A nagy vesszőfutás, avagy; a magyar gazdaság 1920 és 1933 között
Lehet, hogy nem lesznek sokan, akik a téma minden vetületére kíváncsiak, talán maga a téma sem igazán vonzó sokak számára, ugyanakkor azt gondoljuk, hogy sokan „nincsenek képbe” azzal, hogy mi is történt akkor Magyarországon, miért halmozott kudarcot kudarcra az ország, és végül mégis hogyan tudott kivergődni a legnagyobb bajból is.
Borítóképen: Magyarország, 1924 (Kincses Kalendárium)
Mielőtt belefognánk a történetbe, itt és most leszögezzük, hogy igyekszünk pusztán a tényekre szorítkozni. Az egyes szereplők mögöttes szándékait, cselekedeteik értékelését meghagyjuk a történészeknek még akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy soha nem lesz konszenzus ennek az időszaknak a megítélésében (sem).
1920. Az ország mind területében, mind lakosságát tekintve óriási veszteségeket szenved, az ezt megelőző évek megszállása és proletárdiktatúra pedig a társadalom addig szervesen fejlődő szöveteit rongálják meg.
Gazdasági értelemben az első és legfontosabb, amit meg kell említenünk, hogy a veszteségek miatt – az új államhatárokon túl és azon belül is! – a forgalomban lévő pénz mennyisége az új határok és az azon belüli vagyon és termelés szintjéhez mérten egész egyszerűen túl sok volt! Nem történt ugyanis pénzcsere, hanem az utódállamok új pénzt vezettek be, míg a koronát csak felülbélyegezték.
Ennek igen nagy jelentősége van, és már akkor tudták a vezetők, hogy ezzel a helyzettel sürgősen kezdeni kell valamit, mert ha a pénz mögött nincs meg legalább az árufedezet az országban, akkor fokozódik az infláció. Márpedig ezt el akarták kerülni, mert a bérek egyébként is alacsonyak voltak, a munkanélküliség pedig növekedett, de az infláció még a dolgozók bérét is erodálhatta volna.
Megoldásként azt találták ki, hogy a felülbélyegzésre benyújtott bankóknak csak a felét bélyegezték felül, a másik feléért kötelező jelleggel államkötvényeket kellett vásárolni!
Ez a lépés aztán drasztikusan csökkentette a forgalomban lévő pénz mennyiségét – nem éppen a felére, mert ez a fajta kényszerhitelezés csak a bankók tulajdonosaira vonatkozott, a gazdaságban pedig nem feltétlenül csak a készpénz forog! -, csakhogy ez amellett, hogy a készpénz mennyisége csökkent, egyben azt is jelentette, hogy a bankó-állomány fele államadóssággá változott!
Igen, mert a kötvényekben megtestesülő pénzügyi kötelezettség az államot terhelte az államkötvényeken keresztül.
Fontos tudni, hogy a békediktátummal megszűnt az Osztrák–Magyar Bank is, így a jegybanki feladatokat a kormány látta el. És valójában még idejében léptek is, hiszen míg 1919 augusztusában 100 magyar korona még 11,6 svájci frankot ért, 1920 júniusában már csak 3,1-et, az év végén pedig már csak 1,4-et. Ez fájdalmasan magas inflációt jelentett, de azt remélték, hogy még időben léptek.
A hatás azonban csak átmenetinek bizonyult… Világossá vált, hogy ennyivel nem lehet letudni a dolgot, a gyökeresen új helyzetben gyökeresen új gazdaságpolitikai koncepció kellett!
De miért nem sikerült tartósan csökkenteni az inflációt, ha egyszer lefelezték a gazdaságban forgó készpénz mennyiségét? Nos, erre az a válasz, hogy Damoklesz kardjaként ott lebegett az ország feje fölött a jóvátétel. 1920-ban a jóvátétel mértékéről ugyanis nem esett szó (csak a felelősség, és a jóvátételi kötelezettség megállapítása történt meg), mértékéről később a Jóvátételi Bizottságnak kellett döntenie.
A döntésig azonban, a háborús kártérítések fedezetéül minden állami vagyont zár alá helyeztek!
Mi történt tehát eddig? Az állam – tartva attól, hogy elszabadul az infláció – voltaképpen kivonja a forgalomból a készpénz teljes mennyiségének felét, amit államadóssággá alakít át, miközben az állami vagyon zár alatt van, azt sem megterhelni, sem annak hasznait nem tudja hasznosítani az állam.
Ebben a helyzetben vállalja Hegedűs Lóránt a gazdaságstabilizáló koncepció megalkotását, aki abból indult ki, hogy a stabilizációhoz kizárólag belső forrásokat használhat fel, hiszen az állami vagyon zárolása okán sem más államoktól, sem pedig bankoktól nem kaphatott hitelt a magyar kormány. Könnyű kitalálni, hogy mihez nyúlt a költségvetési hiány csökkentése érdekében:
Adókat emelt, új adónemeket vezetett be (pl. áfa), és egyszeri ún. vagyonváltságot (vagyonadót) vetett ki a bankbetétek, értékpapírok, üzletrészek, földek és az ingatlanok után.
Gondoljunk csak bele: valakinek volt mondjuk 1.0000 koronája. Ennek csak a felét bélyegezték felül, a másik feléért kötelező jelleggel állampapírt kellett vásárolnia, ami a magas infláció mellett is csak 4 százalékos kamatot fizetett, majd pedig még értékpapírjai után (hiszen az államkötvény értékpapír!) még adót is kellett fizetni. És ez az ember még gazdagnak volt mondható a megmaradt 500 koronájával…
De ott van az áfa, amit nem véletlenül neveznek a szegény amberek adójának, ugyanis akinek éppcsak elég volt a jövedelme ahhoz, hogy ne haljon éhen, az áfa bevezetése után bizony éhkoppon maradt, míg akinek több pénze volt, maximum a jövedelme egy nagyobb részét költötte az áfa hatálya alá tartozó termékek vásárlására, de nagy hiányt nem szenvedett.
A másik intézkedés az volt, hogy felemelték a kamatokat – mint általánosan bevett eszköz az infláció megfékezésére, bár erről akkor és azóta is komoly viták vannak még pénzügyi szakmai körökben is! -, hiszen az elv az volt, hogy a magasabb kamatok miatt – ha nem is csökken a pénz mennyisége – a forgási sebessége lassul, és ez is fékezi az inflációt.
Az előző mondatban máris benne volt, hogy ennek mi lett a hatása: ha csökken a pénz forgási sebessége, az hűti a gazdaságot, azaz fékezi a növekedést, vagy egyenesen recesszióba taszítja a gazdaságot! És ebben az esetben is fellépett ez a hatás, a növekedés erősen lassult…
Ezek fájdalmas intézkedések voltak, de alapvetően nem az államnak fájtak, hanem az adófizetőknek, a dolgozóknak, és persze azoknak különösen, akiknek nem volt munkájuk. Pedig lett volna feladata az államnak is, neki is részt kellet volna vállalnia a nadrágszíj összehúzásából adódó fájdalmakban, de mégsem tette; az állam nem csökkentette kiadásait!
Ennek több oka is volt: egyrészt az állami vállalatokat, illetve az állami finanszírozású feladatokat nem akarta megnyirbálni, mondván, hogy éppen eléggé szenvednek az emberek már így is, másrészt pedig éppen az állami vállalatokon keresztül remélte beindítani a gazdaságot, azaz egyfajta anticiklikus gazdaságpolitikára törekedtek.
Az anticiklikus gazdaságpolitika annyit jelent, hogy az állam akkor támogatja jobban a gazdaságot, amikor bajban van – és ezzel elengedi a gyeplőt az államháztartási hiány terén! -, remélve azt, hogy a gazdasági szereplők a támogatásokkal jól élnek, és a növekedés beindulása után majd a megugró adóbevételek újra csökkentik az államháztartási hiányt.
Itt persze nem pont erről volt szó, hiszen alapvetően csökkenteni akarták az államháztartási hiányt, itt csak arról van szó, hogy legalább állami oldalról nem akarták szorongatni a gazdaságot, mert annak lendületét már egyébként is visszafogta a kamatemelés.
Summa Summarum, az államháztartás egyenlege némileg stabilabb lett, de a gazdasági növekedés erősen megtorpant, így Hegedűs 1921 szeptemberében lemondott.
Nem lehet tudni, hogy hova vezetett volna az általa követett gazdasági működési modell, de talán már a kérdésfeltevés is értelmetlen, hiszen ezt semmilyen modell nem tudja megmondani még ma sem! Legalábbis kellő pontossággal biztosan nem!
Ekkor a kormány – amit már Bethlen István vezetett – újra a pénznyomtatás eszközéhez folyamodott. Miért tette ezt? Nos, az állami kiadásokat továbbra sem akarták csökkenteni – nem is beszélve arról, hogy nagy részét, például a felül nem bélyegzett államkötvények után fizetendő összegeket sem tudta volna mérsékelni a kormány! -, tehát pénzt kellett nyomtatni a kiadások finanszírozására. Csakhogy…
Az infláció ismét megugrott, és 1922 nyarától már havi (!) kétszámjegyűvé vált!
Száz magyar korona 1922-ben már csak 0,47, 1923 végén pedig 0,03 svájci frankot ért, ezért új címleteket, 50 ezer, 100 ezer, majd 500 ezer koronás pénzjegyeket bocsátottak ki. Az új pénzügyminiszter Kállay Tibor lett, aki adóreformot vezetett be – könnyű kitalálni, ez az eufemizmus újabb adóemelést jelentett -, de ezúttal már csökkentette az állami kiadásokat is, ugyanis jelentősen lefaragta az állami alkalmazottak számát!
Csakhogy ezek az intézkedések sem állították meg a folyamatokat, a pénzromlás fokozódott, a gazdaság zsugorodott…
És mindez miért történt? Igen, az a bizonyos Damoklesz kardja a jóvátétel, illetve az állami vagyon zárolása volt még mindig az alapvető probléma, ezért nem volt semmilyen bizalom a magyar fizetőeszköz és amagyar gazdaság iránt, hitelt meg – mit láttuk! – éppen ezért nem lehetett felvenni… A kör bezárult!
Talán nem kell mondani, hogy a fenti lépések – melyek szakmai viták tárgyai mind a mai napig! – azt mutatják, hogy az akkori magyar kormányok mindent megtettek, amit lehetőségeik, tehetségük és az ország teherviselőképessége megengedett, de nem volt tovább… És ott volt Ausztria példája, ami hosszútávú külföldi kölcsönre alapozva már láthatóan kezdett kijönni a gödörből!
Csakhogy az állami vagyon zár alatt volt, a hitel feltétele így a zálogjog törlése volt.
A kormány 1922 áprilisában kérte a Jóvátételi Bizottságtól a zálogjogok levételét, hogy biztosítható legyen egy kölcsön fedezete a jövőben. Persze mint addig sem, most sem adtak ingyen semmit! A Bizottság egy részletes szanálási terv kidolgozását szabta feltételül, de világossá vált az is, hogy a kölcsön felvételével az ország elfogadja a jóvátételi kötelezettséget, illetve szigorú külső ellenőrzés alá kerül a költségvetés.
Tehát a helyzet így állt: ha az ország ki akar kerülni a gazdasági krízisből, el kell ismernie jóvátételi kötelezettségét, és nagyrészt fel kell adnia gazdasági önállóságát!
Ráadásul nem is siettek Magyarország ügyével: a Népszövetség delegációja csak 1923 őszén látogatott Budapestre, az országgyűlés pedig 1924 áprilisában fogadta el a szanálási alaptörvényt. És persze közben a helyzet egyre csak romlott, a szanáláshoz pedig egyre több hitelre volt szükség, de még azt sem volt egyszerű felvenni végül…
Ez is egy érdekes része a történetnek, de ne ugorjunk előre, hiszen további kikötések is voltak. Az elvárásoknak megfelelően a cselekvési terv kizárólag a pénzügyi egyensúly megteremtésére koncentrált, szigorú határidőket rendelve a hiány lefaragásához, előírta a független jegybank létrehozását (hogy kitől független, azt még tárgyaljuk!), így elvéve a pénzkibocsátás jogát a kormánytól, előírták az infláció csökkentését.
A jegybank létrehozásától azt remélték, hogy a bankóprésből eredő kormányzati költekezést tartja majd kordában, a független jegybank tehát azt jelentette, hogy a kormány hatáskörén túli szervezetet hoztak létre, de Jeremiah Smith (népszövetségi biztos, vagy másképp fogalmazva a hitelezők megbízottja, akikről még lesz szó!), hatásköre arra is kiterjedt, hogy ellenőrizhesse a magyar költségvetéseket, tehát az állam önállósága ezáltal csökkent.
A költségvetés önállóságát tehát kénytelenek voltak feladni, de az 1924. június 24.-én működését megkezdő Magyar Nemzeti Bank (MNB) sem volt igazán független, legalábbis cselekvését illetően… A 30 millió koronás alaptőke, valamint a korábbi jegyintézet arany- és devizakészletei alkották a tartalékot, kiegészítve 4 millió fonttal, amit a Bank of England bocsátott az intézmény rendelkezésére. Emellett az angolok garantálták a korona és a font közötti korlátlan átválthatóságot.
Ez látszólag nagy segítség volt – a fenti olvasatban -, azonban a valóságban az történt, hogy a korona értékét a fonthoz kötötték.
Semmiképpen nem hoznánk aktualitásokat, de látni kell, hogy ez hasonló, mint amikor az euró bevezetése idején rögzítették az egyes euróra cserélendő nemzeti valuták euróhoz mért árfolyamát, és ahhoz a helyzethez, ami azokban az országokban van, amelyek eurót használnak: a jegybank kezéből kikerült annak lehetősége, hogy az árfolyamon keresztül érvényesíthető eszközöket alkalmazza – ha úgy tetszik, önállóságuk csorbult.
Ez pedig már egy más kérdés, hogy aztán miként alakult az átváltási árfolyam, a kezdetben így definiálták:
„Az értékálló koronának a fonthoz viszonyított árfolyamát néhány héttel az MNB tevékenységének megkezdése után 346.000 papírkoronában állapították meg. Egy aranykorona 17.000 papírkoronával lett egyenértékű.”
Mi volt az ára annak, hogy végül külföldi hitelt vett fel az ország? Nos, eredetileg a kölcsön összegét 6-700 millió aranykoronában jelölték meg, de ahhoz, hogy hitelt vehessen fel az ország, minden vállalás ellenére is a Népszövetség engedélye kellett!
A környező államok többsége leginkább ellenünk volt, míg Anglia és Olaszország felől támogatás érkezett, amelynek köszönhetően a népszövetség a kért hitel felére, azaz 307 millióra bólintott rá.
A hitel összegének felét Anglia biztosította, a másik 50%-át pedig másik 6 ország (ide tartozott az USA, Olaszország, Svájc), de igencsak kedvezőtlen feltételeket szabtak ki a kölcsön mellé, évi 7,5%-os kamattal terhelték meg. Ez azt jelentette, hogy a kézhez kapott 250 millió aranykoronáért 20 év alatt több mint 600 milliót kellett visszafizetni. Továbbá az országnak vállalnia kellett 179 milliós háborús jóvátétel fizetését is.
Ott tartunk tehát, hogy csorbult a kormány gazdasági önállósága, illetve a jegybanki függetlenség, ellenben a nyakukba vették eleink az előző bekezdésben részletezett hitelt.
Miért tették ezt? Nem látták, hogy az intzékedési terv pontosan ugyanazt tartalmazza, abba az irányba halad, mint az addigi intézkedések? Dehogynem, hiszen A bevételnövelés eszköze az általános adóemelés volt (földadó és egyéb vagyonadók, jövedelemadók, illetékek). Újdonság volt a helyi adóztatás megjelenése, vagyis az egyes városok saját hatáskörben is vethettek ki közterheket.
Összességében az egy főre eső adóterhelés a háború előtti szint több mint másfélszeresére növekedett.
Ezzel együtt az állami kiadások lefaragására – kisebb, olcsóbb és hatékonyabb közigazgatást szervezzenek – létrehozták az Országos Takarékossági Bizottságot, ennek működése során pedig sok állami alkalmazottat elküldtek, kormányzati és igazgatási intézményeket szüntettek meg és juttatásokat töröltek el…
Akkor mégis miért vették fel a hitelt? Nos, a korona stabilizálódott, a bérek vásárlóértéke így nem csökkent tovább, sőt növekedett a fizetőképes kereslet, és az életbe léptetett új vámrendszerből, valamint elsősorban a fogyasztási és forgalmi adókból annyi többletbevétel keletkezett, hogy a költségvetés egyensúlya a reméltnél jóval korábban helyreállt. Sőt. Az 1924/25 évi költségvetés már többlettel zárt, és a tendencia a következő két évben is folytatódott!
1927. január 1-jével a Magyar Nemzeti Bank bevezette a pengőt, amely 12.500 (értékálló) papírkoronát ért. A váltópénze a fillér lett. Az új pénz bevezetését már nem a stabilizációs kényszer, hanem a praktikusság indokolta.
Látni kell, hogy a fentiek egésze a nagykép, egy olyan nézőpont, ahol nem látunk bele az akkori emberek életébe, nem láthatjuk sikereiket és kudarcaikat, a makrogazdaság ugyanis a legkevésbé az emberről szól. Csak hogy a legegyszerűbb példákat említsük: a leggazdagabb országokban is van a mai napokban is rengeteg nincstelen, Nepálban pedig- ami egy igen szegény ország – állítólag a legboldogabbak az emberek…
Azt látni kell tehát, hogy az egyéni sorsok, sőt emberek tömegeinek sorsa attól még nem feltétlenül változott meg, hogy végre úgy tűnt, rendben az államháztartás, a gazdaság végre egyenesbe kerül! Ne feledjük azt sem, hogy manapság a világ fejlett államai között nem egy akad, ami úszik az adósságokban, az általános életszínvonal mégis sokkal jobb, mint nálunk, ahol sokkel kisebb (de nem kicsi!) az államadósság.
Ezt a kis kitérőt azért tartottuk fontosnak, hogy látható legyen: nézőpontunkból nem látszik az ember, hiszen csak a nagy gazdasági folyamatokat mutatjuk be, de tudjuk, értjük, hogy akkor is és most is mindenki a maga mikrokörnyezetében éli meg a gazdaság változásait. Amikor tehát arról van szó, hogy a gazdasági helyzet javul, az még csak egy lehetőséget jelent az egyén számára, hogy talán majd lecsorog ez a javulás az ő szintjére is, de ez közel nem biztos!
Ott tartottunk tehát, hogy bevezetésre kerül a pengő, de a bevezetés valójában csak praktikus okokra vezethető vissza, a gazdaság már stabilizálódott, és most jött el az a kor, ami már lehetőségeket ad a tehetségeseknek, a vállalkozóknak, azoknak, akik valami olyat tudnak, amit mások nem, tehát a vállalkozásoknak, amelyek aztán a hátukon vihetik a gazdaságot!
Csakhogy… 1929. október 24-én, a „fekete csütörtökön” az amerikai részvénypiac a nyitáskor 11%-os eséssel indult. A stabilizálási kísérletek eredménytelenek maradtak, és október 28-án, hétfőn további 12%-os esés következett be. A pánik a következő napon tetőzött további 11%-os eséssel.
Mi volt a kiváltó ok? Nos, abban szinte teljes az egyetértés gazdasági szakmai körökben – és ez igen ritka, tehát minden bizonnyal így is van! -, hogy egyértelműen egy túltermelési válság robbant ki, aminek ugyan voltak már előjelei, de a nagy durranás az tényleg a fekete csütörtök volt.
Bármennyire is úgy tűnt, hogy 1928-ba, sőt még 1929-ben is, hogy Magyarország megindul végre felfelé, ezúttal egy külső sokkhatás érte az országot.
Mi történt? Hogyan alakult ki a túltermelés? Nos, mivel ez nem közvetlenül hazai történés, ezért nem is tagaljuk olyan részletességgel, mint az eddigieket. Elég talán annyi, hogy a háborúba süllyedt Európa helyét a termelésben – értjük ezalatt az ipari és mezőgazdasági termelést is! – az Egyesült Államok vette át, de amikor az európai államok újra visszatértek a nemzetközi piacokra termékeikkel – és ott ráadásul megjelentek új feltörekvő országok is! – egyszeriben mindenből túl sok lett, mindenből túltermelt a világ, és ez a túltermelési lufi pukkant el New Yorkban azon a bizonyos 1929. október 24.-i napon – ahogy majd’ 100 évvel később a hitellufi…
Hozzánk 1929-ben még olyan erősen nem érkezett meg a hatás, de annál nagyobb maflást kapott a magyar gazdaság 1930-ban!
1929-hez viszonyítva – amikor már a megmaradt területekre számolt termelés jócskán meghaladta a háború előtti szintet – 1933-ra 40 százalékkal csökkent az ipari termelés! Még súlyosabb helyzetben volt a mezőgazdaság – aminek még mindig nagy súlya volt a gazdaságban! – ugyanis a mezőgazdasági exportcikkek ára 50-70 százalékot zuhan ez alatt a három év alatt! A válságra a termelők, vállalkozók, gyártulajdonosok a bérek csökkentésével és az alkalmazottak elbocsátásával reagáltak. Az iparban a tisztviselők átlagosan 15–20 százalékkal, a munkások 25–40 százalékkal kerestek kevesebbet.
Mindezek hatására gyári munkások, állami és magántisztviselők, mezőgazdasági idénymunkások százezrei veszítették el állásukat.
És az állam újabb takarékossági intézkedésekre kényszerült, mert ne feledjük el, hogy a népszövetségi hitelt még mindig törleszteni kellett, és a jóvátételi kötelezettségeket is teljesíteni kellett! Az állam mozgástere tehát ismét beszűkült, mert a gazdasági visszaesés miatt az állami bevételek csökkentek, miközben a kiadások egy nagy részére nem volt ráhatása a kormánynak, ott kötelezettségvállalások voltak!
A válság idején azonban Magyarország a korábbinál jóval kevesebbet tudott exportálni, és alig jutott új kölcsönhöz. Az országot 1931-ben már államcsőd fenyegette.
Hogy mekkora volt a baj, jól szemlélteti, hogy az élelmiszerek ára is jelentősen csökkent ebben az időszakban. Ennek ma igencsak örülnénk, de csak addig, amíg kiderülne, hogy ennek oka a magas munkanélküliség, a fogyasztás összeomlása volt. Mert vannak árulkodó tendenciák…
Ugyanis míg a fehérkenyér ára csak 5 százalékkal, a burgonya ára 20 százalékkal csökkent, addig a sertéskaraj és a borjúcomb ára kevesebb, mint a felére esett! Mit mutatnak ezek a számok? Nos, kereslet-kínálat: a drága élelmiszerek iránt szinte megszűnt a kereslet, míg az olcsó alapélelmiszerek ára sokkal kevésbé csökkent.
Ez bizony az életszínvonal drámai csökkenésére utal: az emberek egész egyszerűen csak az olcsó élelmiszereket tudták megfizetni – vagy éheztek…
És az állam is „éhezett”, ugyanis hitelekhez nemigen jutott, de kötelezettségeit teljesítenie kellet, így 1931-re csődközeli állapot állt elő! Ezt nem úgy kell elképzelni, mint manapság, amikor naponta – legyen bármilyen is éppen a gazdasági csillagzat – ötször megjelenik az országos sajtóban, hogy „na most aztán tényleg becsődölünk”, hanem tényleg annak a veszélye fenyegetett, hogy fizetésképtelenné válik az állam, kötelezettségeit nem tudja teljesíteni, így pedig összeomlik az egész rendszer!
Végül éppcsak, de sikerült megmenteni a helyzetet, de a válság velünk maradt, és mélypontját éppen 1932-33 során érte el, de sokat segített – és könnyített az állam helyzetén – hogy 1932-ben eltörölték a további jóvátételi kötelezettséget. Arról szemérmesen hallgatnak a források, hogy addig mennyit jóvátételt teljesítettünk, de sebaj, ezen is túl volt az ország!
És 1933-tól eljött egy olyan időszak, amikor tényleg elindulhatott valami, mígnem aztán el nem indult a Wehrmacht is Lengyelországban… De ez már egy másik történet lesz.