A magyar nemzet eredete – ahogy 1911-ben látták

A magyarság eredetével kapcsolatban mindig is komoly viták voltak, mi itt és most nem fogunk állást foglalni egyetlen vélemény mellett sem, csak azt szeretnénk bemutatni, hogy korábban hogyan látták, milyen vélemények voltak immár több, mint 110 évvel ezelőtt. Érdekes módon a mai viták is visszaköszönnem a múltból…

Borítóképen: Lotz Károly múzeumi falfestményei: Árpád a legyőzött fejedelmek hódolatát fogadja

De ez utóbbit tényleg csak érdekességként közöltük, ugyanis nem gondoljuk, hogy különösebben nagy tanulságokat kell elvonni, azt azonban azért megjegyezzük, hogy a források gyűjtése során néha úgy érzetük, mintha nem igazán változott volna semmi.

A leginkább használt forrás Marczali Henrik A magyar nemzet eredete és alakulása című írása, ugyanis ennek bevezetőjében találtunk egy olyan mondatot, ami arra mutat, hogy a szerző igyekszik minden nézetet bemutatni, és nem kardoskodik egyetlen igazság mellett sem, inkább csak valószínűségeket keres:

„Nem követhetjük azokat, akik még az özönvíz előtt is tudnak magyarokról; még azokhoz sem csatlakozhatunk, akik dogma gyanánt hisznek a szittyák, vagy legalább is a hunnok, magyar voltában. Elmondjuk az adatokat, és ha nem is jutunk bizonyos eredményre, legalább megjelölhetjük azt, ami még legközelebb jár, ha nem is a bizonyossághoz, de a valószínűséghez.”

Aztán persze ki-ki döntse el, hogy ez sikerült, vagy sem, mi – mint mondottuk – nem foglalunk állást ebben a témában, ebben a cikkben. Nézzük tehát, és kezdjük a magyar nyelvvel, mert bizony ez a téma is legalább olyan bonyolult, mint a magyarság eredete!

Volt egy időszak, amikor a magyar nyelvet rokonságba hozták a héberrel. Ezt az eredetet különösen a teológusok hirdették, de még Horvát István (Székesfehérvár, 1784. május 3. – Pest, 1846. június 13., magyar történész, bölcsészdoktor, egyetemi tanár, a 19. századi alternatív nyelvészkedés vezéralakja) is azt mondta, hogy „pözsög a biblia” a magyar nevektől.

Vele szemben „Báró Eötvös József, a nyugati kultúra fennkölt lelkű apostola, nem mondott le a reményről, hogy egykor ki lehet majd mutatni az indogermán nyelvekkel való rokonságát”.

És akkor itt a harmadik teória, a finnugor nyelvrokonság. A szerző szerint a gondolat Gottfried Wilhelm Leibniztől (Lipcse, 1646. július 1. – Hannover, 1716. november 14., német polihisztor: jogász, diplomata, történész, matematikus, fizikus és filozófus) ered: „köztudomású, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik”.

Az állítás bizonyítását még a XVIII. században megkezdik: Sajnovics János a lapp nyelvvel, Beregszászi Nagy Pál a törökkel hasonlítja össze. A XIX. században egyrészt Reguly Antal, Budenz József és Hunfalvy Pál, másrészt Vámbéry Ármin tudományos alapot szereztek ennek a tannak.

De bárminő fontos egy népre nézve nyelve, származását maga a nyelve még sem határozhatja meg.

Igen, azt maga Marczali Henrik állítja, és ez az állítás mintha manapság is rengeteg alkalommal elhangzik! Hangoztatói azt mondják, hogy a nyelv – mint felvett kulturális elem – értelemszerűen történelmünk része, ugyanakkor a valódi rokonság pusztán a nyelv alapján nem állapítható meg, miután eredete olyan korokra vezet vissza, amikor az egyes népek rivalizálva egymással, gyakran keveredtek, egyes szavakat kifejezéseket, sőt, olykor egész nyelveket is átvettek egymástól! Ezzel szemben a másik oldal szerint a nyelvi, kulturális eredet minden kérdést tisztáz a magyarság eredetével kapcsolatban. Ítélje meg ki így, ki úgy, de a vita a mai napig tart!

A szerző azonban állításához hozza a példákat is:

„A magyarral rokon bolgár, alighogy a történeti életbe lép, elszlávosodott. A normann nép Oroszországban szláv lett, Normandiában francia, onnét elkerülve, Angliában angol, Siciliában meg olasz.”

És van még egy igen fontos tény a szerzőtől: Az eredeti ugor nyelvkincs egész egyszerűen nem tartalmazhatott sok olyan szót, amit pedig 1911-re évszázadok óta használtak. Nemcsak az állami életre vonatkozó szavak, de a földművelést és kezdő ipart jelölő szavaink is török eredetűek, így a nyelv is rávezet arra, hogy a magyar nyelv megalakulásában része van a töröknek is.

„Még bonyolódottabbá teszi a kérdést az, hogy a keleti népek és a bizánciak kivétel nélkül töröknek tartották a magyart.”

És az érvek: a Szent Korona alsó részét is „Turkia királyának” adományozza Dukász Mihály görög császár. Csak a szlávok nevezték őket ugoroknak (vengri) és ez a név hatott nyugatra; ebből származott az „Ungarus”. Csak a magyar nevezi magát „magyar” néven ; se nem töröknek, se nem ugornak.

„Mindnyájan tudjuk, minő nagy, komoly tudományos harc dúlt e kérdések fölött. A »finnek« csakis nyelvészeti alapon küzdöttek, azon bizton is állanak. A magyarban azonban valami ösztönszerű idegenkedés van a finn rokonság ellen és ennek az előítéletnek talán van is némi jogosultsága.”

Azt már mi tesszük hozzá, hogy az a finnugristák hangoztatott nézete, hogy ez az idegenkedés a „halszagú rokonság” lenéző álláspontjából indul ki, és erre találtunk is bizonyítékot! Íme:

„A finnugor nép sohasem lép fel, mint harcias, pusztai lovasnemzet. A magyarnak egész életmódja, mióta a történelem színhelyére lép, inkább török-hunn rokonságra vall.”

Kinek lehet igaza? Nem, továbbra sem mondunk véleményt, de van még egy igen fontos megállapítás, amit érdemesnek tartunk megfontolásra, függetlenül attól, hogy ki melyik érvrendszert fogadja el:

„A magyarnak az a történeti jellemvonása, hogy már, mint keveréknép lépi át a történeti élet küszöbét, így nyelve kezdettől fogva gazdag, hajlíthatóbb, faja az ellentállásra és a további beolvasztásra alkalmasabb.”

Ezt az állítást igen nehéz lenne cáfolni – és talán egyik teória hívei sem teszik! -, így aztán mi abban maradtunk, hogy talán nem is az őseredet a fontos, hanem az, hogy – bármilyen is volt az! -, végülis arra készítette fel a magyarságot, hogy ezer évnél is több ideig fennmaradjon úgy, hogy egyedülálló kultúráját megőrizze!