoztak közülünk, ezért azt gondoltam ideje rögzíteni az eseményeket. Szóval így történt a mi illegális zöldhatár átlépésünk, és így lőttek ránt a „baráti” ország határőrei.
És mindennek mi köze van a susai bíróbothoz, és a leghűségesebb faluhoz?
Csak annyi, hogy ez ott történt, és még annyi, hogy a visszatérésről akkoriban nem hallottunk, csak azt vettük észre, hogy nagyapáink valamiért mindig óriási tisztelettel beszéltek a susai emberekről.
