A Phoenix gálya nyomában
Mathias Eissl karinthiai gazdasági tanácsos 1808-ban tett utazást a Balaton tájaira, és élményeiről, tapasztalatairól könyvben számol be. (Die Fahrt auf dem Plattensee in Ungarn und die Umgebung dieses Sees. Wien, 1813.) Mint Festetics vendége, a híres Phőnix hajón tette meg az utat Keszthelyről Kenesére.
Borítóképen: A Phoenix gálya tervrajza
Az alapos német jó leírást adott a hajóról, és arról a viharról, amelybe belekerültek, de végül elérték céljukat. Minket nem is ez az utazás érdekel annyira, hanem az a gálya, melyen Eissl Leírása szerint utazása idején 43 személy tartózkodott, tehát nem volt egy aprócska teknő…
A címben a németes Phoenix nevet használtuk, a gálya neve Phönix és Phőnix néven is előfordul, de eredetileg tényleg a németes nevet használták. Erre egyértelmű utalás a Magyar Hírmondó 1797 július 24.-re dátumozott írása:
„… ditsekedve tartozik valójában ezen Vidék, Országunk egy oly érdémes Fiának vallani Gróf Festetits György Ő Nagyságát, ki a’ mikor önnön házát szerentsésíti, ugyan akkor boldogíja egyszersmind a’ Hazát is. Ezen Méltóság támadhatatlann gondosságának köszönjük ugyanis, hogy Magyar tengerünkön is látjuk már lebegni a’ boldog jövendőre mutató kereskedő hajó vitorlájt, a’ melynek meg áldattatása és Phoenix-é lett el neveztetése, jeles tzeremóniával ment véghez e’ folyó Hónapnak 16-dikánn délután számos Uraságok’ jelenlétében…”
A kicsit ma már talán nehezen olvasható idézet tehát arról számol be, hogy gróf Festetics György építtette a hajót, amelyet Phoenix névre kereszteltek, és 1797 július 16.-án bocsátották vízre.
A 18. század elején Keszthelyre költöző Festeticsek hamar felismerték a balatoni hajózás fontosságát, így nem ez volt a legelső, de ez volt a legnagyobb gálya, amit ekkoriban építtettek. Az első gálya a Christoph volt, melyet 1750 és 1760 között építettek, de ez 1790-re tönkrement, így meg kellett építeni utódját.
Mielőtt bárki is azt gondolja, hogy ez a vitorlás a tulajdonos család szórakozását szolgálta, fontos kiemelnünk, hogy mind a Christoph, mint pedig azán a Phoenix kereskedelmi hajó volt!
A korabeli leírások szerint 3 ezer mázsát elszállító hajónak a környék lakosai hálásak lehettek, ugyanis…:
„… a sóért, ezért az el mulhatatlanul szükséges házi-szerért, egynéhány krajczárral kevesebbet fognak fizetni ezentúl, mint fizettek ennek előtte, mely olcsóbbodás, természeti következése, a’ gályán való szállításnak. A’ mely sót t. i. eddig Pest Vármegyéből szinte egy hét alatt szállították sok szekerek Keszthely’ vidékére, most azt el lehet szállítani, minekutánna gálya jár a’ Balatonon, felénnyivel is kevesebb idő alatt.”
A gálya tehát Keszthely irányába sót szállított, azaz kereskedelmi feladatot látott el, és a tulajdonos – ma azt mondanánk vállalkozó – gróf Festetics nem tartotta meg az így elérhető teljes hasznot, ami a közúti fuvarozással szemben sokkal gyorsabb volt, hanem a vevők is olcsóbb áruhoz jutottak.
„A’ Szalkszentmártonyiak, másfél nap alatt, Kenéséig érhetnek a’ sóval, mely ott a’ gályára rakatván, sokszor fél nap alatt is Keszthelynél lehet. Szalkszentmártonba a’ Szekeresek nem térnek visszaügessen Kenésétől, hanem ott megrakodnak jóféle borral, melyet a’ hajó szállított oda Keszthely alól. A’ kik örömest kívántak jó borotskát inni, de módjok nemvolt benne, kívánságjok telhetik tehát már ezentúl.”
Szalkszentmárton a Duna bal partján, a mai Dunaújvárossal szemben volt (és van is), és nem véletlen, hogy éppen ezt a települést említik, ugyanis a szalkszentmártoni uradalmat (Szalk, Csabony és Szentlőrinc pusztákkal) 1790-ben a Festetics család vásárolta meg, és ők lehettek azok, akik kijárták a mezővárosi címet a településnek, amellyel 1876-ig éltek is. A lényeg azonban, hogy az addigi sóutak helyett – amelyek Pesten keresztül vezettek – most a Balaton irányában közelebb kerültek.
De hogyan? Nos, az úgynevezett Sósok útja Debrecenből indulva a Hortobágyi csárda érintésével Szolnok irányába haladt. Debrecen központ szerepet játszott a kereskedelemben, ugyanis itt futottak össze Nagybánya, Kolozsvár, Arad irányából azok a kereskedelmi utak, amelyeken a sót is szállították.
A kereskedelmi út a Hortobágyi csárdánál vált ketté: a Sósok útja Szolnoknál keresztezte a Tiszát, de vezetett egy út Poroszló felé is, ahol akkoriban – mivel a Tisza-tó még bőven nem létezett! – teljesen más környezeti viszonyok voltak.
Ugyanakkor a déli irányból Bács és Kalocsa érintésével is volt egy útvonal – ez értelemszerűen a Délvidék termékeinek szállítására szolgált – és Dunaföldvár magasságában volt átkelőhely. Dunaföldvár pedig alig 20 kilométerre van Szalkszentmártontól… Tehát a Festeticsek nem csak a balatoni hajózásban meglévő potenciált ismerték fel, hanem azt is, hogy hol célszerű birtokot szerezniük. Ebből pedig kiderül, hogy pontosan tisztában voltak a kereskedelmi útvonalak elhelyezkedésével és jelentőségével, és általában a kereskedelem akkori gyakorlatával.
A fentiekből pedig látszik, hogy miért is volt kifizetődő vállalkozás egy akkoriban nyilván rémesen nagy összegbe kerülő, akkor hatalmasnak számító gályát megépíttetni!
De nézzük végre a hajót, ami – ezek szerint – busás jövedelmet hozhatott tulajdonosának, de a környék lakói sem jártak rosszul.
A korabeli források szerint Antonio Borri (Bori Antal) kifejezetten a hajó megépítése céljából érkezett a Festetics birtokra, hogy megépítse a hajót. Ez már csak azért is valószínű, mert a fiumei illetőségű mester nyerte el a megbízást, amiért többen is versenyben voltak.
A fát az építéshez Somogyból hozatta, de a Christoph megmaradt részeit is igyekezett újrahasznosítani, így annak használható részeinek felhasználásával megkezdődött a hajó építése. Zalából és Csurgóról is érkezett faanyag, a szögeket pedig Grazból rendelték.
Bár akkoriban a Balaton vízszintje magasabb volt – nem, ennek semmi köze a globális felmelegedéshez, ahhoz már sokkal inkább, hogy a Déli Vasút pályáját nem építették elég magasra, így leszabályozták a vízszintet, sok-sok évvel ezelőtt – és a hajó merülése sem volt nagy, mégsem közvetlenül a partnál kötött ki, hanem beljebb, így a rakodást csónakokkal kellett megoldani.
Az 1798-as leltár szerint a gálya hossza alsó részében 15 öl (kb. 28 m), felső részében 16,46 öl, szélessége 3,04 öl (5,76 m), magassága 1,03 öl. Felsoroltak három árbocfát, három vitorlát, köteleket, láncokat különféle méretben és hosszúságban. A gályán három ajtót és 16 darab keményfa evezőt számláltak meg, továbbá volt rajta egy szoba 4 ággyal, 10 szekrénykével és egy vörösre festett asztallal. A falon Szent György képe függött.
Festetics György 1819-ben halt meg, fia, László 1820-ban rendelkezett a Phoenix felújításáról és belső átalakításáról. Festetics László a felújítás után aztán azonnal új hajó terveztetésébe fogott, ez 1824 és 1827 között készült el. A Phoenix 1827-1830 között pusztulhatott el.
forrás: ilovebalaton.blog.hu
És most egy jókora ugrás az időben:
„Keszthelyen gróf Festetics György által építtetett Phönix gályának pontos mását építik meg a Phoneix 200 Alapítvány által összehívott szimpozion – jelentették be. Az egykor jobb napokat látott, nevezetes város – hosszú évek kényszerű pangása után – most egy nagyívű terv megvalósításának útjára lépett” – írta a Somogyi Hírlap 1994 május 21.-i száma.
1997. július 16-án bocsátották volna vízre a modern technika vívmányaival újjáépített vitorlást. A kezdeti lelkesedés – pénz hiányában – lassacskán alábbhagyott, az új Phoenix máig nem készült el…
