A szürkemarha megmutatta: a szavak és a tettek távolodtak…
„Mindent a maga helyére! A Hortobágy szélsőséges éghajlati, mostoha talaj- és takarmánytermelési viszonyai közepette ma is fontos szerepet tölt be a magyar szürke marha. Dicséret illeti Simon Antal gulyást, aki szelíd bánásmóddal és hozzáértéssel ilyen kezessé nevelte az ohatiak Vándor nevű törzsbikáját” – írta az Állami Gazdaság című lap 1955. évi 7. évfolyamának első száma.
Borítóképen: Simon Antal gulyás és a Vándor nevű törzsbika
Azt pontosan a mai napig sem lehet tudni, hogy mit jelentett akkor a „Mindent a maga helyére!”, de azt tudjuk, hogy ebben az esetben a szürkemarhát úgy kezelték, mint egy múzeumi tárgyat, a letűnt idők maradványát! Ezt persze nem a sikerpropagandát sugárzó újságból tudjuk…
Talán a szürkemarhát tényleg egy letűnt kor – méghozzá egy akkor sokszor letagadott, még többször elferdített, és felejtésre ítélt kor! – egyik utolsó maradványának tekintették, ugyanis…:
A második világháború után a tenyésztőmunka megszűnt, mert a szürkemarha az akkori vezetői vélemények szerint nem versenytársa a modern fajtáknak.
A hatvanas évek közepére létszáma vészesen lecsökkent, a háztájiban található néhány példánytól eltekintve három állami gazdaságnak volt gulyája, amelyben összesen hat bika és kétszáz tehén volt.
Ma már tudjuk, hogy óriási hibát vétettek akkoriban, de még szerencse – bár erről aztán végképp hallgattak -, hogy végül belátták, hibáztak, és ezt megint csak a számokból, az adatokból tudjuk, hiszen azokat talán lehetett hamisítani, de alapvetően eltagadni nem! Ugyanis…:
A szürkemarha-populáció létszáma a 70-es évektől kezdve egyenletesen emelkedik, az állatok legnagyobb része a nemzeti parkok területén él. 1989-ben, hosszas előkészületek után megalakult a Magyar Szürke Szarvasmarhát Tenyésztők Egyesülete, amely ma a tenyésztést koordinálja.
Lehet, hogy a szürkemarhán kívül is léteztek címeres ökrök?
