A „Majerik”: a takarékosság előmozdítása és a segélyt igénylő tagok támogatása
1879. december 5.-én jegyezte be a Királyi törvényszék az a „korlátolt felelősségű szövetkezetet”, ami igen hosszú nevet kapott: A m. k. államvasutak Budapest állomásán alkalmazott személyzet takarék-és előlegezési egylete, mint szövetkezet. Az igazgatóság három tagból állt, az 1879. évi november 17-én tartott alakuló közgyűlés választotta meg az igazgatókat: Janik Béla, Majerik János és Hlatky Gyula.
Borítóképen: Józsefvárosi pályaudvar – a felvétel 1890 után készült. (forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.093)
Miután a társaság neve jóformán megjegyezhetetlen – még akkor is, ha a későbbiekben a MÁV teljes állományára kiterjesztve a Magyar Államvasútiak Takarék- és Személyszövetkezete nevet kapta -, a közbeszédben, különösen a MÁV alkalmazottainak körében az egyik első igazgató után csak „Majerik” néven emlegették.
Az intézményt Janik Béla állomásfőnök, felügyelő és Majerik János volt vizsgálófőkalauz alapították – eredetileg 1876-ban.
Janik Béla a belső adminisztráció és szervezés munkáját végezte, Majerik János viszont, mint vizsgáló főkalauz – abban az időben a MÁV-nak csak egy vizsgáló főkalauza volt – az államvasúti hálózatot bejárva tartotta a kapcsolatot a szövetkezeti tagok közé belépett vasutasokkal. Innen ered, hogy éppen róla nevezték el az önsegélyező társaságot.
A szövetkezet alapítása idején a MÁV a legnagyobb pályaudvara Budapesten Józsefvárosi pályaudvar volt, amelyet akkor „Losonci“ pályaudvarnak neveztek. A Keleti pályaudvar csak később 1896-ban nyílt meg, a Nyugati pályaudvar pedig megvolt ugyan, de az az osztrák-magyar államvasútnak volt a pályaudvara.
A Magyar Államvasutak Takarék- és Segélyszövetkezetét Józsefváros pályaudvaron azzal a céllal alapították, hogy halálozási segélyeket nyújtson, és megszorult tagjainak kölcsönöket szolgáltasson. A szövetkezet kezdetben, mint egylet működött, majd az 1879. évben, mint szövetkezetét a budapesti királyi törvényszéknél bejegyezték, utána szövetkezeti formában működött.
A szövetkezet tagja lehetett rangra, állásra, vagy beosztási helyre való tekintet nélkül minden vasutas, minden közalkalmazott és mindezek családtagjai, akik 18. életévüket betöltötték, de a 65. életévüket még nem töltötték be, ekkor a tagok 95%-a vasutas volt. Különböző tagcsoportok voltak, ezért a belépésnél nyilatkozni kellett, hogy ki melyik tagcsoportba kívánja a felvételét.
Egy és ugyanazon tagcsoportba tartozó tagok között nem tettek különbséget, egyforma a joga és kötelessége volt mindenkinek. A fizetendő tagsági díjak a belépés idején elért életkorhoz voltak kötve és függtek attól is, hogy ki milyen összegű halálozási segélyt kíván biztosítani. A rang semmit nem számított, mert úgy a fizetendő díj, mint a nyújtandó kedvezmény állásra és a szolgálati javadalmazásra valótekintet nélkül teljesen egyforma volt.
A szövetkezet alapszabályaiban belefoglalták, hogy a szövetkezet működési köréből a politikai és felekezeti kérdések, valamint a szolgálati és illetményszabályzattal összefüggő kérdések tárgyalása és megvitatása ki van zárva!
A szövetkezetnek a háborút megelőző időben már körülbelül 19.000-et meghaladó taglétszáma volt és a tartalékalapok vagyona a békeévek idején elérte az 5.000.000 aranykoronát.
A háború befejeztével azonban a szövetkezet taglétszáma 9.200 tagra csökkent és a hajdanában nyújtott 2.000 koronás halálozási segélyértéke 16 aranyfillérre apadt; ennek arányában csökkentek a szövetkezet által nyújtott egyéb kedvezmények értékei is.
1924-ben elhatározták, hogy új alapokra helyezik a működést, mert akkoriban – ahogy mondák – pár ócska íróasztalon kívül semmilyen vagyona nem volt az egyesületnek.
Sikerült is talpra állítani az egyesületet, és az egészen a második világháború végéig működött. A háború után a több más, hasonló önsegélyező egyesülettel együtt megszüntették. Mégis fontos, hogy volt ilyen szervezet! A „Majerik” története ugyanis története jól mutatja, hogy a MÁV-nál már nem is olyan sokkal az indulása után olyan, akkor különösen modernnek számító öngondoskodásra ösztönző, és nem utolsó sorban az uzsorásoktól megmentő szervezet működött, ami akár még napjainkban is megállná helyét.
Bár a „Majerik” talán már a mai vasutasoknak sem mond sokat, de nyugodtak kijelenthetjük, hogy a maga korában egy igen haladó szervezet volt!