A Tisza csatornázása? Igen, volt ilyen!

A legelső feladat tisztázni azt, hogy mit jelent egy folyó csatornázása, mert elsőre elég meredeken hangzik… Egy folyó csatornázásánál a folyó alkalmasan megválasztott helyén/helyein mozgógátakkal a folyó vízszintjét felduzzasztják és így ezen a helyen a folyóvízszínében lépcső keletkezik. De ez még nem minden, a továbbiakban részletesen megmutatjuk, hogy milyen tervek voltak a Tisza csatornázására!

Borítóképen: A Tisza tervezett vízlépcsői

Nos, a vízlépcső áthajózhatósága céljából a duzzasztómű mellett hajózsilip is épül, ami lehetővé teszi, hogy a duzzasztás fenntartásával a hajózás gyakorlatilag zavartalanul folytatható, hiszen az átzsilipelés általában fél óránál több időt nem vesz igénybe.

Miért fontos ez? Mert a Tisza csatornázását két igen fontos oknál fogva tartották fontosnak:

• A Tisza teljes magyarországi hosszát – a második nagy világégés korában vagyunk, így kell érteni! – hajózhatóvá akarták tenni, másrészt…
• az 1937. évi XX. törvénycikk alapján készülő tiszántúli öntözőrendszerek vízellátását akarták biztosítani.

Fontos tudni, hogy a tiszai hajózás biztosítása már csak azért is szükséges volt, hogy igazán komoly érteleme legyen a soha el nem készült Duna-Tisza-csatornának, amit 1947-ben el is kezdtek megvalósítani, de mindössze három hónap után leálltak a munkálatokkal…:

De bizony, a Duna-Tisza-csatorna megépült! Akkor talán nem állítottunk igazat a fenti cikkben? Nos, a csatorna ma is létezik, csakhogy nem a jelenlegi országhatárokon belül…:

És persze nem azzal a nyomvonallal, amit 1947 körül terveztek, ezúttal az új országhatárokon belül. De, amikor a Tisza csatornázása komoly tervként szerepelt az országosan megvalósítandó ügyek között, még a Duna-Tisza-csatorna is napirenden volt! Sőt, komoly viták is voltak, melyek elsősorban onnan indultak el a kritikusok részéről, hogy a duzzasztókkal megemelt vízszint visszahozza a Tisza korábbi nagy áradásait!

Ezt a szakemberek annyival intézték el, hogy ez az eshetőség csak állandó gátak esetén állna fenn, de a mozgógátak – amik szükség esetén nyitható! – ezt a veszélyt eliminálják.

A fent említett törvénycikk rendelkezéseinek teljesítéséhez akkoriban a szakemberek azzal számoltak, hogy 60 m³ vízmennyiséget kell kivenni a Tiszából. Ezzel az volt a probléma, hogy a legszárazabb években ez folyamatosan nem volt biztosítható, másrészt pedig csapadékosabb években ennyi víz kivétele biztosan meghiúsította a hajózhatóságot…

Márpedig a hajózáshoz másodpercenként 100 m³ vízhozamra lett volna szükség, és ha ehhez hozzávesszük az öntözésre kivenni tervezett vizet is, azt kapjuk, hogy másodpercenként 160 m³-es vízhozamra lett volna szükség minden elvárás teljesítéséhez. Az igaz ugyan, hogy a Tisza átlagos vízhozama 792 m³/s, de mértek már 97 m³/s, valamint 3.820 m³/s vízhozamot is – mindezt Szegednél!

Magyarul: a Tisza vízhozama olyan szélsőséges értékek közt mozog még a mai napig is, hogy a szárazabb időszakokban – rendre minden nyáron – nem lenne biztosítható a hajózás, illetve az öntözőrendszerek vízellátása.

Nem marad tehát más lehetőség, mint a víz tárolása. Igen ám, de ezzel is volt „némi” gond:

• Az ún. Ruttkai-féle öntözési terv szerint a Tisza magas duzzasztása, a Taktaköz egy részének elárasztása, illetve a Hortobágyon több segédtárolóval elérhető lett volna a cél, de a megvalósításra a magas költségek miatt nem kerülhetett sor.
• A síkvidéki tárolás költsége magasabb, mint a hegyvidéki tárolásé, márpedig a Tisza esetében akkor már nem volt hegyvidéki tározó építésére lehetőség.
• A síkvidéki tárolást lehetőség szerint terméketlen területen kell megvalósítani, de a szóba jöhető mélyfekvésű területek nem voltak terméketlenek.

Nos, a duzzasztáshoz a vízlépcsőket a vízlépcsők Szegednél a Maros torkolata alatt, Szolnoknál a Zagyva torkolata alatt, Tiszafürednél és Tiszalöknél tervezték megvalósítani. Ha azt feltételezzük, hogy nincs vízfolyás a Tiszában, akkor tulajdonképpen a folyó különböző magasságú tavak sorozatává válik. Ebben az esetben Szegednél 78,5, Szolnoknál 83,5, Tiszafürednél 88,5, míg Tiszalöknél 94,00 méter a tavak Adria feletti szintje.

Amennyiben van vízfolyás, akkor az egyes bögékben (a két duzzasztómű közötti szakasz) nem vízszintes a víz, hanem az úgynevezett duzzasztási görbe szerint alakul, ugyanakkor mindkét esetben folyamatosan fenntartható a hajózás.

Fontos része volt a tervnek, hogy a duzzasztás szintje sehol nem éri el azt a vízállást, amelynél a folyó kilépne medréből a hullámtérbe.

És most jön a külön érdekesség! Miért gondolták, hogy a terv mégis megáll, hiszen fentebb több ellenérvet is találtunk! Nos, akkoriban úgy számoltak, hogy a csatornázás teljes költsége 60 millió 1937. évi vásárlóértékű pengő, amiért viszont 500 kilométer elsőrendű hajóutat kapnak.

A hajóút egy kilométerére vetítve a Tisza csatornázása 120.000 pengőt számoltak, ami a vasút, vagy a közút építésének költségeihez mérten nem számított magasnak.

De nem csak a más szállítási módokkal szemben nem volt magas az ár, hanem például a Duna-Tisza-csatorna költségeihez mérten sem, ugyanis ez utóbbi esetében az egy kilométerre eső költség 650.000 pengőre jött ki, míg a Sajó hajózhatóvá tétele/szabályozása kereken 1 millióra…

Miért fontos mindez? Mert akkor, amikor a síkvidéki tárolás mellett érveltek, az volt a döntő érv, hogy a hajóforgalommal egyrészt a szállítási költségek csökkenthetők, másrészt pedig a hajók után fizetnek a vízhasználatért, így végső soron olcsóbbá válik a síkvidéki tárolás, amennyiben az nem csakis és kizárólag az öntözést, hanem a hajózást is szolgálja.

Ebben a formában a terv soha nem valósult meg, még ha Tiszalöknél, és Kiskörénél épült is duzzasztómű. Hogy jobb lett volna, vagy sem? Ezt nem tudjuk, de úgy gondoltuk, érdemes ismertetni a korábbi terveket.

Azt pedig csak gyanítjuk, hogy a tervet az sem támogatta, hogy a Duna-Tisza-csatornával igen gyorsan leálltak, így pedig jóval kisebb hajóforgalommal számolhattak volna, ami viszont a fent leírt pénzügyi számításokat alaposan felborította volna.