A Vaskapu gépe: a sziklatörő hajó

Baross Gábor kereskedelemügyi magyar királyi miniszter 1889 júniusában pályázatot hirdetett az Al-Duna víz alatti víz alatti szikláinak eltávolítására alkalmazandó módszerekre és készülékekre. Erre a felhívásra érkezett Lauer János császári és királyi ezredesnek módszere – amit ki is próbáltak a jelentkezés előtt -, nevezetesen, hogy a sziklákra erősített robbanóanyagokkal távolítsák el azokat.

Borítóképen: Sziklatörő hajó egy szekrénnyel ~ 1890

1889. decemberében ismét új pályázatot hirdettek, melynek következtében 1890. január 31-én 12 ajánlat érkezett be, ezek közt volt a Thunhart mérnök terve is, amit Könyves Tóth Mihállyal együtt dolgoztak ki.

A terv pedig nem volt más, mint hogy „a víz alatti sziklát is éppen úgy faraghatja le, mint ahogy szárazon a kőmegmunkáló gépek, vagy a kőmetszők dolgoznak”.

Ehhez pedig egy sziklatörő hajót szerkesztettek, melyet a Magyar Államvasutak gépgyárában le is gyártottak! A másik alapgondolat is igen meggyőző: a robbantásos módszer esetében használt nagy mennyiségben alkalmazott robbanóanyag akkoriban igen komoly veszélyt jelentett, nem voltak ritkák a balesetek, míg a sziklafúró hajó emberélet veszélyeztetése nélkül dolgozhatott.

A sziklafúró 35 méter hosszú, 6,5 méter széles és 2,5 méter magas acéllemezből készült, 1,3 méter merülésű hajó volt.

A hajót hosszanti tengelyében egymástól 3 m távolságban 6 darab felül nyílt, alul zárt 2 m éterhosszú, 1,2 m széles ellipszis alakú süllyesztő szekrénnyel látták el, ezek szilárd csigavezetékben víznyomással könnyen föl- és lejártak. Így 3 méter feletti vízállásnál is olyan mélyre süllyeszthetők voltak, hogy a sziklafenék a fedélzettől számított 4 méter mélységig könnyen megmunkálható volt. A szekrényt 1,2 méteres gyűrűvel megtoldva 5,2 méter mélységig dolgozhatott.

A süllyesztő szekrények mindegyikében egy-egy gőzkalapács volt, melynek dugattyúrúdja a szekrény fenekén levő fojtószelencén keresztül 0,65 méternyi lökettel dolgozhatott. A dugattyúrúd alsó végén 25 cm átmérőjű kicserélhető öntött acél keresztvésőt alkalmaztak. Minden gőzkalapács percenként 100—120 ütést mért a sziklára, mindezt 3 tonnányi erővel.

A véső egy-egy fogása 30 centiméteresek voltak, és az egymás nyomában dolgozó vésők – a szikla keménységéhez mérten – 10-30 centiméteres lépcsőket faragnak le.

Egy-egy munkaszakasz végére érve, a sziklatörő hajót a fedélzeten levő gőzzel hajtott szerkezettel ismét alsó állásába eresztették, és ekkor vagy még egy sort dolgozott a csatorna fenekén fölfelé, vagy ha ez már nem volt szükséges, a vezérdereglyéket a támasztó nagy vascölöpök fölemelése után egy fogással, azaz 30 cm-rel a munka haladásának irányában elmozdították, és itt a beállított s kitámasztott vezérdereglyék közt kezdte meg újra munkáját és haladt fölfelé.

Ez eddig elmélet, de a kiírás szerint ki is kellett próbálni a gépet! A teszt pedig jól sikerült, az igen kemény (diorit) sziklában jól haladtak, miközben 6 órai munka után alig látszott valamelyes kopás és ugyanezen vésőn 14 órai munka után éleinek csak 1 centiméter kopását észlelték.

A sziklatörő hajó percenként egy métert haladt előre, és a percenként 100-120 vésőütéssel óránként 2,25 köbméter anyagot „termelt ki”, a végső összegzés pedig azt adta ki, hogy 1 köbméter anyag „kitermelése” 10 forint 45 krajcárba került ezzel a módszerrel.

Ezt a rendszert még továbbfejlesztették – nagyobb, és jobban kezelhető egységet hoztak létre – és végül a robbantásokkal együtt alkalmazták. A robbantások a nagyobb darabok kimozdítására, eltüntetésére szolgáltak, a sziklafúró hajó pedig a még megmaradt egyenetlenségeket dolgozta el.

 Nos, ilyen szerkezetek kellettek az Al-Dunai vizek hajózhatóvá tételéhez.