A tények makacs dolgok: amikor kilőtt az ország gazdasága!
Magyarországot többször is újra kellett „indítani”, mintha az államalapítás valami szoftverfrissítés lenne, amit időről időre el kell végezni. Először a honfoglalók adták meg az alaphangot, aztán István király következett, aki bevezette a keresztény „üzemrendet”. Majd jött IV. Béla, aki a tatárjárás után újraépítette az országot – mondhatjuk, hogy ő volt a középkori „restart” szakértő.
Borítóképen: Őrült tempó: a Nyugati pályaudvar épülete már áll, a Pesti Indóházat még bontják a belsejében – 1877 (forrás: Magyar Hírek, 1982)
A modern Magyarországot pedig Széchenyi, Kossuth és Deák „startup csapatként” alapozták meg, az ő nemzedékük fektette le az alapokat. Utánuk új „alapítók” érkeztek, akik nem karddal, hanem kapával, szerszámmal és némi üzleti finesszel hozták létre a bankokat, gyárakat, vasutat, városokat és vízvezetékeket.
Az 1867-es kiegyezés utáni fél évszázad olyan volt, mint a nagy magyar gründolási korszak, amikor az országot alaposan „felturbózták”.
Ha valaki a 19. század közepén keresztülutazott az országon, jobb, ha volt nála egy jó adag humorérzék és türelem, mert az utazás sárban és porban tengődve nem volt éppen luxusélmény. A századfordulón viszont már vasúton száguldhatott, és láthatta, ahogy a hajdani puszták helyén termőföldek, új városok jöttek létre, ahol villanyfény világlik.
Olyan változások történtek, hogy a magyar gazdák akár „termőföld teremtőknek” is nevezhették volna magukat, hiszen a Dunát és a Tiszát „megszelídítették”, és mocsarakat csapoltak le, mintha az országot vízmentesíteni akarták volna.
Az agráriumban megdöbbentő eredményeket értek el. A búza termése például 14 millió mázsáról 42 millióra nőtt – ha ez egy film lenne, biztosan „A gabona diadala” lenne a címe. A burgonyatermelés 8,5 millióról 50 millióra ugrott, és a cukorrépáról is elmondható, hogy valódi „répaforradalom” zajlott.
Az országban olyan hatalmas gabonatermelés folyt, hogy a malomipar szinte egy külön bolygót jelentett: Budapest pedig a világ egyik malomipari fővárosa lett, míg a gabona egyre gyakrabban sokka értékesebb lisztként került külföldre.
Az állattenyésztés sem maradt le a fejlesztési őrületben. A szarvasmarhák létszáma 4,5 millióról 6,2 millióra nőtt, és ami még fontosabb, a hagyományos szürke magyar fajtát más fajták váltották fel, amit „tejelő szuperhősöknek” is nevezhetnénk. A sertésállomány kétszeresére nőtt, és a téli disznóvágás nemzeti ünneppé vált, tele vigassággal – mondhatnánk, hogy egy igazi „szalonna-reneszánsz” született. Az iparosodás szintén nagyot robbant, szó szerint:
Budapest egy ipari „szupernova” lett, tele gyárakkal, villamosokkal és kéményekkel. Az iparban alkalmazott gépek lóerői százszorosára nőttek – mintha az ország gépszörnyeket szabadított volna rá a termelésre.
Végül, de nem utolsósorban, minden mögött ott álltak azok az emberek, akik verejtékkel és szorgalommal építették fel a modern Magyarországot. A kétkezi munkások, dolgozzanak az iparban, vagy a mezőgazdaságban – ők voltak a „szuperhősök”, akik felvették a kor tempóját!
