A Tisza szabályozása
Az Alföld jó része valaha igazi vadvízország volt. A Tisza szabályozása előtt a folyó és mellékfolyói árterülete, az áradások táplálta láp, mocsár és rétvilág összefüggő vízi élőhelyrendszert alkotott. Ma már jóformán elképzelni sem tudjuk milyen gazdag, fajokban bővelkedő volt az egykori flóra és fauna.
Borítóképen: Vásárhelyi Pál esetmérési térképe, 1843
Ezzel együtt a puszta romantikája nem holmi légből kapott dolog, ugyanis például a Kiskunság homokos talaja, vagy éppen a Nyírség homokkúp a folyók jégkorszaki nyomai, és ezeken a területeken – bár jóval dúsabb volt a természetes vegetáció – mégis a ma ismert Alföldhöz igen hasonló természeti körülmények voltak. Erre mutat az a tény is, hogy a nagy területi igényű, de a vizes élőhelyet nem kedvelő szürke marha kereskedelmének – így legeltetésének is – a fénykora a 17. században, a folyószabályozás előtt volt!
Ma már tudjuk – hiszen az aszályos nyarak húsbavágóan jeleznek! -, hogy a Tisza szabályozása ugyan megoldotta az árvíz-problémákat (javarészt!), ugyanakkor az Alföld egyes területei olyan mértékben kiszáradtak, hogy egyes helyeken többé már nem folytatható fenntartható mezőgazdálkodás.
A példa éppen egy vizes élőhely, a Hortobágyi-halastó rendszere. Maga a Hortobágy arra példa, hogy miként vált egyre szárazabbá a terület azáltal, hogy a Tiszát és mellékvizeit szabályozták, maga a tórendszer pedig annak ékes példája, hogy bizony nem csak levezetni kell a vizet, az sem baj, ha a száraz időszakokra tudunk tárolni is – márpedig ennek legjobb formája leginkább a földben lenne, amihez viszont sokkal sűrűbb, a természeteshez mindinkább közelítő vízhálózat kell, folyóvízzel és tavakkal.
De nézzük a történetet, mert tanulságos – és nem csak a szakemberek számára! A Tisza hossza valamikor 1419 km volt. Az Alföldön folyik keresztül, ami Közép-Európa legnagyobb síksága, s mint minden síkság, lelassítja a folyók futását. A Tisza is rengeteg kanyart és mellékágat alakított ki, így gyakoriak voltak az áradások.
Ezek az áradások korábban nem okoztak nagy gondot – sőt, az ártéri gazdálkodás virágzott! -, de ahogy az ember egyre több helyet hasított ki magának lakhatás és az egyre nagyobbá váló mezőgazdasági területek számára, az áradásokban már csak a károkozót látták…
Több kisebb, sikertelen próbálkozás után gróf Széchenyi István szervezte meg a Tisza szabályozását, ami 1846. augusztus 27-én vette kezdetét, de a szabadságharc után csak jelentősen csökkentett költségvetéssel és számos kompromisszummal valósult meg.
Az eredményeként a folyó hossza 962 km lett, emellett született 136 km új, épített meder, valamint kialakítottak 589 km holtágat. A folyó esése kilométerenként 3,7 cm-ről 6 cm-re növekedett. Az ár a szabályozás előtt mintegy két hónap alatt ért le a Szamostól Szegedig, ma mindehhez 1-2 hét elegendő. A hajózható hossz 780 km lett.
Igen ám, de mintha nem lett volna egészen pontosan átgondolt a koncepció, vagy a lefaragott költségvetés miatt nem tudták olyan összehangoltan folytatni a szabályozási feladatokat, mint ahogy azt kellett volna… Ennek lett eredménye az 1879-es Szegedi Nagyárvíz.
Nem kétséges, nem maga a szabályozás volt az egyedüli tényező, ami a katasztrófához vezetett, de voltak olyanok, akik már több, mint harminc évvel az árvíz előtt felszólaltak, hogy Szegedet igen nagy veszély fenyegeti!
Valójában a probléma sokkal összetetteb, elég, ha csak megemlítjük, hogy jóval korábban, még a török hódoltság idején (!) majdnem teljesen elveszett az Alföld korábbi kultúrája, és ami az ártéri gazdálkodásra koncentrált, így visszaszorultak olyan mesterségek, mint a halászat, vadászat, pákászat, csíkászat, rákászat, teknősfogás, tojásszedés, nád és gyékényaratás, ártéri gyümölcsök és gyógynövények gyűjtése, gombászás, méhészkedés…
Amikor tehát az 1600-as évek végén a török uralom megszűnt, a korábbi virágzó gazdaság már a múlté volt. Nehezen indult újra az élet, de amikor az 1700-as évek közepétől meginduló (a török által el nem foglalt területeken korábban!) városiasodás új igényeket vetett fel, az Alföldnek ismét jó lehetőségei nyíltak!
Igen, a városokat el kellett látni élelemmel, de helyben egész egyszerűen nem volt annyi hely, hogy az egyre csak növekvő lakosságot ellássák. Ekkor jött a szürkemarha, és ekkor kezdődött el – akkori értelemben legalábbis – a nagyparcellás földművelés, hiszen egyre több búza, és mindenféle más növényi eredetű táplálékra is egyre csak nőtt és nőtt az igény.
Így értünk el 1784-ig, mikoris elsőként Szinyei-Merse József felveti a Tisza egységes szabályozásának tervét. Figyelem, a hangsúly az „egységes” szóra esik, ugyanis az 1700-as éveksorán már több helyen is gátépítésbe, lecsapolásba kezdtek, de a temérdek munka csak ideig-óráig járt eredménnyel!
1816-ban a Körösök völgyében pusztító árvizek hatására kezdődtek meg az átfogó szabályozást előkészítő térképezések és vízrajzi felmérések. Itt szerezte első gyakorlati tapasztalatait Vásárhelyi Pál is. 1830 tavaszán emberemlékezet óta a legnagyobb árvíz pusztított. A Tisza, a Körösök és a Berettyó mintegy 8000 km² területet öntött el és tartott 2 hónapon át víz alatt. Egyértelművé vált, hogy a szabályozási tervek kidolgozása nem várhat tovább.
De mitől változott meg a folyó viselkedése? – kérdezhetnénk. Ha nem tudnánk, hogy szó nem volt arról, hogy a folyó megváltozott, csak éppen – ahogy fent részleteztük – a területen élők, és gazdálkodók többé mér nem tudtak és nem akartak úgy együtt élni a Tiszával, mint korábban a török idők előtt! Nagy részük családja egyebek iránt nem is alföldi volt, ugyanis sok területen betelepítésekkel oldották meg az elnéptelenedett területek okozta problémákat.
A magát a korszak legnagyobb vízügyi szaktekintélyévé kinövő Vásárhelyi Pál 1846 márciusában benyújtotta A Tisza folyó általános szabályozása című tervezetét. Vásárhelyi kettős célt jelölt meg tervében: az árvizek korlátozását és a hajózhatóság biztosítását.
102 átvágást tervezett, amely a folyó hosszát 452 km-rel, azaz 37 %-kal csökkentette volna. Vásárhelyi elgondolása szerint az átvágásokkal a víz lefutása gyorsabb lesz, így idővel az árvízszintek is alacsonyabbak lesznek. (A gyakorlat később nem igazolta ezen elképzelését…)
A munkálatok végül is a két terv kompromisszuma alapján indultak meg 1846. augusztus 27-én Tiszadob határában, a későbbi Széchenyi-gát építésével és a Tiszadob-Tiszaszederkény közti mesterséges meder létesítésével. A Tisza alföldi szakaszán 1879-ig végül összesen 112 átvágás készült el, amely egy “új” Tiszát eredményezett. A folyó teljes hossza 1419 km-ről 962 km-re (38 %-kal) csökkent.
1853-ban és 1855-ben újabb pusztító árvizek vonultak le a Tiszán, melyek az addig megépített gátak egy részét lerombolták. Munka közben, a tapasztalatok birtokában az ármentesítés nehézségei is kiderültek.
Bebizonyosodott, hogy az ártér leszűkítése töltésekkel oly mértékben megemeli az árvízszinteket, hogy a védelem nélkül maradt, korábban ármentes magaslatokon csapott ki a víz, addig soha el nem árasztott településeket veszélybe sodorva.
Ettől függetlenül az építkezés tovább folytatódott, és bekövetkezett az, amitől egyes szakértők már régen tartottak; a Szegedi Nagyárvíz.
A szikes területek problémája is szorosan kapcsolódik a szabályozáshoz. Amíg az árhullámok rendszeresen lemosták a később szikesnek bizonyult területeket, ez nem okozott gondot. Az ármentesítés után azonban megnőtt a talaj párolgása, és a felfelé irányuló vízmozgás következtében a talaj mélyebb rétegeiből a sziksó is feldúsult a felszín közelében.
Egy további hatalmas probléma, amely lassan ugyanolyan fontos kérdéssé vált, mint az ármentesítés, az a belvíz volt. A megépített töltések, miközben védték a területet az elöntéstől, megakadályozták a gátak mögött felgyülemlett belvizek levezetését. A belvízlevezető csatornahálózat kiépítése és karbantartása nem várt költségeket rótt a birtokosokra.
A Tisza-völgy rendezésében döntő változás akkor következett be, amikor 1889-ben az Országos Vízépítészeti és Talajjavító Hivatal vezetőjévé Kvassay Jenőt nevezték ki. Kvassay a megbolygatott folyó egyensúlyi állapotának a rendezésére kétlépcsős programot javasolt.
Fontos feladatnak tekintette továbbá, hogy az árvizek levonulásának javítása érdekében az alsóbb szakaszok átvágásait bővítsék. Egy 1905-ös kormányjelentés szerint „a Tisza folyónak az 1850-es években megbolygatott egyensúlyi állapota nagyban és egészében ismét normális helyzetbe jutott”.
Ezzel befejeződött a szabályozás, de azéret tudni kell, hogy azóta (1967-1973 között) megépült a Kiskörei Erőmű, melynek folyományaképpen kialakult a Tisza-tó (1988-ig Kiskörei víztározó), melynek területe 127 km², melyen mozaikosan váltakoznak a nyílt vízfelületek, szigetek, holtágak, sekély csatornák. Hossza (a Tisza folyása mentén mérve, vagyis nagyjából észak-déli irányban) 27 kilométer, átlagos mélysége 1,3 méter; a legmélyebb pontján azonban 17 méter mély. 43 km²-nyi sziget található benne.
Hogy miért nem soroljuk Magyarország végső soron második legnagyobb tavát a folyószabályozás témakörébe? Mert létrehozásának legfontosabb okai a Kiskörei Vízerőmű működéséhez szükséges egyenletes vízhozam biztosítása volt, valamint az ugyanebben az időszakban, Tiszaújvárosban telepített új Tiszai Hőerőmű működéséhez szükséges magas vízszint biztosítása duzzasztással…
Ahogy tehát Vásárhelyi Pál sem jelölt meg a Tisza szabályozásánál olyan célokat, mint a vízmegtartás, úgy a Tisza-tó sem ebből a célból jött létre…
1908-ban a Tisza újabb, immár húsz évre szóló fejlesztési programjáról határoztak; az 1937-es XX. törvénycikk célja pedig a folyamszabályozás, ármentesítés és lecsapolás negatív következményeinek a korrekciója volt.
Nem tudni, ezekből mi valósult meg, de az igenis elmondható, hogy a Tisza szabályozása még ma is igen sok kérdést vet fel, és még mindig úgy tűnik, hogy nem sikerült minden feladatot megoldani!
