A magyar STUKA a MÁVAG-ban született

A magyar repülőgépgyártást a második világháború során (is) erősen felfuttatták, több típust is gyártottak Magyarországon. Sajnos – ahogy ezt a kor megkövetelte… – ezek katonai gépek voltak, melyek nem csak a felderítést, vagy a légiharcot, de a földi célpontok lerombolását is szolgálták. Ez semmiképpen nem jó, de mi itt és most csakis a címben megjelölt gép műszaki és történeti vetületeivel foglalkozunk.

Borítóképen: MÁVAG Héja

A többi a történészekre tartozik… Nézzük tehát, mi a története a magyar zuhanóbombázónak! A STUKA szó a Sturz Kampf Flugzeug német kifejezés rövidítése, ami szó szerint zuhanóbombázót jelent. Amikor ezek a gépek (Junkers Ju 87) megjelentek a világháborúban, sokan azt gondolták, hogy ez egy olyan fegyver, ami már megjelenése idején eldöntötte a háború menetét, annyira félelmetes fegyver volt. Ezt nem kizárólag tényleges harci erejének, hanem jellegzetes hangjának is köszönhette, de a szakértőket természetesen inkább harcértéke érdekelte, és bizony az is elég komoly volt!

Nem csoda hát, hogy az akkori katonai vezetés tárgyalásokat kezdeményezett a STUKA licenszének átvételére, de ebből végül nem lett semmi.

Ennek az lehetett az oka, hogy a németek a csúcstechnikát még szövetségeseiknek sem akarták kiadni, na meg az, hogy igen komoly összeget kértek volna érte, ha mégis úgy döntenek, hogy átadják a gyártási jogokat. De akkor úgy tűnt, hogy szükség van ilyen gépekre, hiszen az amerikaiak és az angolok is lázasan dolgoztak ilyen típusú gépek megalkotásán!

A zuhanóbombázó különös tulajdonsága a függőleges zuhanás a támadás során. Ezt azonban nem is olyan egyszerű használható módon kialakítani, ugyanis 600 km/h alatti sebességű zuhanás esetén a csöves légvédelem könnyen lelőhette a gépet, nagyobb sebesség esetén viszont mechnaikai problémák merülhettek fel, illetve gondolni kellett arra is, hogy aztán a gépet ki kell kormányozni a zuhanásból, viszont az ekkor fellépő erők okán gondolni kellett a pilótákra gyakorolt élettani hatásokra is…

Ennek okán tehát a zuhanás során a gép nem kívánt gyorsulását meg kellett akadályozni!

Ezt a STUKA esetében elfordítható, illetve kinyitható ellenállásfelületekkel oldották meg, de volt más módszer is, méghozzá a motorfék légcsavar. Ez bonyolultabb, és talán érzékenyebb megoldás is, ezért a németek nem alkalmazták gépeiken. A fentiekből látható, hogy a zuhanóbombázóknak bizony erős korlátaik voltak, így végül nem lettek a háborút eldöntő tényezők, de az tagadhatatlan, hogy – erős pszichés hatása mellett! – igen sok kárt tudtak okozni így is az ellenségnek.

Talán ezért, vagy a szűkös anyagi lehetőségek miatt így a STUKA licenszének átvétele lekerült a napirendről, de aztán 1943-ban – nagy valószínűséggel kényszerűségből – újra felmerült a gondolata egy zuhanóbombázó kifejlesztésének. Mi volt ez a kényszer? Nos, minden jel szerint az, hogy a Honvédelmi Minisztérium ugyan már 1940-ben megrendelte az olasz Reggiane Re2000-es alapján építendő, végül Héja névre keresztelt repülőgépet, azt végül nem lehetett eredeti formájában gyártani, mert a gyártás közben hibákat találtak… Ezért az első sorozatgépek berepülésére csak 1942 őszén keríthettek sort!

A Csepelen gyártott motorral (1030 lőerős WM 14/B) felszerelt gép hadihasználhatósága sajnos akkorra már erősen csökkent, alakulatok már a fronton harci feladatot ellátó vadász- a Messerschmitt Bf 109 gép fejlettebb változatait repülték, győri gyártásuk is beindult.

Igen ám, de az addigra a Héja nevű gépre költött rengeteg pénz okán nem akarták elengedni a dolgot, így jött a Honvédelmi Minisztérium kérése a zuhanóbombázó kifejlesztésére a Héja alapjain. Mi sem mutatja jobban, hogy a gép felett kissé eljárt az idő, mint hogy a Héja első 100 darabos MÁVAG-Héja sorozat már csakis harckiképző századokhoz kerültek, illetve készültségi feladatokat láttak el.

Ekkor tehát befutott a kérés a Repülő Műszaki Intézethez, hogy fejlesszenek ki egy zuhanóbombázót a Héjából, illetve a MÁVAG-hoz, hogy ehhez új légcsavar és egyéb vezérlőberendezéseket szerezzenek be.

A gyár megbízásából Takátsy Tibor főmérnök, berepülőpilóta utazott Svájcba, az Esser-Wys cég által kidolgozott és a Dewoitin D 520 vadászgépre szerelt zuhanófék-légcsavar tanulmányozására. Sikeres próbák után, Takátsy ígéretet kapott a kísérleti gép Magyarországra küldésére, de ez nem történt meg…

A Repülő Műszaki Intézet közben a gép szárnyszilárdságát vizsgálta meg, hiszen meg kellett felelnie a zuhanóbombázókra jellemző nagyobb terhelésnek, és – miután Takátsy nem járt sikerrel – meghatározta a zuhanó féklap méretét, s hogy hová célszerű elhelyezni a szárnyon.

A MÁVAG a V-570 típusjelzésű „Héja” vadászrepülőgép szériapéldányát tervezte, illetve építette át zuhanóbombázóvá, a szárnyakra függeszthető 2 darab 250 kg-os bombával.

A gyári berepülések 1943 novemberében kezdődtek. A műszaki kívánalmak: 600 km/ó zuhanó végsebesség, max. 2400-as motorfordulattal (túlpörgés nélkül), a felvételi sugarak és magasságok behatárolását stb. a gyakorlat során állították be. 

1943. december 27-én a gép műszaki átadására került sor, a további vizsgálatokat már Ferihegyen, a Repülő Kísérleti Intézetben folytatták. Boskovits Sándor százados, majd az intézet parancsnoka, Dóczy Lóránd őrnagy is sikerrel próbálta ki.

A Magyar Királyi Légierőnek 1944. május 19-20-án adták át az első V-660 típusjelű zuhanóbombázót. Akkor már sok idő nem maradt a gyártásra…