A nagyenyedi vérengzés
Egy újabb aljas emberiség elleni bűncselekmény amit az oláhok követtek el. A szabadságáért küzdő Magyarország hátországában, Erdélyben a felheccelt oláhok gyáva módon legyilkolták a védtelen Nagyenyed polgári lakosságát.
„Ebben a pillanatban hét báránybőr süveges oláh rontott elő az erdő sűrűjéből, s csapásra emelt fejszékkel törtek felénk…” – mesélte Madách Mária életben maradt inasa ifjabb Balogh Károlynak, Madách Imre unokaöccsének. A dél-erdélyi magyarirtások szomorú végjátékához tartozik a Madách család tragédiája. Az akkori népirtások közül a legtöbb civil áldozatot szedő nagyenyedi pogrom a felfokozott hangulatban még rengeteg ehhez hasonló bűncselekményre ragadtatták magukat a feltüzelt románok. Dél-Erdély azóta sem heverte ki a vérveszteséget.
A nagyenyedi vérengzés 1849. január 8–11. között történt, mikor román népfelkelők lerohanták és feldúlták a katonai védelem nélkül maradt Nagyenyedet. A vérengzés áldozata 600–1000 magyar polgár volt (további körülbelül ugyanennyi halálra fagyott menekülés közben); a rombolásban elpusztult a város nagy része, beleértve a református kollégium épületeit, könyvtárát, és felszerelését. A szabadságharc „legszörnyűbb vérengzése” és egyik legkeserűbb és legtragikusabb fejleménye, „az erdélyi sors legvéresebb áldozata”, az Erdélyben „szinte példátlan etnikai tisztogatás” nem csak a civil halottak nagy száma és a nagymúltú kollégium pusztulása, hanem az értelmetlen kegyetlenségek miatt is emlékezetes maradt.
Nagyenyed történetének „leghidegebb” napjára a várfalon lévő, szinte észrevehetetlen tábla emlékeztet, amelyen csak a magyarellenes pogrom dátuma szerepel: MDCCCXLIX január 8. A kegyetlenségeket nem részletezzük, a horrorfilmbe illő leírások sok helyen elérhetők. Viszont a nagyenyedi magyarirtásnak 800–1000 léleknyi halálos áldozata volt, és ugyanennyien fagytak meg a kegyetlen télben a környék hegyeibe menekülve.
A magyar forradalmat elfojtani kívánó császáriak 1848 szeptemberében engedélyt adtak az erdélyi románoknak a fegyverkezésre, hogy többfrontos háborúba kényszerítsék a szabadságharcosokat. A román népfelkelők számos magyar települést feldúltak és kiraboltak, Nagyenyedet azonban elkerülték a harcok (bár az év végére már általánosak lettek a fosztogatások), helyőrség védte, és a közeli falvakból ide húzódott a birtokos nemesség is. 1849 januárjának elején Nagyenyed katonai védelem nélkül maradt, Anton von Puchner pedig állítólag parancsba adta a város elpusztítását, hogy a magyar haderő ne tudja bázisként használni azt. A parancs kivitelezésével Ioan Axente Sever román népfelkelői vezért bízta meg.
Január 8-a estéjén közel tízezer román felkelő rohanta le Nagyenyedet, és általános gyilkolást és pusztítást vittek véghez. Hozzájuk további táborok, továbbá a környező falvakból érkező fosztogatók csatlakoztak; becslések szerint egy időben 18-20 ezer martalóc tartózkodott a városban. A magyar lakosokat válogatott kegyetlenségekkel, sokukat órákig tartó kínzások után ölték meg; jellemző volt az emberek lelövése, vasdorongokkal vagy fejszével való agyonverése. A várost felgyújtották, cseréppel vagy zsindellyel fedett épület nem maradt épen; a kollégiumot szisztematikusan kifosztották és felégették, a könyvtárat és a levéltárakat megsemmisítették, az értékeket elvitték vagy elpusztították. A dúlás január 11-éig tartott, de utána még több napon keresztül folyt a fosztogatás. A lakosok egy része az erdőkön keresztül menekült a közeli településekre, a városban rekedt túlélőket január 11–16 között honvéd- és császári csapatok mentették ki. Nagyenyed csak az 1890-es évek közepére heverte ki a pusztítást. 1904-ben emlékművet avattak a vár falánál.
Az eseményekről a legrészletesebb krónikát Szilágyi Farkas (1839–1910) nagyenyedi református lelkész írta, aki gyermekként élte át a katasztrófát, és könyvéhez rengeteg szemtanútól, túlélőtől gyűjtött adatokat. Külön művet szentelt a történéseknek Kemény Gábor báró (1830–1888) is. A román hatalomátvétel után a vérengzést nem volt szabad említeni, csak az 1989-es rendszerváltás után nyílt lehetőség a történtek felelevenítésére. A 21. században Domonkos László rövid összefoglaló monográfiát jelentetett meg.
wikipedia
