A Szalay István Rt. új épülete

Soha nem hallott a vállalatról, az épületet pedig nem tudja hol van? Pedig igen könnyen lehet, hogy akár naponta elmegy előtte, hiszen ahol felépült – és ma is ál, ha még áll… – az igencsak forgalmas hely volt már korábban is, mára pedig Budapest egyik legnagyobb forgalmú területe.

Borítóképen:

Az államosított Szalay István Villamossági Rt. 2 év és 5 hónap alatt teljesíti a 3 éves tervet!

Öles betűkkel ugrott le a korabeli lapok címlajáról a győzelmi jelentés…

Igen, nem nehéz feladvány, ez a vállalatot is államosították. Bár nem soka hallottak talán a vállalatról, és még kevesebben mondhatják el, hogy ismerik történetét, de miután igen komoly tényezőnek számított a hazai villamos- és műszaki anyagok kereskedelmében és gyártásában, úgy gondoljuk, érdemes megjegyezni nevét, és megismerni rövid történetét!

Szalay István egyéni cégét 1919-ben alapította. Ennek jogutódja volt a részvénytársasági formában működő vállalat. A vállalat nagyobb villamosítási munkákat vállalt: ipartelepek, bánya-, és villanytelepek kapcsolóberendezéseit készítették, részt vettek a hazai távvezeték- és elosztó hálózat kialakításában.

A cég készítette Dömösnél az első dunai nagyfeszültségű átfeszítést, s építette a Komló-Baja 30 kV-os távvezetéket.

Ezen munkák során a vállalkozás vezetője, Szalay István érdekeltségébe került a Felsődunántúli Villamossági Rt., a villamosítási munkákat vezető vállalkozó a legnagyobb tulajdonos és a vállalat igazgatósági tagjai is volt.

A nagy villamos szerelési cikk-kereslet arra késztette az 1930-ban még egyéni céget, hogy elkezdje gyártani a falon kívüli és süllyesztett kapcsolókat és foglalatokat, aljzatokat. A behozatali korlátozások miatt a gyártmányok száma gyorsan nőtt. Gyártási tevékenysége mintegy 20 munkással egy műszergyárba volt kihelyezve, de 1935-ben bérbe vette a volt Blau és Lukács-féle Eötvös utcai 38. sz. alatti gyártelepet, ahol nagyteljesítményű bakelitprésekkel különféle erős- és gyengeáramú kapcsoló-berendezéseket gyártottak. A cégközpont 1940 elejéig a Fáik Miksa u. 2. sz. alatt működött.

Szalay ekkoriban szerezte meg a volt Wörner gépgyár feldarabolt telepének a Váci út 48/a-b. szám alatti hányadát, ahol rövidesen elkezdődött egy korszerű gyárépület felépítése. A vállalkozás 1937-ben, a villamos szerelési anyagok iránti konjunktúrát kihasználva, de a továbblépéshez szükséges tőke megteremtése érdekében is részvénytársasággá alakult. Erősödött a gyári jelleg, amikor 1940 májusában a Váci út 48/a-b. számú saját telkén felépített korszerű gyártelepre költözött.

A tervezés és az építés nem volt egyszerű, mert amikor számba vették, hogy milyen funkciókat akarnak az épületbe, és azoknak milyen hlyszükségletük van, kiderült, hogy vagy a funkciókat kell megnyesni, vagy össze kell zsúfolni mindent. Ezzel együtt a vállalatvezetővel történt sokadik egyeztetés után végül megtalálták a megoldást!

A vállalat itt már a legtöbb építkezési villamos szerelési anyagot – jelentős részüket saját szabadalom alapján – gyártotta, szénkeféket, szabadvezetéki alumínium és vörösréz-szerelvényeket, légvédelmi szerelvényeket, sziréna-kapcsolókat, világítótesteket, bányalámpákat, fényjelző berendezéseket stb., de továbbra sem volt elhanyagolható az e termékekkel is folytatott nagykereskedelme sem. Az 1940-es évek első felében – a nagykereskedelmi ágazattal együtt – átlagosan 100-nál valamivel több tisztviselőt és 200 körüli munkást-munkásnőt foglalkoztatott.

A II. világháború éveiben, mint első fontosságú hadianyagot gyártó vállalatot, katonai felügyelet alá helyezve hadiüzemmé nyilvánították. Jelentős mértékű, elsősorban gépi beruházásokat hajtottak végre, s főleg hadfelszerelési villamossági eszközöket, berendezéseket – dinamók, áramátalakítók, kapcsolók, feszültségszabályozók, szerelvények, villamos mérőműszerek -gyártottak, de jelentős részt vállaltak a repülőgép-gyártási programból és gyártották az államvasúti gépgyár által gyártott Rába-Botond terepjáró gépkocsik és a Nimród harckocsik villamos berendezéseit.

A világháború után külföldre távozott cégtulajdonostól a vállalatot az Elhagyott Javak Kormánybiztossága vette át és működtette tovább. És akkor most vissza a cikk bevezetője utáni győzelmi jelentéshez, ugyanis a Magyar-Szovjet Közgazdasági Szemle 1948. évi 7. száma így folytatta „mindent vivő” politikai marketingjét:

„Az ostrom alatt 25 %-os épületkárt szenvedett. Gépparkjának 8-10%-át Nyugatra vitték. Nyersanyag, félkész-és készáru készletének 70-85%-át hurcolták el. A felszabadulás után nem volt miből termelni, nem volt miből újra megindítani a termelés folyamatát. Ekkor egy lelkes kis csoportNémeth Gáborgépészmérnök, mostani vállalatvezető kezdeményezésére minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül, csupán a munka szeretetétől fűtve, hozzáfogott a romok eltakarításához és a termelés megindításához.”

És persze innen szép nyerni, de mint azt a győzelmi jelentés címe máris megmutatta, minden akadályt legyőzött a… na nem a magyar-szovjet barátság, hanem azoknak az odaadása, akik meg akartak élni valamiből akkor is, amikor pedig a jóvátétel terhe alatt nyögött az ország…

a történet közben szemben is alakult, de valahogy úgy igazán mintha nem tudott volna rendeződni a tér…:

És mi lett a továbbiakban az épülettel? Nos, egyre inkább csak az irodai funkciókat használták, ezért át is alakították – kevesebb be- és kijárat maradt, és a bejáratot is átépítették, ami a Váci úti front közepéről a Victor Hugo utcasarok felé. Ezt ma is látni a klinkertégla eltérő színéből.

Ha egyáltalán áll az épület, ugyanis 2023 májusában már elkordonozták az épületet, miután 2022 novemberében a lapok arról cikkeztek, hogy luxus szálloda épült a néhai Szalay István Rt. valamikori épülete helyére.