A magyar ipar remekei: Mindennapi kenyerünket add meg…
A gyári készítésű fehér kenyér az iparosodás és a haladás jelképévé vált az 1920-as évek Amerikájában. Az, amit akkor – és különösen ma… – fehér kenyérnek tekintenek a tengerentúlon, köszönőviszonyban sincs azzal a fehér kenyérrel, amelynek nagyipari előállítását magyar találmányok sora teszi lehetővé. Szerencsére nálunk még megmaradt az a klasszikus kenyér, amit száz-százötven évvel ezelőtt is fogyaszthattak eleink.
Borítóképen: Fehérkenyér
Persze ez utóbbi alatt nem az olcsóságra törekvő fehér kenyér megjelölésű, ámde élvezeti értékében korántsem kiemelkedő kenyerekre gondolunk. Nem is véletlen, hogy az élelmiszer hatóságok egyre szigorítják a „kenyér” megjelölés használatát! Igen, tudjuk, hogy a kenyér nem csak élelmiszer, hanem minden korban társadalmi, politikai jelentőséggel is bírt, gondoljunk csak a „háromhatvanas kenyér” valamikor politikai, sőt pénzügyi jelentőségére, ami a forint 1946-os bevezetése után sokáig a magyar fizetőeszköz értékállóságát hivatott bizonyítani!
Ennyi bőven elég is politikából, mi inkább a kenyér történetét, és azon belül is annak magyar vonatkozásit vesszük górcső alá, hiszen a mai fehérkenyér (illetve annak rengeteg változata!) nem jöhetett volna létre a magyar mezőgazdaság és ipar sikere nélkül!
Messze kell visszamennünk a történetben (már az ősi Mezopotámiában is…), de maradunk a Kárpát-medencében;
Az avarokat – akik a legújabb kutatások – és a geszták, valamint a krónikák tanúsága – szerint a hunok Kárpát-medencében maradt csoportjait jelentették, nagyállatartó népként ismerjük, ugyanakkor pontosan tudjuk, hogy kenyérbúzát termesztettek, de mellette a több, mint tízezer éves múlttal bíró tönkebúzát (vagy kétszemű búza) is termesztették, az árpát pedig feltehetően nem emberi, hanem állati fogyasztásra termelték.
Hogy ez mennyire fontos volt számukra, azt azok a leletek bizonyítják, miszerint a legeltetést és a művelésbe vont területeket időszakonként váltogatták, ezzel biztosítva a talajerő fenntartását.
A fentiek tehát azt jelzik, hogy önellátásra már a 6. századtól tervszerű mezőgazdálkodás keretében termesztették a kenyérbúzát. Ennek pedig igen komoly jelentősége van, hiszen a gabonaféléket ekkoriban jellemzően kétféle formában fogyasztották; míg korábban gyűjtögető őseink a nyers magokat rágcsálták, a római korban már gabonakásaként, illetve a görögöktől átvett kelesztett kenyérként is fogyasztották. Bár az i. e. 2100-re datálható Hammurabi törvénykönyve tesz elsőként említést az erjesztett kenyérről, Európában valójában az időszámításunk előtti 5. században jelenik meg a kelesztett kenyér, illetve az első kezdetleges, kézerővel hajtott, garattal és 2 őrlőkerékkel ellátott primitív malom.
Mire az avarok megérkeznek a Kárpát-medencébe, ismerik ezeket a technikákat, illetve pontosan ismerik (sőt, feltehetően sokkal jobban ismerik, mint az akkori nyugati népek!) a gabonatermesztés fortélyait.
Ebbe a közegbe érkezik meg a (második, vagy harmadik) honfoglalóként Árpád népe megérkezik a Kárpát-medencébe. Amit itt talál, hasznosítja, de nem szolgai módon másolva az avarok technikáit, hanem fejlesztve, kiegészítve azzal a tudással, amit magukkal hoztak.
Ennek köszönhető, hogy a magyarok által lakott Kárpát-medencében sokkal ritkább volt az olyan aranyrozs-mérgezés, mint az I. sz. 1000-ben Szent Antal tüzeként feljegyzett esemény, ami Nyugat-Európában éppen akkor következett be, amikor a gall-római vízimalmokat lerombolták, és a megmaradtakat sem tartották karban…
Nem, a Kárpát-medencében – köszönhetően a kedvező természeti adottságoknak, és a folyamatosan változó, ámde mindig átgondolt gazdálkodásnak! – nem voltak jellemzők az ilyen mérgezések (de azért voltak), illetve az olyan mértékű, a lakosságot megtizedelő éhínségek sem, mint Európa nyugati felében.
Ez azzal is összefüggésben lehet, hogy a Kárpát-medencében nem volt kizárólag főúri kiváltság a fehérkenyér, még akkor sem, ha nem volt kizárólagosan elterjedt, és a történelmi Magyarországnak is bőven voltak vidékei, ahol a természeti adottságok okán a „pórnép” igazán soha nem látott és evett fehérkenyeret.
Igen ám, de egyre komolyabb problémát jelentett – megint csak inkább Európa nyugati felén, hiszen ott korábban indult meg az urbanizáció – a nagy népsűrűségű területek megfelelő kenyérrel való ellátása! Márpedig ez fontos volt, mert ettől olcsóbb energiaforrás nemigen volt.
Magyarországon már a 14. századtól általános volt a kenyérfogyasztás (értjük ezalatt, hogy tömegek ételévé vált!), de az ipari forradalom, és annak hatásaként a nálunk is megjelenő városiasodás a 19. századra komoly problémát jelentett az ellátásban.
Csak példaként említjük, hogy az Egyesült Államokban még az 1900-as években is 90 százalékban házi sütésű kenyeret ettek az emberek, addig ez nálunk már akkor sem volt így a városokban, ahol malmok, pékségek ontották a jobbnál jobb pékárukat! Falun persze más volt a helyzet, hiszen akkoriban a kenyér, mint késztermék szállítása nem volt megoldott.
Erre a hosszas történelmi kitekintőre azért volt szükség, mert fontos tudni, hogy Magyarország szerepe a kenyér világélelemzési elterjedésében (különösen a fehérkenyér esetében!) nem előzmények nélküli – még akkor sem, ha az igazán robbanás-szerű fejlődés két magyar vonatkozású találmánynak köszönhető, meg annak az értelmezhető méretű belső piacnak, amit a Magyar Királyság, illetve a Monarchia jelentett!
És mi volt ez a két magyar találmány? Ez első a kéregöntés, amely ugyan eredetileg 1812-ből eredeztethető, az angol John Burn találmányaként, és az is igaz, hogy Amerikában és Angliában már alkalmaztak egy jobb kereket eredményező eljárást, de Ganz ezt tökéletesítette, és ami különösen fontos, hogy tömeggyártásra alkalmassá tette az eljárást! Ez az, amit sem az angolok, sem az amerikaiak nem tudtak megugrani!
A tömeggyártás viszont olcsóságot jelent – miközben a minőség a Ganz-féle eljárással nem romlott, sőt a lehető legjobb lett!
A legtöbben ennyit tudunk Ganz Ábrahámról, de érdemes még elidőzni kicsit személye körül; a svájci Unter-Embrach városkában született 1814. november 6-án, régi svájci polgárcsalád harmadik gyermekeként, és csak 1841 augusztusában érkezett Budapestre, de – miután egy igen befogadó közegbe érkezett! – nyugodtan kijelenthetjük, hogy magyarrá lett!
Már csak azért is, mert a Szabadságharc mellé állva ágyúcsövek öntésével segített, 1849-ben „Ne bántsd a magyart!” feliratú ágyúcsöveket öntött!
Svájci állampolgárságának köszönheti, hogy – miután Haynau őt is letartóztatja – csak hat hetes fogságra ítélték, de abból is csak pár napot kellett letöltenie.
És milyen szerencse! Ugyanis ’48 után rengeteg munkával kiépítette a Ganz-birodalmat, ami jóval túlélte őt. Hogy mennyire a munka és a kötelesség rabja volt, halála bizonyítja; 1867. decemberében a Dunán túl korán kezdett zajlani a jég, ezért nem tudta teljesíteni szerződésben vállalt kötelezettségét, valamint testvére, Konrád egy örökletes betegségben elhunyt, amely őt is érinthette, így 1867. december 15-én palotájának egyik emeletéről levetette magát…
De ez Ganz Ábrahám történetének csak az egyik része, a másikat talán kevesebben ismerik! Amikor Magyarországra érkezett, a Széchenyi István kezdeményezte a József Hengermalom Társulat gőzmalom öntödéjében kezdett dolgozni szerelőként, de hamarosan ő lett az „első öntőmester”! A történetet innen ismertettük a fentiekben, de ami az igazán lényeges, nem más, mint, hogy egy malom öntödéjével indult honi karrierje!
Halála után az általa alapított cég részvénytársasággá alakult Ganz és Társa-Danubius Villamossági-, Gép-, Waggon- és Hajógyár Rt. néven, melynek Mechwart András lett a műszaki igazgatója, majd vezérigazgatója!
Miért olyan fontos ez? Mert bár éppen a malomipar nem szerepel a vállalat egyébként igen hosszú nevében, éppen 1874-ben Mechwart találta fel a kéregöntésű, rovátkolt hengerekkel dolgozó hengerszéket, és ezzel a magyar malomipar aranykorát hozta meg!
A ridegtartásos állattenyésztés lecsengésével Magyarországnak a XIX. század első felében a búza lett Magyarország egyik legjelentősebb exportcikke. A korábbi legelőket feltörték, a folyószabályozásokkal nagyobb termőterületeket nyertek (mostanában már sokan azt mondják, talán túl jó munkát is végeztek a kor szakemberei, mert mára már nem a víz elvezetése, hanem megtartása került előtérbe…), a nagy szürkemarha csordák eltűnőben voltak.
Széchenyi felismerte, hogy komoly üzleti lehetőségek vannak abban, ha a búzát nem szemes állapotban, hanem tovább feldolgozott termékként értékesítik, ezért alapította meg a már említett József Hengermalom Társulatot, melyet viszont tíz évig nem követett újabb… De, ami késett, az nem múlt el, hamarosan sorra épületek a malmok!
A malomipar fejlődésével a század második felére a liszt is legalább olyan fontos kiviteli termékké vált. Budapest ekkoriban a világ legnagyobb malomipari központja volt egészen az 1890-es évekig!
Ekkortól az egyesült államokbeli Minneapolis mögött a világranglista második helyét tudhatta magáénak. A századforduló idején Magyarország malomipari őrlési kapacitása évente nagyjából 7 millió tonna gabona feldolgozását tette lehetővé, a termelés 4-5 millió tonna között mozgott.
A hivatalos statisztikák szerint Magyarországon 1863-ban 147, 1906-ban pedig már 2.040 gőzmalom volt üzemben.
Látható tehát, hogy Ganz és Mechwart találmányai milyen hatással voltak a magyar amlomiparra, az exporton keresztül pedig az egész magyar gazdaságra!
Az ekkoriban kibontakozó ipari forradalmak, a városi lakosok hatalmasra nőtt élelmiszerigénye és a kiváló minőségű magyar búza és liszt okán szinte az egész világ a magyar gabona felvevőpiacává vált. Angliában, Franciaországban, a Németalföldön, de a távoli Brazíliában és Japánban is a finom magyar liszt volt a mértékadónak tekintett minőség!
A magyar malomipar elsőként alkalmazta a gyár kéregöntéssel készült különleges keménységű malomhengereit, a hengerszékek forradalmasították a kenyérgabona őrlését, jelentős technikai fölényre téve szert, a magyar malomipari gépgyártás pedig nemzetközi szinten is vezető pozícióba került.
A magyar malomipart világszerte tanulmányozták és másolták, a kor legbecsesebb iparága volt műszaki és technikai vonatkozásban egyaránt.
Nem véletlenül említettük az Európában nagynak számító belső piacot. Akkoriban a Monarchia belső piacának nagysága lehetővé tette olyan nagyberuházások végrehajtását, melyeket az akkori protekcionista kereskedelmi gyakorlatok mellett kisebb piacokat jelentő országokban egész egyszerűen nem tudtak nyereségessé tenni!
És igaz ez a cseh és osztrák ipar termékeire is, ahogy a Rimamurányi Vasmű acélipari, ahogy a Diósgyőrben gyártott lövedék- és fegyver és vasúti sín termékeire is!
Észre kell venni, hogy a monarchia az első világháború előtti formájában egyrészt önellátó gazdálkodásra volt képes, másrészt komoly konkurenciát jelentett a német, és különösen a brit ipari termékeknek, és ahogy cikkünkből kiderül, még a mezőgazdasági termékek területén is!
Talán véletlen, hogy el kellett tűnnie egy ilyen ütőképes gazdasággal rendelkező közép-európai gazdasági- politikai hatalomnak? Sajnos azt kell mondjuk, nem véletlen…
De vissza amalomiparhoz! Amikor Magyarország területe az 1920-as diktátumok okán lecsökkent, és addigra megszűnt a Monarchia is, eltűnt a belső piac, termőterületek vesztek el, de a gépek és berendezésekben is esett kár, a protekcionizmus pedig a kereskedelmi lehetőségeket is beszűkítette, majd jött a nagy gazdasági világválság…
Ezzel a magyar gazdaság ezen húzóágazatát is kiiktatták a versenytárs nagyhatalmak, a magyar malomipar pedig – bár továbbra is kiváló minőséget produkál! – már soha nem nyerte vissza korábbi vezető szerepét.