A Tisza szabályozása előtt
A 19. század elején még körülbelül 2 millió hektár olyan terület volt az Alföldön, amit a rendkívül csekély lejtésű folyók áradása okán csaknem minden évben elöntött a víz. Ezeken a területeken nádtermesztés, valamint halászat, vadászat és pákászat volt, a népi iparon kívül más nem volt. A közlekedést csak kanyargós – és időnként változó nyomvonalú – földutak biztosították, úgy, ahogy…
Borítóképen: A Tisza áradása az Alföldön – Vasárnapi Ujság, 1855
„Ősz beköszöntétől fogva nyár derekáig inkább csak igavonó jószág szaggatására volt alkalmas, nem közlekedésre” – írta Szűcs Sándor Pusztai Szabadok című munkájában.
Egyrészt tehát adott volt egy természet által alakított terület, melyen intenzív gazdálkodást nem lehetett folytatni – még az akkori fogalmak szerint sem! És adott volt egy olyan terület, amin már akkor is jelentős költözködő pásztortartás volt (a földművelés pedig csak másodlagos jellegű), és Pest (pontosabban Bécs!) és a keleti, dél-keleti sókitermelő helyek között helyezkedett el.
Az árterek megszüntetésének oka nem a nagy károkkal járó árvizek voltak, ugyanis nem volt nagyon miben kárt tenni, a területen élők hosszú évszázadok óta kiválóan alkalmazkodtak a természeti viszonyokhoz!
A fő bűn az volt, hogy nem lehetett intenzív gazdálkodást folytatni és az, hogy a sóutakon szállítókat akadályozták!
De itt még nem tartunk a történetben. Az viszont történetünk szempontjából sokkal érdekesebb, hogy a 18. század második felében a Habsburgok dinasztikus háborúi, majd aztán a napóleoni háborúk addig nem látott gabona-konjunktúrát teremtettek.
A napóleoni háborúk és a Habsburg birodalom
Itáliában Ferenc császár, magyar király seregeit békére kényszerítette Itáliában (Campo Formio-i béke), ezzel pedig szétesett az ún. első koalíció, ami 1792-ben jött létre a Habsburg Birodalom, Spanyolország, Egyesült Királyság, Szardínia és a Nápolyi Királyság részvételével).
Bonaparte egyiptomi hadjárata után Anglia megszervezte a második koalíciót (1799), ezúttal Oroszországot és az Oszmán Birodalmat is bevonva. Ám a Habsburg–orosz ellentétek Napóleonnak kedveztek, így külön-külön szállhatott szembe ellenfeleivel. Az osztrákokat legyőzte Itáliában (marengói csata, 1800), majd Bécs felé előretörve békére kényszerítette őket, ami a második koalíció felbomlását eredményezte.
Miközben Napóleon a Nagy-Britannia elleni invázió gondolatával foglalkozott, William Pitt brit miniszterelnök létrehozta a harmadik koalíciót Oroszország és Ausztria bevonásával (1805). S mikor a brit flotta Trafalgarnál meghiúsította Napóleon inváziós terveit, seregével a szárazföldön vette föl), 1805. december 2-án legyőzte az egyesített osztrák–orosz seregeket. A harmadik koalíció is felbomlott, Ausztria a pozsonyi békében kénytelen volt lemondani Velencéről.
Napóleon a meghódított területeken új csatlós államokat hozott létre (Itáliai Királyság, Holland Királyság, Rajnai Szövetség stb.). Ezzel megszűnt a Német-római Birodalom (1806), ami a poroszok ellenkezését váltotta ki. A poroszok mögé felsorakozott Nagy-Britannia, Oroszország és Svédország is, megalkotva a negyedik koalíciót. Napóleon azonban legyőzte Poroszországot (jénai csata, 1806), és bevonult Berlinbe. Itt hirdette ki a kontinentális zárlatot, amely Nagy-Britannia gazdasági térdre kényszerítése érdekében – az egész kontinens számára – megtiltott minden kapcsolatot a szigetországgal.
A spanyol ellenállás eredményein felbuzdulva Nagy-Britannia és Ausztria ismét zászlót bontott (ötödik koalíció, 1809). A császár azonban ezúttal is győzött (wagrami és győri csata, 1809). A schönbrunni békében az Osztrák Császárság jelentős területeket veszített, és Napóleon rákényszerítette I. Ferenc császárt, hogy feleségül adja hozzá legidősebb leányát, Mária Ludovika főhercegnőt (Mária Lujza néven lett a franciák császárnéja).
Napóleon 1812-ben hadjáratot indított Oroszország ellen, és bár a borogyinói csata folyamán ugyan nem vesztett, mivel az orosz csapatok visszavonultak, azonban nagy veszteségeket szenvedett és a kiürített és felégetett Moszkvában nem tudta seregének ellátását biztosítani. Az orosz télben nagy áldozatok árán tudott visszajutni, és csak seregeinek maradékával vergődött haza: 612.000 katona indult, ebből 484.000 fő volt a teljes veszteség.
Orosz, angol, porosz, svéd részvétellel megalakult a hatodik koalíció, melyhez rövidesen a 630 000 katonát mozgósító Ausztria is csatlakozott. Napóleon megpróbálta újjászervezni hadseregét, de az orosz hadjáratban elesett gyakorlott katonáinak nagy része, s csak új, fiatal korosztályokkal tudta feltölteni hadseregét. A hatodik koalíció tapasztalt, milliós hadseregétől a főként újoncokból álló francia haderő vereséget szenvedett a lipcsei csatában (1813): a „népek csatájában” több mint 100.000 halott maradt a csatatéren. A német csatlós államok a csata után elhagyták Napóleon szövetségét, a következő évben a koalíciós hadseregek bevonultak Párizsba (1814). A császár lemondott fia, II. Napóleon (a „Sasfiók”) javára, őt magát Elba szigetére száműzték. A győztesek helyreállították az 1792-ben elűzött Bourbon-ház uralmát.
A Nagy-Britannia ellen bevezetett gazdasági zár, illetve az évekig tartó háborúk felértékelték azokat a területeket, melyeken legalább részben folyamatos volt a mezőgazdasági termelés, hiszen azzal együtt, hogy a háború, és annak mindenféle velejárója ellenére a katonákat el kellett látni. Nem véletlen, hogy maga Napóleon is így vélekedett:
„A hadsereg a hasával menetel”, vagy prózaibb megfogalmazásban: „Éhes katonával nem lehet harcolni”.
1815-ben újjászervezték a Vízügyi és Építészeti Főigazgatóságot, mely elvégeztette a Körösök és a Tisza felmérését és előkészítette a hajózható folyók szabályozását. Ezek a tervek akkor még elsősorban a hajózás szempontjait vették figyelembe, mert a só és a gabona szállítása elsőrendű érdek volt. Tehát ekkor még inkább a közlekedés, az olcsó víziutak kialakítása vezérelte a szakembereket.
Az ismétlődő és pusztító árvizek hatására az érdekelt megyék elhatározták, hogy társulatokat megszervezve önállóan cselekednek az ármentesítés és szabályozás ügyében, melynek érdekében különböző terveket dolgoztattak ki.
Ezek a tervek viszont már kifejezetten az árvizek, a rendszeres elöntések ellen való védekezés céljából jöttek létre.
Azt már nehéz lenne így utólag kideríteni, hogy már ekkor a gabonatermesztés felfuttatását célozták, vagy csak a későbbi szabályozások után létrejött állapotokat használták fel úgy, hogy végül a gabonatermesztés lett uralkodó a területen, de az biztos, hogy a gabona iránti kereslet továbbra is nagy volt, és az ármentesített területeken szinte azonnal megindult a növénytermesztés.
Igen ám, de az első tiszai társulat létrehozatala (Zemplén megye Beszédes Józsefet 1843-ben bízta meg az ármentesítéssel, mikoris erre a feladatra társulatot alapítottak) nagy felzúdulást váltott ki, mert a feladat megoldása lehetetlen volt az alsóbb területek vizeit érintő beavatkozások nélkül, így Beszédes József tervei Szabolcs vármegyére is kiterjedtek.
De ez sem volt teljes megoldás, mert az alsóbb területek vízzel való veszélyeztetettsége mellett még a vármegyei autonómia sérelme is heves vitát és ellenállást váltott ki.
A vita egyenes folyományaképpen Bereg is önálló társulatot hozott létre, saját terveket készített. A vita pedig nem önmagáért való volt, mert azt már akkoriban is tudták, hogy az önálló, ámde egymástól elszigetelt tervek megvalósítása összességében nem volt célszerű (sokkal drágább volt, karbantartás hiányában pedig a folyó mindig visszatért eredeti állapotához…), de gyakran nem csak a célszerűség hiányzott, hanem egyenesen veszélyes helyzetet teremtettek a helyi tervek és azok megvalósítása.
Árvizek pedig mindig lesznek…:
A megoldhatatlan vita 1845 tavaszán a nádor elé, majd a Vízügyi és Építési Főigazgatósághoz került véleményezésre, akinek segítségére volt Vásárhelyi Pál, aki a rendelkezésre álló rövid idő okán az ún. „Előleges javaslat” című munkájában a korábbi elgondolások újszerű összefoglalását készítette el. 1845. augusztus 15-én a Közlekedési Bizottmány elnökévé és a Tisza-szabályozáskirályi biztosává Széchenyi Istvánt nevezték ki.
A szervezés alatt álló Bizottmány megtárgyalta és elfogadta Vásárhelyi Pál „Előleges javaslatát” és összefoglaló jelentését a korábbi szabályozási tervekről.
Ezután egy igen alapos munka kezdődött meg azzal, hogy feltérképezték a területet, majd ennek birtokában egy átfogó tervet készítettek, melynek alapvetően az átvágások és a töltések rendszerét jelentette. Mit jelentett ez? Annyit, hogy a megoldás a víz gyors levezetését célozta. Legalábbis ez valósult meg aztán a következő sok-sok évtizedben, de Kovács Lajos Gróf Széchenyi István közéletének három utolsó éve című munkájában Széchenyi céljait illetően sokkal többről írt 1889-ben:
„Az ő lelkében a Tisza és mellékfolyóinak szabályozása, az átvágások és töltések készítése a kérdés anyagi oldalának csak alfája — első kezdete volt. ö eszméiben a Tisza-völgyi közgazdászati berendezésén — a csatornázás és nagyszerű öntözési készülékeken — mozgott. Előtte a Tisza térsége, a magyar alföld, e nagy sikság mint berendezett virágos nagykert és apró szakaszokban beültetve és beépítve mint gazdag nép tanyája derengett.”
Széchenyi tehát nem csak elvezetni akarta a vizet, hanem valódi vízgazdálkodást akart megvalósítani, ami a nagyvizeket nem csak levezeti, hanem azt tárolni is, hogy aztán az aszályos időszakokban ezt a vízkészletet a csatornarendszereken keresztül öntözőművek segítségével használják fel. De ez mind a mai napig nem valósult meg…
Mi ennek az oka? Leginkább az, hogy a mindenkori helyi- illetve országos vezetők az árvizek elkerülésére koncentráltak, mert az politikai hasznot hozott, és egyébként valóban működött is, az árvizek és azok időtartama csökkent. Ugyanakkor egy-egy kisebb árvíz immár sokkal nagyobb károkat okozott, miután a terület beépült, és intenzív gabonatermesztés indult meg a területen.
A tározók és a csatornák esetében viszont teljesen más volt a helyzet… Az igaz ugyan, hogy a gátak is folyamatos karbantartást igényeltek, de azok hasznosságát nem kellett külön magyarázni, azt mindenki elfogadta, ugyanakkor a csatornák karbantartása már egyáltalán nem volt ilyen kézenfekvő módon indokolható, így amikor pénzt és munkást kellett találni ezekre a munkáka, bizony az igencsak nehéz volt.
A tározók pedig nagy területeket foglaltak el, így aztán azok kiestek a művelésből, tehát még nehezebb volt a helyzet, amikor a tározók építését kellett indokolni, na meg pénzt szerezni rájuk.
Sok esetben, amikor tározók, halastavak építése került szóba, az ellenzők azzal érveltek, hogy növeli az árvízveszélyt! Az ellenkező oldalon pedig a Tiszát egyenesen csatornázták volna…
Azt pontosan tudjuk, hogy az eredeti állapot már soha nem állítható vissza, ugyanakkor az is tény, hogy van megoldás, de a fent ismertetett okok miatt ma éppen olyan nehéz lépéseket tenni az ügyben, mint korábban. Csakhogy manapság nem a túl sok, hanem a túl kevés víz a probléma, ezért pedig lépni kellene.
De ez már egy aktuális kérdés, amivel mi nem foglalkozunk, tegyék azok, akiknek ez feladatuk.
