A Nobel díjas vagány: Szent-Györgyi Albert motoros kalandja

Az talán senkinek sem kell elmondani, hogy a professzor az 1930-as évek elején Szegeden izolálta a C-vitamint, és munkásságát sok más tudományos eredményével együtt 1937-ben Nobel-díjjal ismerték el. De azt talán kevesebben tudják, hogy rajongott a motorkerékpárokért, és általában is a motorizációért.

Borítóképen: Szent-Györgyi Albert B.S.A.-ja nyergében 1934 körül

Ha Szent-Györgyi Albertre gondol az ember, a nagy tudóst, az igazán komoly professzor képe ugrik be elsőre, pedig Nobel-díjasunk korántsem volt egy dolgozószobába zárkózó, gyenge fizikumú tipikus tudós alkat! Akik kicsit jobban ismerik életpályáját, tudhatják, hogy a második világháborúban részt vett az ellenállási mozgalomban, csoportja a Szent-Györgyi Szervezet nevet kapta. A kiugrás előkészítésére szerveződő „Tizenegyek” csoportjának vezetője volt.

Kállay Miklós miniszterelnök tudtával, a magyar demokratikus erők kérésére Magyarország átállásáról tárgyalt a szövetségesek képviselőivel.

Nem kérdés, hogy ezekhez a cselekedetekhez nem kevés kurázsi kellett, és ez bizony meg is volt a professzorban! Talán van, aki erőltetettnek tartja, de ehhez a küldetéshez kellett az a fajta kalandvágy, ami mindig is megvolt benne, és lehet, hogy ez vezette a tudomány olyan területeire is, amit előtte még nem igazán járt be senki.

De nézzük a történetet, amit a professzor maga mesélt el, és ami jól példázza kalandvágyó jellemét! A történet 1934-ben kezdődött, mikoris a Szent-Györgyi Albert Budapestre költözött. Ekkor történt, hogy vásárolt egy B.S.A. motorkerékpárt Urbach Lászlónál.

Ha már volt motorja – meg ezek szerint ideje is! -, azonnal neki is indult a nagyvilágnak. De nem ám egy hazai túrára, hanem egyenesen Spanyolországba! Ehhez tudni kell, hogy nem ez volt az első gép az életében, nem először ült motorkerékpáron, de ez volt addig leghosszabb túrája. Ami majdnem végzetesnek bizonyult…

Történt ugyanis, hogy összeütközött egy teherautóval (!), így hosszabb kórházi ápolásra szorult!

Az orvosok elvégezték kötelességüket, elbocsátották a kórházból, így azonnal folytatni is akarta útját, de kiderült, hogy nem tud lábra állni… Mint a történet folytatásából kitűnik, ez még nem akadályozta volna a professzort abban, hogy folytassa útját, de sajnos a motor ugyanúgy járt, mint ő; az sem tudott „lábra állni”!

Azt nem tudjuk, hogy milyen károkat szenvedett a motorkerékpár, de nem lehetett kicsiny a baj, mert tudósunk hajóra szállt a géppel, és egyenesen Angliába ment, ahol Birminghamben a B.S.A. gyárban rendbe hozták a gépet. Néhány hét után tehát ismét úton volt – immár hazafelé.

Igen ám, de nagyon oda kellett figyelnie, mert csak ott tudott megállni, ahol embereket talált, akik segítettek a megállásban!

Miért? Mert szétzúzott bokája még mindig igen rossz állapotban volt, így a nagy és nehéz motorról – amit ráadásul még sok csomag is terhelt! – csak segítséggel volt képes leszállni. Szerencseként említi, hogy a bal lába ment gallyra, mert a váltó lábkapcsolója, és a fékpedál a jobb oldalon volt! A teljes gyógyulás aztán még sok időt vett igénybe, de az eset egyáltalán nem vette el a kedvét a motorozástól, így még rengeteg más túrát is csinált.

Amikor egy idő után autóra váltott, bizony megállapította, hogy az autós sokkal kevesebbet lát, érez és tapasztal útja során, mint a motoros.

Akkor mégis miért mondott le a motorozásról? Nos, ennek oka csupán annyi, hogy családja veszélyes üzemnek tartotta a motorozást, és ezt a professzor méltányolta, még akkor is, ha véleménye az volt, hogy a motorozás egy szép és egészséges sport. A veszéllyel kapcsolatban pedig az volt a véleménye, hogy van jó, és van rossz motoros, de az elővigyázatos és felelőssége teljes tudatában száll a nyeregbe és úgy is közlekedik, azt nem érheti meglepetés.

A professzor a múlt század ’40-es évei elején egy Buick márkájú autóval közlekedett, melyet ő maga hozatott be az Egyesült Államokból, és elmondása szerint 70.000 kilométer után is teljesen olyan volt, mint újkorában. Ekkorra már kihúnyt benne a kalandvágy?

Nos, egyáltalán nem, ezért is volt viszonyleg sok kilométer autójában, hiszen azt vallotta, hogy az autó nem csak közlekedési eszköz, hanem sport és szórakozás is.

A túrák tehát továbbra sem maradtak el, de tudósunk a család kérésének eleget téve a ’40-es években már autón járta be a tájakat. És egy kicsit sem lett kevésbé bohém, ugyanis amikor egy Szegedről Budapestre tartó útja során megállt egyik ismerősénél út közben, az idő elment, és késő este volt, amikor indult. A vendéglátónál nem volt hely, szálloda pedig nem volt, így indulás után megállt egy nagy réten egy terebélyes fa alatt, és öt perc múlva már aludt is!

Ehhez tudni kell, hogy – mint a történet mutatja, nem véletlenül! – mindig az autóban tartotta subáját, így, ha az autóban kellett aludni, biztosan nem fázott!

Éjszaka egyébként nagy vihar volt, amire fel is ébredt a professzor, de aztán folytatta álmát – ilyen apróság egyáltalán nem zavarta… Annyi történt csupán, hogy az autó mellett, a földről az autóba költözött. Ahogy azzal sem nagyon törődött, hogy esetleg valami csavargó kellemetlenkedik az éjszaka közepén az isten háta mögötti helyen. A kérdésre, hogy miért nem félt, ezt válaszolta:

Azt hiszem, evvel nem kell számolnom, de ha mégis, akkor megráznám a fickót.

Igen, Szent-Györgyi Albert sportos, erős testalkatú ember volt, ezért nem nagyon kellett tartania a fizikai inzultustól. Ez nem feltétlen illik bele a klasszikus „tudós-képbe”, de talán nem árt ezt is tudna Nobel-díjasunkról!  

És bár a család „letiltotta” róla, de azért hiányzott neki a motorkerékpár, ezért tartott egy „motorpótlót”, ami nem volt más, mint egy hátasló, amivel szintén sokat túrázott – de mint mondta – sajnos a lovaglás közel nem adja azt az élményt, mint egy telivér gyors szóló-motor!

Akkoriban lassan 50 éves volt a professzor, de egy kérdésre válaszolva elmondta, hogy bármikor elmenne újra egy többezer kilométeres motortúrára. Miért nem tette meg? Nos, ennek a családon túl volt két másik oka is, amit Szent-Györgyi Albert így fogalmazott meg:

… ha az időm, no meg az idők engednék, azt hiszem, hogy újra nekivágnék az országainak. Na de ez, mindkettőhiányában úgy sem aktuális.

Reméljük, hogy sikerült megmutatnunk nagy tudósunk talán kevésbé ismert oldalát is, a kanandvágyó sportembert, aki egy kicsit sem zárkózott be a tudomány elefántcsont tornyába!