A sztárgyár alapjait rakta le: Goldmark Péter Károly
Immár 76 éve, hogy 1948-ban bemutatták az első mikrobarázdás hanglemezt, amit Goldmark Péter Károly és fejlesztőcsapata hozott létre. Ezzel a fejlesztéssel megnyílt az út az úgynevezett LP (long play) formátum kialakítására, ami azt jelentette, hogy egész albumokat lehetett megjelentetni. Miért volt ennek olyan óriási jelentősége, hogy gazdaggá tudta tenni a zenészeket és zeneszerzőket?
Borítóképen: A tudós-feltaláló és találmánya
Nos, erre egészen egyszerű a magyarázat, és éppen az a történet mutatja meg, ami elindította a gondolkodást Goldmark Péter Károly fejében, miszerint tökéletesíteni kell az akkoriban használatos barázdás hanglemezt („bakelit”), mert annak sem minősége, sem pedig lejátszási időtartama nem felel meg az igényes zenehallgatóknak.
Történt, hogy Goldmark Péter Károly vendégségben volt – talán éppen Benny Goodman-nél, akivel idősebb korában zenélt is, és a szomszédja volt? -, a házigazda pedig elköszönésképpen lejátszott neki(talán) egy Brahms művet, az akkoriban szokásos 78-as fordulaton, acél tűvel rendelkező lemezen.
Helyesebben lemezeken! A mű hossza miatt ugyanis 3-4 alkalommal is cserélni kellett a lemezeket, hiszen azokon 2-3 percnél hosszabb hanganyag nem fért el…
Nem a semmiből jött persze az újítás iránti vágy, hiszen Goldmark Péter Károly sok területen megmutatta, mire képes mérnökként:
A feladat egyértelmű volt, az akkor éppen a CBS Laboratories vezető kutatójaként tevékenykedő magyar tudós-feltaláló a Columbia csapatával azt tűzte ki célul, hogy olyan hanglemezt hoznak létre, amin – oldalankén! – legalább 20 perc hanganyag rögzíthető, illetve lejátszható.
Ennek érdekében először is kerestek egy olyan anyagot (vinyl), amelyet finomabban lehetett megmunkálni, ugyanis a barázdák méretét jelentősen lecsökkentették, azzal együtt, hogy a lejátszó fordulatszámát 33 ⅓-ra csökkentették. Igen ám, de ezt a cseppnyi méretet az acéltű nem tudta lekövetni, csak igen nagy pontatlansággal (és az egyébként is zajos volt…), ezért az acél tű helyett zafírt alkalmaztak.
Talán nem kell mondani, hogy az amerikai könnyűzenei élet az ’50-es évektől kezdett igazán gigantikus vállalkozások által meghatározott iparággá fejlődni? Kell mondani, hogy a lemezeladások minden addigit felülmúltak, a hanglemezgyártók pedig alig bírták kapacitással, hiszen az immár sokkal jobb minőségű felvételek eladhatóvá tették az olykor akár élőben (értjük úgy, hogy koncerten) soha nem látott előadók lemezeit is!
A többit pedig nem is mondjuk, azt biztosan mindenki ismeri; amíg a mikrobarázdás hanglemez uralta a zeneipart, mint elsődleges hanghordozó, a sztárok csak egyre gazdagabbak lettek, a zeneipar virágzott, hogy aztán az MTV megjelenésével, na meg a CD-lemezek és aztán az internetes megosztó felületek térnyerése után jelentősen megcsapolják addigi jövedelmeiket.
Persze ezzel sincs nagy baj, manapság ugyanis ezért (is) újra előtérbe került az élőzene, a koncert. A könnyűzenei előadók pedig örökké hálásak lehetnek Goldmark Péter Károlynak, mert nélküle soha nem alakult volna ki az a fergeteges könnyűzenei cunami, ami az ’50-es évektől jellemzi a világot!
