A pozsonyi országgyűlések
„Ha te, nyájas olvasó, Bécsben gőzhajóra szállsz, s lefelé indulsz a Dunán: három óráig tartó út után hátad mögött marad a német haza, s a koronázó halom mellett Pozsonyban, magyar földön kötsz ki. A városnak festői képe van. Házak hosszú sora tekint a fejedelmi Dunára, mely itt egyetlen mederbe folyva össze, 130 ölnyi szélességben hömpölygeti habjait.”
Borítóképen: A pozsonyi primási palota, az 1848-iki rendi országgyülés székhelye
Így folytatódik az idézet, ami egy németországi képes újság 1844. évi évfolyamában jelent meg:
„A város amphitheatrumszerüleg emelkedve a Kárpátok tövére támaszkodik, melyek éjszak és nyugat felől nyájas szőlőhegyekkel veszik körül, míg dél és kelet felé a végtelenségig látszik elnyúlni ligeteivel és szántóföldeivel a kis magyar Alföld, melyet a négyszerte nagyobb Duna-Tisza közti Alföldtől való megkülönböztetés kedvéért neveznek így.”
Az idézett szöveget a Képes Folyóirat – A Vasárnapi Ujság füzetekben című kiadvány első kötetében találtuk meg, így 1877-ben már szintén idézték a leírást. Az újság ezen túlmenően beszámol arról, hogy egyetlen pontonhíd szolgált a Dunán való átkelésre, melynek túloldalán a pozsonyiak „kis Prátere”, egy városliget található szép angolparkokkal.
Megjegyzik még, hogy a város tömegéből kiemelkedik a Szent Márton székesegyház, ahol feltehetően Szent Lászlóig magyar királyokat koronáztak, és mellette volt látható a királyi vár omladéka, ami 400 lábnyira emelkedett a Duna szintje fölé. A vár korát akkoriban 900 évre becsülték.
A város kedélyes mivolta, illetve Bécshez való közelsége okán azokban az időkben sok olyan betelepülő érkezett Pozsonyba Ausztriából és Németországból, akik évi járadékokból, vagy nyugdíjakból éltek, már csak azért is, mert Bécshez képest igen mérsékelt volt a megélhetés költsége. Ezen túlmenően volt egy viszonyleg nagy számú izraelita közösség is, melynek tagjai számára az országgyűlés akkoriban engedélyezte a szabad lakhatást az egész városban (addig csak egyes városrészekben lakhattak).
A város jellemzésére a „kedves modorban és jó épült” szófordulatot használják, melyben számos urasági palota is helyet kapott.
Ezek közül külön kiemelik a Szent János téren található primciális palotát, melyben az országgyűlések ideje alatt a király is tróntermét tartotta. És itt máris megérkeztünk témánkhoz!
Az első ezek közül az országháza, melyben az országos rendek tartották üléseiket. Az 1753-ban elkészült három emeletes épületről elsőre annyit jegyeznek meg, hogy építészeti tekintetben semmi különös. Adott tehát egy kellemes, és békés város, ahol a megélhetés sem túl vészes, azonban „elevenebb, sajátságosan elütő színezetet nyer a kedélyes polgári élet Pozsonyban az országgyűlések alatt, melyek 1825 óta az alkotmány rendelése szerint 3 évről 3 évre itt tartatnak” – írták 1844-ben.
A német leírás a Lipcsei Vásárhoz hasonlítja a hatást, azonban nem szabad elfelejteni, hogy Pozsonyban bőven többről volt szó, mint vásárról!
De nem erőltetett mégsem a hasonlat, mert ahogy Lipcsében a vásármentes-, úgy Pozsonyban az országgyűlésmentes lakosok kerültek megkülönböztetésre, ugyanis eredendően minden pozsonyi háztulajdonos ugyanis köteles volt házának egy nem jelentéktelen részét – melyet bizonyos hagyományos szabályok szerint az országgyűlések tartamára a rendőri hatalommal felruházott főlovászmester jelölt meg! – a hozzá bekvártélyozott országgyűlési tagnak ingyen átengedni, és azt számára a legszükségesebbekkel bebútorozni!
Bár ezt a szokáson alapuló rendszert soha nem iktatták törvénybe, mégis végig fennmaradt a pozsonyi országgyűlések időszakában. Amíg szokásos módon 2-3 hónapig tartottak az országgyűlések, addig ez nem is volt különösebb probléma – ugyanis az ideérkező országgyűlési tagok, és az őket kísérők, na meg például a tudósítók – költöttek is a városban, azonban amikor már évekig tartottak az országgyűlések, és az igények is fokozódtak, bizony gondot okoztak a városnak…
Ilyen hosszú időszakra ugyanis azt találták kiszámítani, hogy „hogy a termelők haszna alig egyenlítheti ki a háztulajdonosok veszteségét s hogy a forgalomba kerülő pénznek 20%-ka is alig marad a pozsonyiak kezében”.
De már ekkor is szóba került, hogy az országgyűlés Pesten nyerjen elhelyezést, és akkor – abban a helyzetben – ezt a pozsonyiak is támogatták ezek szerint!
De azt azért meg kell jegyezni, hogy a pozsonyia panaszai sokakhoz eljutottak, és aztán ezt méltányolták is, így a feljegyzések szerint:
„Már a múlt országgyűlésen is több vármegye, szabad királyi város és más országgyűlési tag saját szándékából fizette meg a szálláspénzét s mivel a szállásbérek megfizetése az idei országgyűlésen már úgy is királyi propoziczió tárgyát képezi, nincs benne kétség, hogy a pozsonyi háztulajdonosoknak e hallatlan megadóztatása s vele együtt a feudális monstruozitásoknak — melyekben Magyarország Ó-Angliával vetekedik — ezen az országgyűlésen meg fog szüntettetni.”
És ebből az idézetből az is kiderül – bár nem egészen pontos megfogalmazásban, hogy a rendi országgyűlések időszaka ekkor már lejáróban volt. És tényleg így lett, ugyanis 1847. november 11-én nyitotta meg az uralkodó, V. Ferdinánd Magyarország utolsó rendi országgyűlését, majd az országgyűlés 1848 márciusában és áprilisában elfogadta a Kossuth Lajos vezette szabadelvű reformellenzék javaslatait, amelyek az uralkodói szentesítés időpontjára utalva áprilisi törvények néven ismertek.
Az országnak felelős kormánya lett, a szabadelvű Batthyány Lajos gróf miniszterelnöki kinevezést kapott.
De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen még csak 1844-ban vagyunk, amikor a rendi országgyűlés kéttáblás rendszerben működött. Ezt 1608-ban vezették be Magyarországon, kettéválasztva egymástól a főtáblát és az alsótáblát (a követek tábláját). A főtábla (főrendi tábla, felsőtábla, mai szóval felsőház) tagjai a főnemesek és főpapok voltak, születésüknél, illetve hivataluknál fogva. Az alsótábla (kamara, képviselőház) ülésein választással megválasztott küldöttek képviselték a többi rendet.
A korabeli leírást is érdemes idézni, mert igen érdekesen leírásokat találunk:
„Az országos rendek az ország házának két külön termében tartják üléseiket. Az egyikben a mágnások táblája gyülésezik a palatinus elnöklete alatt. Jobb felől ülnek tőle az egyházi főméltóságok: az ország prímása és esztergomi érsek s a püspökök, balra az országbárók, elsőnek az országbíró — judex curiae, — aztán Horvátország bánja, a tárnokmester stb. Aztán jönnek a főispánnak s a horvát-szlavon kongresszus egy követe. Ezek közül ülnek a többi mágnások vagy az u. n. regalisták, mert a főnemesi családok minden nagykorú férfi tagjának joga van a főrendek tábláján megjelenni.”
Ez volt tehát a felsőház. De ezzel nem volt vége. Ugyanis ebben a teremben találkozott a két tábla is, azonban az alsóházról még nem esett szó. De ennek is megkapjuk legalább ennyire érdekes leírását! Íme:
„A rendek táblájamég ennél is tarkább. Ide minden vármegye és minden szabad királyi város küld két-két követet, akik annak előtte négy hosszú asztal mellett foglaltak helyet ama négy kerület szerint, melyekre az ország föl volt osztva. Az újabb rendelkezés óta, mely csak tavaly anyári szünet alatt foganatosíttatott, a terem széltében felállított 14 asztal körül ülnek a követek. Oldalt, a terem hosszvonalának közepén, jobb kéz felől van a személynök — personalis — elnöki széke, két felől tőle a királyi tábla tagjainak és a káptalanok küldötteinek a székei. A terem hátterében emelvény van készítve a távollevő főurak képviselői számára — absentium ablegati, akik, különös anomália! itt a rendek és nem a főrendek tábláján foglalnak helyet. A jurátusoknak külön karzat van kijelölve. A többi karzatokat a közönség tölti meg, melynek itt, épugy mint a mágnások tábláján szabad bemenete van. Az ablakmélyedésekben a hirlapirók és a gyorsírók asztalai vannak elhelyezve.”
A rendi tábla ülései részint teljes ülések, részint kerületi ülések voltak, de közös jellemzőjük volt, hogy „ezekben az ülésekben legszabadabb a vita, de sokszor leginkább áradozó s a tárgytól eltérő is s igen gyakran véghetetlen deklamácziókba vész el”. De ami ennél is sokkal fontosabb, és talán nem is olyan nyilvánvaló a ma élők számára:
„Egyébiránt a dolog természete is azt hozza magával s nem is szorul külön magyarázatra, hogy a viták, mióta egy élő nyelven, a tagok legnagyobb részének anyanyelvén folyhatnak, sokkal szabadabbak, mint mikor még a latin jogi tudákosság spanyol csizmáiban kellett feszelegniök.”
Szóval a rendi országgyűlések ezen időszakában bizony ejtették a latint, de tudni kell, hogy egyáltalán nem volt előírás, hogy magyarul (avagy németül…) hangozzon el bármely beszéd. Arról aztán már nincs soka tudásunk, hogy a fordítás hogyan és miként zajlott, de ez lehet, hogy inkább a mi hiányosságunk, semmint a korabeli országgyűléseké.
Az alsóházban – ahogy ma neveznénk – a szónokok egyébiránt nem a szónoki emelvényről tartották beszédeiket, hanem ki-ki a maga helyéről, állva. Ugyanígy volt a főrendi tábla esetében is, csak éppen a nádor, a hercegprímás és a többi főpap, ha egyúttal bíboros is felszólalhatott a gyűléshez anélkül is, hogy fölállt volna.
Így volt ez akkor. Ma már más a helyzet, de akkor ez bizony nem másképp volt.
A történet folytatása pedig korábbi cikkünkben:
