Épített örökség Magyarság Tájak/korok Történelem Történelem Videók Világ

A Mátravidéki Erőmű építése

Tudjuk, mostanában a politikai színtéren is feltűnt az erőmű a közelmúltban történt adásvételek kapcsán, de mi ezzel nem foglalkozunk, cikkünkben kifejezetten és kizárólag az építéssel, annak okaival, a műszaki megoldásokkal foglalkozunk.

Borítóképen: Az erőmű kazánháza és szénszállító berendezése a hűtótóval

A Budapesti Általános Villamossági Részvénytársaság és a Magyar Villamossági Részvénytársaság egyesülésével megalakult Budapest Székesfőváros Elektromos Művei Rt. 1940-ben új erőmű építésébe kezdett. A beruházás helyszínének a Heves vármegyei Lőrinci község déli részét választották ki. Az erőmű mellé korszerű lakótelep és a Zagyva folyó által táplált hűtőtórendszer is épült. Az erőmű a Mátra délnyugati lejtőin megnyitott Petőfibánya lignitjére települt.

Akkoriban a főváros áramellátásában a kelenföldi, valamint a Révész utcai erőmű vett részt Budapest területén, de a bánhidai, a tatabányai, a Phöbus (Újpest akkor még nem volt a főváros része) is részt vett Budapest áramellátására szolgáló áramtermelésben. Igen ám, de a szakemberek úgy látták, hogy a helyreállítás után (!) az ezen erőművek által előállítható villamos energia 1949-re mindössze 142.000 kW, miközben arra számítottak, hogy akkor már 184.000 kW lesz az áramigény a fővárosban!

Az igaz ugyan, hogy a háború mind a termelésben, mind a felhasználásban nagy visszaesést hozott, de végül az addigi trendbe állt be a fogyasztás és annak növekedése:

A szűkös kapacitások okán tehát új erőművet kellett építeni, de nem csak a hiányzó, körülbelül 40.000 kW energiára kellett gondolni, hanem arra is, hogy 1949-50 után is tovább nő majd a fogyasztás!

Kézenfekvő megoldás volt megépíteni az új erőművet (azt sajnos nem tudjuk, hogy mi maradt a gépek, berendezések leszerelése után), de az már sokkal fontosabb, hogy miért éppen itt létesítették az erőművet. Miért Budapesttől 70 kilométerre építették fel az erőművet?

Az itteni alacsony fűtőértékű lignit szállítása nem lett volna gazdaságos, ára közelítette volna a sokkal jobb minőségű tatai és dorogi szenekét.

Az 1940-es létesítés oka az volt, hogy a relatív könnyen kitermelhető, ámde alacsony fűtőértékű lignitet akarták hasznosítani, a jobb minőségű szeneket pedig inkább a mozdonyok, egyéb gőzgépek, vagy éppen a gázgyárak számára akarták fenntartani. Igen, a háború után az óbudai gázgyár is újra termelt:

A másik fontos tényező pedig az volt, hogy a vasutak villamosítása ezekben az időkben nem volt előtérben, sem a gazdasági helyzet, sem pedig a nyersanyagok hiánya nem engedte meg, hogy erre gondoljanak. Az 1934-re befejezett Budapest-Hegyeshalom-Rajka vasútvonal villamosítása után csak 1956-ban következett a Budapest-Hatvan vasútvonal villamosítása… Ezért pedig a ’40-es évek első felében után szükség volt a jobb minőségű szenekre más felhasználásra is!

Ha a szén szállítása nem is volt gazdaságos, a villamos áramot minimális veszteségek mellett lehetett eljuttatni a fogyasztókhoz, így pedig a gyengébb lignitet is fel lehetett használni villamos energia termelésére.

Lőrinci, a petőfibányai drótkötélpálya

Az erőmű Lőrincitől 3 kilométerre délre épült fel, és az onnan 5,5 kilométerre lévő rózsaszentmártoni bányában kitermelt lignitre épült. Ez elsőre nem tűnik ideálisnak, de ez volt az a terület, ahol egy körülbelül 500.000 m² felületű mesterséges tavat is kialakíthattak, ami a turbinák kondenzátorai számára biztosítandó hűtővizet szolgáltatta.

A hűtőtó vízellátásának biztosítására a Zagyvaparton kisebb duzzasztóművet és átemelő szivattyútelepet létesítettek.

1.: Kötélpálya, 2.: Hűtőtó, 3.: Kazánház, gépház

A főváros a szükséges lignit biztosítására már előzetesen szerződést kötött a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.-vel, illetve a Mátravidéki Rt.-vel éves 500.000 tonna lignit biztosítására egészen 1980-ig, méghozzá úgy, hogy igény esetén a mennyiség növelhető volt 750.000 tonnáig.

Annak érdekében, hogy a lignitet hatékonyan égessék el (erre nagyon nagy szükség volt, mert az alacsony, mindössze 2.100 kalóriás lignit 60 százalék ballasztanyagot tartalmazott…), kísérleteket végeztek Nyíregyházán, Bánhidán, Ózdon, Péten és a jugoszláviai Dugarézában. Ehhez 15 vagonnyi anyagot használtak fel.

Végeredményben a kísérletek arra az egyértelmű eredményre vezettek, hogy a lignit megfelelő tüzelőberendezéssel biztonsággal és gazdaságosan tüzelhető el.

Az összes szóba jöhető technológia vizsgálata után a szakaszos légaláfúvásos vándorrostély alkalmazása mellett döntöttek, ami akkor a költségek és a gyártás szempontjából is a legkedvezőbb volt. Szintén kísérletek eredményeképpen állapították meg, hogy gazdaságossági szempontok szerint a gőznyomást 80 atmoszférában, a gőz hőfokát pedig 500 C⁰-ban határozzák meg.

Az erőmű kazán és gépháza építés alatt

Igen ám, de az akkori háborús viszonyok között nem tudtak molibdénhez hozzájutni, ezért a nyomást és a hőfokot le kellett csökkenteni.

Erre azért volt szükség, mert akkorra már a beruházás olyan előrehaladott állapotban volt, hogy nem lehetett áttervezni, így a működés során fokozatosan emelték az értékeket, míg végül elérték, hogy a nyomás ugyan csak 69 atmoszféra lett, de a gőzhőfokot sikerült az eredetileg tervezett 500 C⁰-ra felvinni.

Milyen teljesítményre tervezték az erőművet? Nos, az igényekből indultak ki, és ez a főváros energiaszükséglete, illetve annak várható emelkedése volt, valamint már akkor, 1940-ben is tervben volt a már említett Budapest-Hatvan vasútvonal villamosítása is, tehát ez utóbbival is számolni kellett.

Az udvari szén és salakszállító szalaghidak építés alatt

Az ehhez szükséges gépek méreteit, illetve ezzel teljesítményének meghatározása is elsősorban gazdaságossági szempontok alapján történt. A több kis géppel ugyan pontosabban lehet szabályozni az energiatermelés szintjét, ugyanakkor összes bekerülési költségük magasabb, mint a kevesebb nagyobb gép összes költsége, ezért úgy döntöttek, hogy a kelenföldi nagynyomású gépegységek teljesítményt célozták meg.

A kazánok táplálásához óránként 150 tonna lignitet kellett biztosítani, amit kötélpálya szállított az erőműbe, a salakot pedig futószalag szállította ki a kazánok alól.

A fenti megfontolások alapján az erőműben a kiépítéskor 4 gépegység került felállításra. Egy-egy turbóegység állandómaximális teljesítménye 34.000 kW volt. A turbinák B.B.C. rendszerű kétházas kivitelben készültek. A nagyobb hőgazdaságosság elérésére a turbinákon 3 megcsapolás készült, a megcsapolt gőzzel a tápvizet kb. 160 C°-ra lehet előmelegíteni.

Minden gépcsoporthoz két-két gőzkazán tartozott, melynek állandó maximális teljesítménye óránként 70 tonna gőz. Átmenetileg egy órán keresztül pedig 78,5 tonna gőz termelésére képesek. A kazánok vándorrostély tüzelésűek voltak szívó- és nyomóléghuzammal, tápvízmelegítővel és légelőmelegítővel voltak ellátva.

A drótkötélpálya fejállomás az erőműben

A generátorok teljesítőképessége 44.000 kVA, a termelt áram feszültsége 10.500 Volt. A szabadtéri transzformátorállomáson gépegységenként 1-1 transzformátor a feszültséget 100.000 Voltra emelte. A 100kV-os gyűjtősínről ágazott le a budapesti kettős távvezeték.

És ekkor jött a baj…: az erőmű gépi berendezéseinek jóvátételre való leszerelése 1946 nyarán fejeződött be. A várható fenyegető energiahiányra való tekintettel az iparügyi miniszter már ezt megelőzően, 1945. augusztusában utasítást adott az erőmű leszerelt gépegységeinek újból való legyártására.

A gyáripar akkori helyzete azonban nem tette lehetővé a gyártás megindítását.

Végül 1949-ra pótolták a gépeket és berendezéseket, így 4 év szünet után ekkor indulhatott újra az áramtermelés az erőműben.  A villamosenergia-szolgáltatás tehát 1949. július 25-én megindult. 1954-re a kezdeti üzemzavarokat kiküszöbölve a 128 MW-os beépített kapacitásával (a Kelenföldi Erőmű mellett) Magyarország akkori legnagyobb erőműveként működött a Mátravidéki Erőmű.

Az újra felszerelt erőmű is feltűnik a filhíradón:

Ajánlott Cikkek