A Ponzi-sémától a hólabdarendszerig: piramisjáték 1926-ból
Milyen szép és mennyire kifejező a magyar nyelv! A hólabda – ahogy görgetjük magunk előtt – éppen úgy lesz egyre nagyobb, mint a manapság piramis-rendszerű csalásnak nevezett üzelmek működtetői előtt az adóssághalom. Az már sokkal kevésbé szép, hogy már 1926-ban követője akadt az USA-ban alig pár éve nagyszabású csalás elkövető Charles Ponzi nevű olasz bevándorlónak…
Borítóképen: Perzsa szőnyeg, amely csak félig van készen, de már megfigyelhetjük szép ábráit – 1915
Mielőtt a bűnesetet részleteznénk, ki kell térnünk a gazdaság általános helyzetére, ugyanis ez részben magyarázatot ad az indítékra, részben pedig rámutat, hogy miért éppen a piramisjáték-rendszerű csaláshoz folyamodott az elkövető.
1920-at követően az ország nyersanyag-hiánnyal küzdött volna (!!!), ha ki tudja használni meglévő termelőkapacitásait. Az igaz ugyan, hogy rengeteg termelő berendezés is idegen kézre került, de a Budapesten, Győrött, vagy más olyan városokban – melyek megmaradtak az új, sokkal szűkebb határokon belül! – még mindig igen komoly ipari kapacitás maradt, sokkal nagyobb, mint amilyen igény lett volna a magyar ipar termékeire.
A környező országok ugyanis még akkor sem választották a magyar termékek bevitelét, ha a magyarországi volt a legjobb ár-érték arányú, inkább máshonnan igyekeztek beszerezni a náluk nem fellelhető termékeket, vagy éppen a korábbi magyar ipari bázison igyekeztek önmaguk ellátását biztosítani.
Ez pedig katasztrofális következményekkel járt… Az állam kénytelen volt egyre többet költeni a háborús károk, illetve az ipar konszolidációjára, de ehhez rengeteg pénz kellett!
Az egyre több pénz pedig – azonos, vagy csak kissé bővülő – árumennyiség mellett inflációt gerjesztett, aminek mértéke 1925-26-ra elérte a 10.000 százalékot!
A gazdaság tehát nem, vagy csak alig növekedett, miközben a pénzmennyiség egyre gyorsuló ütemben növekedett! Ha úgy tetszik – márpedig ez a színtiszta igazság! – ez nem más, mint egy állam által eljátszott – inkább elkövetett! – piramis-rendszerű költségvetési működés!
Charles Ponzi – a piramisjáték atyja
Charles Ponzi 1882-ben született Olaszországban, majd 1903-ban érkezett Amerikába szerencsét próbálni. Ekkor két és fél dollár volt a zsebében, angolul nem tudott. Mosogatófiúként dolgozott néhány vendéglőben, ahol a padlón aludt, de megtanulta a nyelvet. Pincérré küzdötte fel magát, amíg csalásért és lopásért ki nem rúgták. Ezután Montrealban egy bankban kapott állást, ahol fiókigazgatóságig vitte, a bank viszont összeomlott, ugyanis a konkurenciánál jóval magasabb kamatot kínálva csábította magához a betétes ügyfeleket, az új betétesek pénzéből fizetve a régi betétesek magas kamatait.
Bármilyen meglepő, az „üzlet” már az induláskor megbukott, de jött egy mentőötlet! 1918-at írtak, a háború miatt magas az infláció, és Ponzi kapott egy levelet hirdetésére válaszul (a hirdetés egyébként igazán senkit nem érdekelt…), amin volt egy úgynevezett válaszlevél kupon. Aki a kupont felhasználva a címzett ingyenesen tudott válaszolni, de akár be is válthatta a kupont pénzre – méghozzá bármely országban!
És ebben volt a megoldás! A magas – és országonként jelentősen eltérő – infláció ellenére sem igazították ki a valutaárfolyamokat, így egy Olaszországban megvásárolt kuponért ötször annyi pénzt lehetett kapni az USA-ban! Az üzlet működött – ezt nevezi a szakirodalom arbitrázs ügyletnek! -, a 400 százalékos hasznot Ponzi bezsebelhette, így tíz dollárból pár hét alatt negyvenet csinált.
Figyelem, ez még nem ütközik törvénybe, Ponzi csak kihasználta a tökéletlen piacon kialakult, teljesen extrém árkülönbözetet, ami a valutaárfolyamok fixálása miatt alakult ki!
Ponzi ezután barátaihoz fordult, hogy nagyobb pénzzel lehessen ugyanezt a lehetőséget kihasználni! Volt is jelentkező, hiszen Ponzi azt ígérte, hogy 90 nap alatt megduplázza pénzüket – és ez így is lett! Igen ám, de egy idő után – amikor Ponzi már az egyik bankban 3 millió dollárt tartott és bekerült a bank vezetésébe – felmerült a gyanú, hogy valójában nincs semmilyen befektetés (arbitrázs) a befizetések mögött, Ponzi csak az új belépők, és a pénzüket azonnal újra-befektetők pénzéből fizeti ki az esetlegesen kiszállókat!
És ez így is volt, hiszen közben kiigazították a valutaárfolyamokat, és a posta is új szabályokat hozott, így az eredeti ügylet nem is működhetett, a piramisjáték megbukott… Börtön, majd szabadulás, aztán újabb csalások után Charles Ponzi mélyszegénységben halt meg egy brazil kórházban 1949-ben…
Nézzük tehát a hazai bűneset indítékát!
Özv. Fischer Mórné ezredorvos özvegye – akinek a férje azelőtt egy fővárosi kórház szemészfőorvosa, volt -, korábban férjével a főváros társaséletében előkelő szerepet vitt, azonban az asszony férje halála után súlyos anyagi körülmények közé jutott!
„Két gyermekével maradt hátra, és a férje után élvezett nyugdíj családja fenntartására nem volt elegendő” – írja a Pesti Napló 1926 március 28.-i száma.
Igen, az akkor dühöngő infláció bizony elértéktelenítette az egyébként korábban igen tisztesnek számító özvegyi nyugdíjat, így kijelenthetjük, hogy az általános gazdasági helyzet igen komoly szerepet játszott azokban a tényezőkben, melyek az asszonyt „a bűn lejtőjére sodorták”.
De nem kizárt, hogy magát a csalást, amit elkövetett, szintén a vágtató inflációra alapozta! Ha ugyanis a pénz gyors elértéktelenedéséből akár hasznot is remélhetett. Igen ám, de ahhoz, hogy árura tegyen szert, pénz kellett, mert annak birtokában lehet aztán az inflációval játszani… Ezt egy zseniális trükkel már 1925-ben megoldotta az asszony, de feljelentés lett belőle, ezért a széles családnak kellett kimentenie…
Ezzel azonban nem volt vége, ugyanis az infláció tovább vágtatott, és újra a tönk szélére került két gyermekével együtt! Ekkor újabb manipulációba fogott, feltehetően ugyanazon az elven, mint korábban:
„Egy szőnyegestől bizományba átvett egyperzsaszőnyeget, hogy azt előkelő összeköttetései felhasználásával értékesíteni fogja. A szőnyeget azonban hatvanmillió koronáért elzálogosította és a pénzt saját céljaira fordította. Amikor a szőnyeges követelte a szőnyeg ellenértékét, egy másik szőnyegestől két szőnyeget vett bizományba, ezeket is elzálogosította, az előző hitelezőt kielégítette, a többi pénzt ismét háztartására fordította.”
Hogyan próbálhatta az asszony a maga javára fordítani az inflációt? Nos, ha a bizományba kapott, és a bizományosi szerződésben rögzített árú szőnyeget csak pár nappal, vagy héttel később adta bizományba, könnyen előfordulhatott, hogy a szőnyegért a zálogos fizetett annyit, hogy a bizományba adónak a teljes árat kifizethette, és még maradt is valamennyi a zsebében.
De! Mindezt csakis feltételes módban írhatjuk le, ugyanis, ha ez így történt volna, nem biztos, hogy kiderül a turpisság, ugyanis ebben az esetben mindenki pénzénél van – helyesebben a bizományba adó bukja az inflációt az asszony pedig megnyeri -, de szerződés szerint minden rendben. Így egészen nyilvánvaló, hogy nem így történ az eset!
Már csak azért sem, mert a zálogos természetesen egy jókora diszkonttal – azaz alacsonyabb értéken, mint a piaci ár – vette be a portékát, ráadásul azt sem feltételezzük, hogy a bizományba adó fix árat állapított meg amikor pedig vágtatott az infláció!
Így pedig az ügy bukásra volt ítélve már a kezdetétől fogva, csak az volt a kérdés, mikor bukik meg a „modell” – ahogy az más csak szokott lenni a piramisjáték-rendszerre épített csalásoknál…
„Manipulációiban a rendőrség megállapítása szerint Fried István volt leveleki földbirtokos is segítségére volt az asszonynak. Fried István az egyik legnagyobb budapesti textiláruház tulajdonosának leányát vette feleségül, nemrégiben azonban elvált tőle és azóta szűkös viszonyok közöttélt. Úgy látszik, ez vitte rá, hogy a megtévedt úriasszonnyal közösen hajtsa végre a sorozatos sikkasztásokat. A rendőrség Fried Istvánt is letartóztatta.”
Az asszonynak tehát segítsége is volt, méghozzá a textil-kereskedésben feltehetően járatos volt földbirtokos személyében, aki könnyen lehet, hogy szintén a kor általános gazdasági környezetének áldozata volt…
Hogy miért vettük elő ezt a bűnesetet, amelyben szerencsére csak anyagi kár keletkezhetett? Mert bizony jól szemlélteti azt a pusztítást, amit az 1920-as események még sok év múltán is véghez vittek a magyar társadalomban. És ez csak egyetlen egy kiragadott eset volt…
1927. január 1.-én a korona helyett bevezetésre került a pengő…
