A Nagy-Budapest víziók

Nagy-Budapestnek nevezik Budapest 1950. január 1-jén kialakult területét, bár a város hivatalos neve továbbra is Budapest maradt. Bár az évszám azt sejteti, hogy ezt a város történelmében jelentős lépés az akkor regnáló új rendszer találmánya volt, azt kell mondanunk, hogy ez erős tévedés.

Borítóképen: Fridrich Lajos címerfestő és Altenburger Gusztáv címergyűjtő által készített címer Budapest számára, Budapest egyesítésekor 1873-ban. A címertervet Pest Buda és Óbuda testülete 1873. május 29-én elfogadta

A téma ugyanis már a 19. század végén is napirenden volt, a szellemi és gyakorlati példát minden bizonnyal Nagy-Bécs 1890-es kialakítása jelentette, amely érthetően nagy hatással volt a folyton versengő társfővárosra.

De most ugrunk egyet az időben: az MDP (Magyar Dolgozók Pártja sztálinista irányvonalat követő kommunista párt volt Magyarországon 1948 és 1956 között) Nagy-Budapesti Pártbizottságának Titkársága 1949. január 25-i ülésén úgy döntött, hogy a párt felső vezetéséhez fordul: hozzon határozatot Nagy-Budapest létrehozásáról. Mint tudjuk, nem kellett egy év, és a közigazgatási eljárást le is folytatták.

Bár akkoriban így tálalták, de ahhoz, hogy ilyen sebességgel végrehajtsák a feladatot, nem az akkori fényes szelek vörös vitorlát dagasztó segítsége kellett, hanem valami egészen más…

Hát akkor mi? Nos, Magyary Zoltán 1938-ban végrehajtott részletes városkörnyék-vizsgálatot végzett. Ebben azt vizsgálta, hogy az egyes, az akkori Budapest környékén fekvő települések mennyiben tekinthetők a nagyvárosi maggal teljes életközösséget fenntartó lakótelepnek. Ehhez egy úgynevezett periferiális indexet rendeltek minden településhez, melyet a népesség növekedése, a lélekszám, az agrárfoglalkozásúak aránya és a városmagtól való távolság alapján határoztak meg.

Miután 1939-ben az akkori Budapest környéki településeken a szélsőjobb nagy választási sikereket ért el, a kormányzat hajlott rá, hogy végre felgyorsítsák a folyamatokat, mert nem szerették volna, ha egy szélsőjobbos gyűrű alakul ki az akkori Budapest határain túl. Volt tehát politikai motiváció, és ez 1950-ben is pontosan ugyanúgy fennállhatott!

Fentiek okán 1942-ben felkérték Szendy Károlyt, hogy részletes terveket dolgozzon ki Nagy-Budapest létrehozására. Szendy a Magyary-féle városkönyék-vizsgálat eredményeire támaszkodva egy tudományos igényességű vaskos kötettel jelentkezett Tanulmány Nagy-Budapestről, megalkotásának előfeltételeiről és lehetőségeiről címmel.

És láss csodát: az 1950 január 1.-től érvényes közigazgatási határok pontosan az előbb említett mű által kijelölt és megindokolt határokkal voltak azonosak!

Pontosabban: egy kivétel volt, ugyanis a Szendy-Magyary terv Vecsést is Nagy-Budapesthez sorolta, de a talapülés 1950-ben kimaradt. Ez akkor annyit tett, hogy ~14.000 lakos kimaradt a tervből, de tudjuk, hogy Vecsés azóta rendkívüli fejlődésen ment keresztül. A lényeg azonban, hogy a terv valóra vált!

Szendy Károly

1885 szeptember 7.-én született Budapesten, kispolgári családban. 1905-ben állt a főváros szolgálatába, 1911–1913 között a közoktatási osztályon működött Wildner Ödön mellett, majd ezt követően a közegészségügyi osztályra került.

1930-ban közoktatásügyi tanácsnok volt, majd 1934-ben megválasztották alpolgármesterré, az év végén pedig Budapest polgármestere lett. A német megszállási idején, 1944 márciusában vált meg posztjától.

Szendy Károly tehát a kötet vastagságú tanulmányát Nagy-Budapest témájában polgármesteri időszaka alatt írta meg, és mint említettük, ez egy tudományos igényű mű volt. Lehetett is, ugyanis Szendy már réges-régen foglalkozott a témával. Lépjünk vissza tehát az időben!

Az első dokumentum ami a témában született, valószínűleg Pest vármegye közigazgatási bizottságának 1901. évi jelentése, amit 1902. március 13-án terjesztettek a miniszterelnök elé, a székesfővárosi környező községek és településeknek a székesfővároshoz történő becsatolása címen. A Nagy-Budapest kérdés első komoly felvetése Bárczy István polgármestertől származik 1906-ból, aki megválasztásakor elmondott programbeszédében tett említést róla, egy Harrer Ferenc által készített írás alapján. Két évvel később követte az első részletesen kimunkált javaslat: a Bárczy–Harrer-féle tervezet.

Mint tudjuk, Szendy 1905-ben lépett a főváros szolgálatába, és feltehető, hogy igen korán elkezdte foglalkoztatni a téma, ugyanis az 1909-es Kincses Kalendáriumban megjelent egy írása Nagy-Budapest címmel! Érdemes idézni ebből az írásból pár gondolatot.

Bárcyra utalva a következőket írja:

“Alig foglalta el polgármesteri székét, amikor elrendelte a fővárost körül övező községek tanulmányozását, hogy megtudja, melyek azok a községek, amelyeket nagyobb nehézség nélkül a fővároshoz lehetne csatolni. Harminc községnek viszonyait és a fővároshoz való helyzetét tanulmányozták.”

A települések felsorolásából kiderül – talán Budakeszi kivételével -, melyek azóta a főváros részei lettek, az elgondolásnak tehát így utólag megítélve volt alapja. Igen ám, csakhogy…:

“De a tanulmányok során csakhamar rájöttek, hogy mind a harminc községnek a fővároshoz való csatolása sem a községnek, sem a fővárosnak nem állana érdekében, s azért csak azoknak a községeknek a hozzácsatolását javasolták, amelyekben a városi életnek legalább a nyomai megvannak, vagy amelyek reményt nyújtanak arra, hogy bennök a városi élet fejlődni fog.”

Ezzel a megkötéssel arra jutottak, hogy a Duna balpartján hét, a jobbpartján pedig négyet, azaz összesen tizenegy települést csatolhatnának az akkori Budapesthez, holott korábban harmincegy települést vizsgáltak. És ezen a ponton azt is láttatnunk kell, hogy Szendy nem volt híve Budapest minden áron való bővítésének, ugyanis így ír cikkében:

„Még nagyon messze vagyunk azonban attól, hogy beépített Budapestről beszéljünk, mert a főváros területének igen kis része van még beépítve, s a beépített részen is jobbára csak földszintes kis ház, jobban mondva viskó áll. Még a Belvárosban is több a földszintes ház, mint kellene.”

fentiek okán a bővítés ötletét jelentős részben a polgármester azon ambíciójának tudta be, hogy az ő nevéhez kössék Nagy-Budapest megalakítását. Ennek ellenére az észszerűség határain belül igenis támogató! De ha Budapest egyes részei beépítetlenek, illetve sok a földszintes ház, akkor miért bővült a környező települések lélekszáma? Erre is választ kapunk, méghozzá igen ismerős választ…:

“A lakás és az élelem Budapesten szinte megfizethetetlen, s a kis jövedelmű polgárság úgyis kénytelen volna a város külső részén keresni magának hajlékot. Inkább tovább megy még egy lépéssel, átmegy a határon és kedvezőbb viszonyok mellett igyekszik magának otthont teremteni.”

Ez tehát nem egy újkeletű probléma… Ezzel együtt a szerző szerint a folyamat még nem ok arra, hogy Budapest határait kitolják azokra a területekre, ahova kiköltözés irányult! Már csak azért sem – érvelése szerint -, mert a főváros már akkor is túl nagy volt még az akkori ország méretéhez és mint amit az ország népének gazdasági ereje megbír.

Ugyanakkor megjegyzi, hogy igenis vannak olyan települések, amelyek esetében bizony már megérett a helyzet arra, hogy akár csatlakozhatnának is az akkori Budapesthez. Ezek véleménye szerint Újpest, Rákosszentmihály, Kispest, Erzsébetfalva, Albertfalva és Kistétény voltak.

Mint hosszasan taglalja, ezek a települések városiasak voltak már akkor is, össze voltak kötve Budapesttel, alig végeztek mezőgazdasági munkát, Budapest központjához mért távolságuk relatív kicsi volt, és lakosságuk, iparuk rohamosan fejlődött. Ugye fentebb már megjelentek ezek az ismérvek? Igen, az úgynevezett periferiális index 1939-ben éppen ezeket az összetevőket vonta össze egy értékben, összehasonlítható módon.

Miért maradt a terv akkor mégis csak terv? Nos, azt pontosan tudjuk – legalábbis Újpest esetében teljes bizonyossággal! -, hogy a város fejlődését (Újpest 1907. augusztus 13-án lett rendezett tanácsú város) az is hajtotta, hogy sokkal kedvezőbb volt az adózás, miközben városias környezetben, Budapesttel jól összekötve megadta ugyanazon lehetőségeket, mint Budapest maga. Bár ezt a tényt Szendy nem említette, mégsem volt optimista a Nagy-Budapest víziót tekintve:

“Szép álom a nagy Budapest, de egyelőre csak álom. Megvalósítását rá kell bíznunk az unokáinkra.”

A sors furcsa fintora, hogy Szendy megélte, hogy jobbára az ő tervei alapján, de a közvetlen közreműködésből kizárva megalakult Nagy-Budapest, hiszen 1953 november 4.-én halt meg – akkor már Nagy-Budapesten…