A Szárd-Piemonti királytól Solferinón át a MÁV-ig
A Szárd Királyság 1847 előtt Szardínia szigetét jelentette, de – miután egyesítették a Savoyaiak kontinentális birtokaival nem csak kiterjedése, hanem neve is megváltozott: ekkortól a Szárd-Piemonti Királyság nevet viselte. De ez nem volt elég: Károly Albert szárd–piemonti király – aki 1831-től Szardínia és Piemont királya, Savoya uralkodó hercege volt – az egységes Olaszország megteremtését célozta meg.
Borítóképen: Solferino, 1859. június 24. – körülbelül 14 óra. A solferinói csata lezárása. A “Forey” hadosztály és a “De Ladmirault” hadosztály erői birtokba veszik Solferino várát és erődjét litográfia
Egységesítési kísérletei csúfos kudarcot szenvedtek, miután az egyesítést sem a Habsburg Birodalom, sem pedig a pápai állam (latinul Status Pontificius, vagy Patrimonium Petri, azaz Péter öröksége) nem támogatta. 1849-re a Habsburg Birodalom visszaállította hatalmát (Károly Albert király azonban az 1849-es osztrák–olasz háborúban súlyos vereséget szenvedett Radetzky csapataitól), de addigra a bécsi udvarnak sikerült annyi ellenséget szereznie, hogy a történet ezen a ponton nem állhatott meg!
Nem meglepő módon a Francia Császárság támogatta a nézőpontjából rivális Habsburgokkal szemben az egyesítési törekvéseket. Döntő szerepet vállaltak az egységes Olaszország létrejöttében, ugyanakkor céljuk csupán a Habsburg Birodalom gyengítése volt.
Ahhoz, hogy az egységes Olaszország (hivatalos nevén az Olasz Királyság) 1861-ben megalakulhasson, kellett egy bizonyos Giuseppe Garibaldi is, aki felszabadította a félsziget déli részét és elűzte a Bourbon dinasztiát. Ehhez pedig olyan segítői akadtak, akik sokkal jobban utálták a Habsburgokat, mint akár a francia császár.
Garibaldit sokan kalandornak, míg mások kiváló államférfinak tartják, de történetünk szempontjából ennek nincs jelentősége (ahogy az egységes Olaszország megteremtése szempontjából sem!), az viszont fontos, hogy egyedül nem érhetett volna el sikert a Habsburgok ellenében.
Addigra a Szárd-Piemonti Királyság trónján változás történt, ugyanis a novarai csatában 1849. március 23-án Radetzky tábornagytól elszenvedett súlyos katonai vereség nyomán Károly Albert lemondott, Portugáliába távozott, helyét pedig II. Viktor Emánuel foglalta el. Már Viktor Emánuel herceg tárgyalt Radetzkyvel Vignaléban, ahol a fiatal király országa számára kedvező feltételek mellett állapodott meg az ellenséggel.
II. Viktor Emánuel nem csak megörökölte trónt, de a trónnal együtt az egységes Olaszország megteremtésének eszméjét is tovább vitte.
ÉS ebbéli törekvésében igen kitartó volt, soha nem adta fel, hogy ő legyen az Olasz Királyság első uralkodója. És erre jó lehetőséget kínált, hogy az akkor az Osztrák Császársághoz tartozó Lombard–Velencei Királyság elszakadási törekvései pattanásig feszítették a húrt… Az elkerülhtetelen háború katonai támogatására 1858-ban megszületett az a piemonti–francia egyezmény, melynek értelmében III. Napóleon Savoya és Nizza átadásának fejében katonai segítséget is nyújt az egységes Olaszország megteremtéséhez!
1859 április 29.: az osztrák Déli Hadsereg (Südarmee) Gyulay Ferenc táborszernagy parancsnoksága alatt átkelt a Tessin (Ticino) folyón és három oszlopban benyomult Piemontba. Gyulay külön-külön kívánta megtámadni a még felvonulóban lévő hadseregeket, de Ferenc József császár egyetlen, „szabályos” döntő ütközetet akart.
Gyulay az utasítás értelmében visszavonult Lombardia határára, a Mincio folyóig. Itt aztán sikerült megvárni, amíg május végére az ellenséges szövetség haderői egyesültek, és ha már egyesültek, bizony át is vették a kezdeményezést, mire Gyulay visszavonulást rendelt el. Ez persze egy kicsit sem tetszett Ferenc Józsefnek, ezért Bécsből odaküldte Heinrich von Hess táborszernagyot, aki Gyulayt felülbírálva előrenyomulást rendelt el, aminek az lett a következménye, hogy 1859. június 4-én a magentai csatában az osztrákok súlyos vereséget szenvedtek!
1859 június 16.-án a hadszíntérre érkezett a fiatal és tapasztalatlan Ferenc József császár, aki leváltotta Gyulayt, helyére a császári-királyi 2. hadsereg élére Franz von Schlik lovassági tábornokot helyezte. Az ifjú uralkodó saját kezébe vette a főparancsnokságot, és ismét előrenyomulást rendelt el.
III. Napóleon seregének ugyanezen parancsot adta, így a hosszú gyaloglástól elgyötört és rosszul ellátott sereg egy nem várt ponton találkozott!
Ez volt Solferino, ahogy a szárd és francia erők 120.000 katonájával szemben az osztrák erők 110.000 létszámmal vonultak fel, a csata pedig egy 16 kilométeres fronton zajlott! Ebben a vérfürdőben aztán 30.000 katona elesett, 10.000-nekk nyoma veszett, vagy fogságba került, és további 40.000 betegedett meg…
A botcsinálta hadvezér, Ferenc József megszégyenülve kénytelen volt fegyverszünetet kérni, a csatavesztés nem volt kérdés!
A csata eredménye végül az lett, hogy 1861-ben összeült országgyűlés 1861. február 18-án kikiáltotta az Itáliai Királyságot (Regno d’Italia, magyarul: Olasz Királyság), és március 17-én II. Viktor Emánuelt Itália királyának (Ré d’Italia, magyarul Olaszország királyának) koronázták.
Ezzel létrejött az egységes Olaszország, ami aztán meghatározó államává Európának.
Persze közben a pápa kiátkozta II. Viktor Emánuelt, majd a porosz-osztrák-olasz háború során Olaszország újabb területekkel gyarapodott, és persze Garibaldival is mindenféle nehézségek adódtak, de ez történetünk szempontjából már kevéssé érdekes.
Sokkal fontosabb az a tény, hogy a solferinoi vereség, illetve az azt követő porosz-osztrák-olasz háború során kiderült, hogy a Habsburg Birodalom katonai ereje abban a formában, ahogy akkoriban felépült, képtelen felvenni a harcot a rivális hatalmakkal szemben… Valamit tenni kellett, különben veszélybe került volna a Habsburgok hatalma!
A Szabadságharc, Garibaldi támogatása, vagy éppen Gyulay tevékenységének (téves!) megítélése, na meg általában a magyarok rebellis magatartása, a passzív ellenállás mind-mind a Bach-rendszer fenntartását indokolták, de a hatalom mindennél fontosabb volt…
Az csak egy személyi kérdés, hogy Ferenc József a vereségért (önmaga helyett!!!) Bach belügyminisztert tette felelőssé, ezért 1859 augusztus 22.-én leváltotta minden politikai hivatalából, hiszen talált volna a helyére több olyan osztrák politikust, aki akár Haynau rémuralmát is restaurálta volna, de itt sokkal többről volt szó!
A háborúban meggyengült birodalom megerősítésére az uralkodó 1860. október 20-án kiadta az ún. októberi diplomát, amely a magyar országgyűlés visszaállítását helyezte kilátásba.
Ne tévedjünk el! Ferenc Józsefet a saját és persze a Habsburg-ház hatalmának megerősítése vezette erre a döntésre. Elítélendő ezért? Nem, a császár és király a hatalomgyakorlás akkori rendszerében egy teljesen észszerű döntést hozott, de mégis fontos kiemelni, mert szó sem volt arról, hogy az uralkodó Magyarországgal akart jót tenni! A jócselekedet nem volt – és ma sem az… – a politikai döntések vezérelve, csakis érdekek mentén születtek döntések – amelyek egy császár és király esetében természetes módon önös érdekei alapján születtek meg.
1861-ben aztán így írhatták ki a választásokat, és így ülhetett össze 1849 után a magyar törvényhozás. És ezen a ponton született meg a döntés, ami ékes bizonyítéka annak, hogy Ferenc József csakis saját hatalma megerősítését célozta: 1861. február 26-án az uralkodó kiadta az ún. februári pátenst, amely a tartományi gyűlések fölé egy birodalmi gyűlést rendelt és egyben nyilvánvalóvá is tette, hogy az egész dolgot csak azért hagyta, hogy pátensét Magyarországon törvényesen is bevezethesse.
A pátens, avagy császári nyílt parancs az októberi diploma még a létrehozott Birodalmi Tanácsot is korlátozott jogkörű törvényhozó testületté alakította (volna). A birodalmi tanács 343 követéből 85 lett volna magyar, 26 főt Erdély, 9-et pedig Horvát-Szlavónország delegálhatott volna.
A februári pátenshez tartozó „birodalmi képviseletről szóló alaptörvény” arról rendelkezett, hogy az uralkodó korlátlan joga marad a külügy és hadügy irányítása, valamint a fegyveres erők feletti felügyelet is.
Kell mondani, hogy Magyarországon soha nem került sor birodalmi követválasztásra? Miután a magyar országgyűlés visszautasította az összbirodalmi alkotmányt, Ferenc József feloszlatta az országgyűlést. Jószándék? Jócselekedet? Ugyan, szó sem volt erről, az uralkodó csak gumicsontot vetettek a tartományoknak, akik az uralkodói szándék szerint majd jól elvitatkoztak volna egymás közt („Oszd meg és uralkodj!” – Róma és XI. Lajos után), de a hatalmat biztosító erőszakszervezetek a felettük korlátan hatalommal rendelkező uralkodó kezében maradtak volna…
Nos, ezt nem vette be a magyar politikai közösség, így aztán Ferenc József feloszlatta a gyűlést és ideiglenes, átmeneti állapotot, más néven provizóriumot hirdetett és újra az aktuális osztrák belügyminiszter, azaz Anton von Schmerling lett ennek az adminisztrációnak a magyarországi feje.
A helyzet ugyan némileg jobb volt, mint a Bach korszakban, de ez még mindig egyértelműen a neoabszolutizmus jegyében fogant!
A korábbi képviselőválasztást egyébként a Deák Ferenc vezette Felirati Párt nyerte meg a 410-ből 250 mandátum (58%) lett az övék, Deák pedig a Schmerling-féle adminisztráció időszaka alatt is meghatározó politikus maradt. Ez már minden ellentmondásossága ellenére az enyhülés korszaka volt, így Deáknak immár lehetősége adódott arra, hogy 1865 április 16.-án megjelentesse a Pesti Naplóban a később „húsvéti cikk” néven emlegetett írást.
A cikk a későbbi kiegyezés felé vezető út lehetőségét vázolta fel, nem titkoltan az osztrákoknak címezve.
Tudni kell, hogy Deák nem csak egy írás erejéig foglalkozott a témával, hanem sógora pusztaszentlászlói kúriáján 1865 és 1867 között társaival szorgalmasan dolgoztak a kiegyezés előkészítésén. A cikkre reagálva Ferenc József leváltotta Schmerlinget, és újra engedélyezte a magyar országgyűlés összehívását, pontosabban az enne érdekében tartandó választások kiírását.
De ez még nem biztos, hogy önmagában elég lett volna a kiegyezéshez, kellett az is, hogy Habsburg Birodalom egy újabb háborúba keveredett; 1866-ban tört ki a már említett porosz-osztrák-olasz háború, amelyben az Osztrák Császárság a königgrätzi csatában súlyos vereséget szenvedett Poroszországtól.
Az 1866. augusztus 23-án Prágában megkötött békeszerződésben az Osztrák Császárság a Porosz Királyság javára lemondott a német egység megvalósításáról, az Olasz Királyságnak pedig átengedte Veneto tartományt (Velence várossal).
Az 1815 óta fennálló Német Szövetség felbomlott, megalakult a porosz vezetésű Északnémet Szövetség, már Ausztria részvétele nélkül.
Bár az osztrák sereg totális vereséget szenvedett a fent említett feltételek igencsak kedvezőnek nevezhetők a vesztes fél számára, és megerősítette Ferenc Józsefet abban, hogy a rebellis magyarokkal mégiscsak meg kell egyezni valahogy, amennyiben a most még inkább meggyengült birodalom és a maga hatalmát fenn akarja tartani.
A megállapodáshoz hűen aztán – már csak azért is, mert a Habsburg Birodalom pénzügyi téren is megingott! – Ausztria már semleges maradt a francia-porosz háborúban, de aztán 1879-ben aztán a kettős szövetség létrejöttével mégis megvalósult az osztrák-német katonai szövetség, ami aztán előrevetítette az első világháború katonai szövetségi rendszereit…
De itt még nem tartunk, csak azt lehetett tudni ebben az időben, hogy ha valamikor, akkor königgrätzi vereség után jött el a kiegyezésre a lehetőség!
És még ez sem lett volna elég… A prágai béke megkötésével világossá vált, hogy változatlan formában már nem fenntartható a Birodalom, de ha 1866 végén nem nevezik ki külügyminiszterré Ferdinand Beust bárót, talán soha nem történik meg a kiegyezés! Mert bizony Beust báró volt az, akinek sikerült meggyőznie a kabinetet – hosszas viták és kölcsönös vádaskodások közepette! -, hogy a kiegyezés nélkül már nem lehet tovább fenntartani a Birodalmat.
Lássuk be; ha Magyarországnak szüksége volt a kiegyezésre, úgy Ausztriának, illetve az uralkodónak többszörösen szüksége volt rá, mert hatalma forgott kockán!
Persze ezt nem feltétlenül sulykolják az iskolában, nem igazán része a kollektív emlékezetnek, és ha szóba kerül, mintha nem is lett volna nagy jelentősége! És erre meg is van az alap, ugyanis a kiegyezés alapfeltételeit rögzítő 1867. évi XII. törvénycikk – a Habsburg-hát nőági örökösödési jogának megállapítása után (hivatkozva a pragmatica sanctio-ra) – páros lábbal rúgja be az ajtót a közös hadügy megteremtésével, illetve az ahhoz tartozóan az újoncok megajánlásával!
Fontos a sorrend! A közös hadügy, és a végső soron – amennyiben nincs meg a törvényhozások közti megállapodás… – az uralkodó döntésétől függő újonc „ajánlás” semmi más nem szolgált, mint a Birodalom és uralkodójának érdekeit, hatalmának fenntartását!
És aztán persze jöttek az egyéb kérdések, de a sorrendet nem tudjuk elengedni: a gazdaság csak a katonai kérdések után jött, és bizony az osztrák kéz – ha nem is szent -, de rendesen maga felé hajlott, amikor például a közös vámrendszer feltételei meghatározásra kerültek…
A vámrendszerről csak annyit, hogy az voltaképpen garantálta az osztrák és cseh ipar Birodalmon belüli felvevőpiacát, míg a magyar mezőgazdasági termékekre, illetve azok termelőire, végső soron pedig az országra nézve rendkívül kártékony volt… Szerencsére voltak olyan nagyszerű emberek, akik felismerték, hogy az osztrák és cseh ipart a saját területükön kell megverni, és tettek is ezért! Jelesül, mindjárt itt a Ganz:
És ha már a Ganz, akkor nem maradhat ki a vasút sem. Márpedig a címadást tekintve talán furcsa lehet, hogy eddig egy szó sem esett vasútról, mozdonyokról, kocsikról, fejlesztésekről, de még pályaudvarokról sem… Nos, ennek megvan a maga oka! És az nem más, mint hogy a valódi magyar államvasúti rendszer megteremtésére csakis a kiegyezés után kerülhetett sor.
Nem tagadjuk – nehéz lenne, mert tény! -, hogy a kiegyezés előtt is voltak vasúti fejlesztések, és szépen bővült is a hálózat, de ezek a vasutak javarészt idegen érdekeket szolgáltak azáltal, hogy idegen tőke kereste megtérülését…
A hazai államvasút megteremtésére tehát csak a kiegyezéssel teremtődtek meg a feltételek:
1869. október 31-én a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium elrendelte, hogy az állam-kincstár kezelésébe vett Magyar Északi Vasút és a közeljövőben megnyíló Zákány–Zágráb vonal neve Magyar Királyi Államvasutak (MÁV) legyen.
Nos, talán kissé hosszú lett az írás, de azt azért talán ki lehetett hámozni belőle, hogy a magyar vasút, és általában a magyar ipar fejlődése nem uralkodói kegy, avagy adomány volt, hanem sokkal inkább Magyarország hozzájárulása ahhoz, hogy a Habsburg dinasztia uralma ne az 1860-as években érjen véget, hanem eltartson egészen 1918. november 11.-ig a Monarchia keretein belül…
Az pedig, hogy közben a kiegyezés után talán soha nem látott tempóban fejlődött az ország, az már a magyarok érdeme, de semmiképpen nem „Ő császári és apostoli királyi Felsége” kegyéből adatott meg, hiszen Ferenc József csak hatalmát féltve ment bele olyan egyezségbe, amibe pedig a külső kényszer nélkül soha nem ment volna bele…
Azt pedig szintén nem szabad elfelejteni, hogy a kiegyezés után is folyamatosak voltak a viták gazdasági és katonai kérdésekben is, mert végül valahogy mindig Ausztria jött ki jól a közös ügyekből!
Anélkül, hogy ezt elfelejtenénk, jegyezzük meg, hogy a legfontosabb az, hogy létrejött a MÁV, ami pedig fejlődése által olyan gazdasági vérkeringést biztosított az országnak, hogy soha nem látott fejlődésen ment keresztül!
És ez már a történelmi végjáték 1918-ból:
